JEBEL TOUBKAL ( MAROKKÓ), november 30 - december 3, I RÉSZ

ÉRKEZÉS
A repülőgép motorjainak tompa dübörgése elzsongít, el-elalszom és felébredek, már ki tudja hányadszor... a háromórás útból még mindig van bőven. Alattam a felhők résein át lustán úszik el Európa mediterrán vidéke, kevés érdekes látnivalót kínálva....
A Földközi-tenger partjainak látványára ébredek: vajon már Afrika? De nem, a gazdagon lakott, csipkézett partvonal hamarosan a távolba vész, és alattunk ott a Földközi-tenger; végtelen, kék vízsivatag, amelyen csak a néha feltűnő fehér pontocskák - mindenik egy óceánjáró hajó talán - zavarják meg a meditatív kékség határtalan nyugalmát. 
A pilóta hangjára ébredek: hamarosan leszállunk Marrakesh-ben. Kitekintve idegen, eddig még nem látott vidék: Afrika földje vonul alattunk, és meglepetésemre itt, a tengertől nem messze sűrű, zöld növénytakaró borítja a tájat: hát, nem erre számítottam. Aztán az egyre vastagodó felhőréteg elzárja a látványt, és amikor félórával a leszállás előtt kitisztul a táj, akkor ott az a geológia, amelyet eddig csak a könyvekből, filmekből ismerhettem: vörös, sivatagos felszín, elszórt emberi településekkel, bizarr formájú felszínnel, néhol eddig nem látott, emberi tevékenységekre utaló geometriával. Tombolnak a színek, különösen az okkerek és vörösök színpompás árnyalatai. Feltűnik Marrakesh, és amint a repülő egy kört ír le a város fölött, messze a távolban feltűnnek a magas-Atlasz négyezres hegyei... vajon melyik a Toubkal ?
A Marrakesh-i Menara reptér is meglepetés: tisztaság, nyugati színvonalú szolgáltatások - ha nem lenne minden gazdagon diszítve az arab világok páratlanul szép és gazdag ornamentikájával, akár Európában is lehetne a reptér. Az első benyomás meglehetősen kellemes: széles, tiszta utak, végtelen terek követik egymást, amint a reptéri busszal a városkapu fele tartunk. Aztán bekerülünk a városba, és itt hamarosan szertefoszlik az illúzió...
Törökországi élményeim alapján tudtam mire számítsak - zaj, por, piszok, tolakodó árusok, vagyis az egzotikus arab világ :-)  -  de a közlekedés az azért meglepetés volt. Egyrészt a szállítóeszközöket tekintve, ugyanis mi még aznap fel akartunk jutni 2000 méter környékére, ezért taxit kerestünk, és találtunk is persze - segítőkész ember is került azonnal, itt nem kell messze menni az ilyenért, rögtön rád ugrik a lebzselő népség fele, amint pénzes turistaként megjelensz a környéken. Hosszas alkudozás után ( itt nagyon rámenősek a sofőrők - mint amúgy mindenki mindenhol - , mindenáron határozottan túl akarnak kiabálni, de keménynek kell lenni s akkor megy a dolog :-) ) egy angol párossal beszállunk egy "grand taxi"-nak nevezett ősrégi Mercedes-be, amely átlagosan 7 ( !) személyt szállít - mi szerencsére csak öten vagyunk. Ezek nem kisbuszok vagy ilyesmik, ne gondoljon senki ilyet - szokásos autók, eredetileg 5 férőhelyre tervezve. 
Több mint 60 km-ert zötykölődünk evvel a taxival , egész Imlil-ig, amely az Észak-Afrika legmagasabb ( Toubkal, 4167 m) csúcsára áhítozók kiindulási bázisa. Az út minősége jó - de festésekre, útjelző táblákra a legritkább esetben számítsunk -, a körülölelő táj az pazar, különösen az utolsó 30 km-nyi szakasz. Kemény, mostoha táj, magas, sziklás hegyekkel beszórva, sovány vegetációval, és lenyűgöző gazdagságú színpalettával. A településeken az autón kívűl a legelterjedtebb közlekedési forma a szamár, meg néha az általa vonszolt kordé. Érdekes vezetési stílusa van a sofőrnek: előzéskor mindig dudálással figyelmezteti az út szélén haladó gyalogosokat, szamarasokat vagy motorosokat - ez azt jelenti hogy szinte percenként nyomja a dudát.  Tahnaout és Asni települések közt  az út néhol alpesi szakaszokat idéz, kanyar kanyar hátán követi egymást, alattuk szűk völgyek préselődnek a kétezres hegyek közé. Asniban áthajtunk egy vásáron, valószínűleg a hetivásár, mert boldog-boldogtalan ki van ülve mindenfélével... a taxi csak lépésben tud haladni, por, füst, zaj, tömeg vesz körül, kaftános, turbános helyiek nézegetik a portékát (amely nagyrésze használt cucc, ócskavas, kiszuperált ruhaneműk Európából), és alkudoznak ordibálva.

IMLIL
Hegyi faluba érkezünk, a taxi egy téren áll meg és azonnal összeszaladnak az ott lebzselő, nem valami bizalomgerjesztő ábrázatú helyi férfiak. Meghúzódunk a taxi sarkában, és csendben várjuk a fejleményeket, amint a taxisofőr pergő és persze érthetetlen darija ( a Marokkóban beszélt arab nyelv) szóáradattal ismerteti úticélunkat az összegyűltekkel. Percek kérdése és rögtön bepréselődik egy foghíjas, de bizalomgerjesztő helyi mellém a taxiba - mint kiderül később, ő épp minket várt itt, és miután felkapaszkodik a taxi a még autóval járható úton, kiszállva el kell gyalogolnunk még bő kilométernyit a "hotelig", keskeny, szűk sikátorokon át, a sziklára épült, magas, emeletes házak közt. A látszat ellenére ( mint itt nagyjában minden) kedves ember, meg tudjuk vele értetni magunkat franciául, angolul, és hamarosan átad minket a - mint később kiderült - fiának, aki öntudatos hoteltulajdonosként kalauzol be előre lefoglalt szálláshelyünkre. A megközelítése nem egyszerű - a sziklás hegyoldalra épült házak közt labirintusszerű sikátorokban kanyargunk, ember legyen a talpán, akinek sikerül egyből visszatalálni a főutcára ! Érdekes módszerrel építenek ezek házat: inkább odúk mint házak, és ha szaporodik a család, akkor egyszerűen ráhúznak egy ujabb emeletet. Láthatóan keveset esik az eső, mert elég egyszerűen vannak megoldva a tetőteraszok, és ezt az utak állapota is tanúsítja, mert elnézve a falu feletti hegy geológiai struktúráját egy csapadékos, torrenciális esőzésekkel gazdagon megtűzdelt évszak elmosná az egész falut. 
A "Gite Atlas Mazik" névre hallgató szálláshely tetszik már első látásra, a párnák, szőnyegek, az arab világot idéző faldiszítések , festések egzotikus benyomást keltenek. Lepakolunk, felsétálunk a tetőteraszra - mert az is van -, aztán lazulunk egy jót a délutáni napsütésben... Jah, és ne feledkezzűnk meg a teáról, a híres marokkói mentateáról ! A vendéglátók folyamatosan hozzák, kecses technikával töltik meg a csészéket az értékes nedűvel, ami tényleg nagyon finom ! Jellemző, hogy mindenütt ezt isszák, egyfajta napi folyadékpotló; kávét nem is nagyon ittunk Marokkóban, inkább csak teát.
Később kimegyünk egy keveset túrázni, a környékkel ismerkedni. Felsétálunk egy kiváló minőségű aszfaltúton 2000 méter fölé, egész a fenyvesek határáig. A nálunk megszokott lombhullató erdők hiányoznak, itt csak alacsony cserjék az uralkodók a kopár hegyoldalakon. Magasról lenézve alattunk a völgyek mint zöld szalagok kígyóznak, kitűnően megfigyelhető a völgyfenékben futó víz hatása a környező településekre. A völgyeket helyenként teraszosan művelik - gabonaféle lehet, a jelekből ítélve -, de a vidékre inkább jellemző a kiterjedt almafa-gyümölcsösök jelenléte. Meg a dió... rengeteg a diófa, és láthatóan fejlődésük is alkalmazkodott az itteni viszonyokhoz, mert egyikük sem magasabb 8-10 méternél, a törzsük vastag, göcsörtös. A vidék még híres az argánolajról is. Útközben rengeteg gyerekkel találkozunk, akik barátságosak, franciául köszönnek, még a legkisebbek is megpróbálnak üdvözölni. A nőkkel már más a helyzet: munkálkodnak folyamatosan, gyűjtögetnek valamit mindig, ottjártunkkor a diófaleveleket szedték össze jókora zsákokba - feltételezetően téli tüzelőnek. Sokat nőt láttunk kitetoválva, főként az öregebbeket, a szemek körül vastagon feketére kifestve, és az arab világ asszonyaitól eltérően itt az arc nincs betakarva, szabadon marad. Ruházatuk élénk színekkel átszőtt kaftán - messziről lehetett már látni, hogy egy assszonycsapat közeledik, mert kolibriként villogtak ki a hegyek okkervörös palettájából. Férfire nem néznek, nem köszönnek, s neked sem ajánlatos próbálkozni. Fotózni nem nagyon lehet - élénk kiabálás a vége, de ez jellemző férfira, nőre, gyerekre egyaránt. Néha sikerült suttyomban lekapnunk pár helyit, de ritkán adódott rá alkalom.
Jellemző volt, hogy asszonyt a központi utcában nem nagyon láttunk csak férfiakat. Néhányuk rettenetesen ócska autókkal intenzív forgalmat bonyolított le a falu egyetlen főutcáján,  nagyrészük azonban a "tajine"-s büfék mellett lopta a napot, s ha egy pillantást vetettél rájuk, rögtön ugrottak, próbálva eladni a legócskább használt síbottól a pompás, helyben készült szőnyegekig mindent.  Volt még néhány férfi, akik este későn is dolgoztak szorgalmasan a begyűjtött almákkal, amely láthatóan egyik fő bevételi forrását jelentette a településnek.
Este vacsorára aztán mi is megkóstoltuk a "tajine"-ben főtt ételt, jól be is laktunk belőle. Dicséretükre legyen vendéglátóinknak mondva, hogy  - látva a szegénységet, érthető volt - a húst eléggé keresni kellett benne, de egyébből pompás adagot adtak kettőnknek, nem sajnálták tőlünk. És nagyon finom volt...
Reggel ötkor ébredtünk... na nem jószántunkból, hanem mert ekkor kezdődik a reggeli ima, és a völgy visszhangzik a müezzinek "Allah akbar"-jától bő 10 percig. Még egy kevés szúnyókálás, aztán indulás a cél irányába, vagyis a Magas -Atlasz vonulatai felé...de ez már egy másik történet...






































No comments:

Post a Comment