"JÉGRIPORT" - KIS-BÉKÁS SZURDOK ( február 17, Románia)


A szétszakadozó felhőpaplan takarója alul kibújó hegyek éles csúcsain és széles hegyhátain végigtáncol a délelőtti napsugár, én meg próbálom meghatározni, hogy mi is van alattunk többezer méterrel. Románia fölött repülünk, de az alant szétterülő, friss hóval borított hegyláncok mibenlétét illetően teljesen tanácstalan vagyok. Meg evvel is maradok – gondolom lemondóan, mert ez alkalommal nincs betervezett hegyjárás a pakliban, az otthoni napok percre tervezett programjában két nap kivételével nincs üresjárat.  És milyen a szerencsém – épp ez a két nap, amelyre újabb havazásokat mondanak, meg a héten lehullott friss hó tömege csírájában temet el minden hegyrejáró gondolatot. Nem is cipelek semmi ilyesfajta alkalmatosságot – ugyan minek?
    De hát ezt az otthoni baráti társaság nem így gondolja. Ha nem lesz magashegy akkor lesz egyéb; és mivel február van, hidegek vannak, akkor mi sem könnyebb , mint jégre gondolni. Még úton vagyok hazafele , de már be van harangozva a szombati jégmászó túra, mégpedig a Kis-Békás szorosába, amely közismerten jó hely az ilyenfajta kalandhoz. Meg az önzetlen baráti társaság egykettőre megoldja a felszerelés problémáját is, ezért a szombat reggel hidegében az összeverbuvált kölcsöncuccokba burkolva taposom a vastag , fehér takarót a Kis-Békás szurdokának meredek falai közt, és közben próbálom felidézni az utolsó vízjég-mászásom emlékeit - és ez bizony elég rég volt..
    De mivel ez eredetileg csak amolyan képriportnak indult, ezért elég is a bevezetőből, hadd lássuk a képeket. Ezúttal is köszönet a társaság elkötelezett fotósainak, az itt látható képek legtöbbje őket dicséri. Idegen tollakkal páváskodom, de az én mobiltelefonnal elkapott pillanataimból nehéz lett volna a blogcikket kikerekíteni…


A szoros bejáratánál információs tábla tudósít arról, hogy jelzett ösvényen  vághatunk át a szoroson. Ez valójában alig érinti a kanyont, eltekintve egy eseménytelen keresztezéstől . A vízeséseket megtalálni nem könnyű , jó ha van valaki a társaságban ( jelen esetben Molnár Laci) aki már járt arrafele.

A kanyon bejáratánál található , kissé "hiányos " függőhíd. 







   

Az első vízesés. Az elmúlt hét havai és hidege ellenére a kétlépcsős vízesés alsó részén csak egy törékeny jégfüggöny alakult ki, amelyet biztonsági szempontból elég kockázatosnak itéltünk. Gyerünk hát a másodikhoz, amelynél rendszerint jobbak a kondíciók.

Ez sincs túl kövérre hízva, de ahhoz elég jó állapotban van, hogy felsőbiztosítással mászható legyen. Nem csak mi vagyunk, egy tízes létszámú csapat is készülődik, akiknek jégmászó kurzust szerveztek a vezetők. A vízesés elég nagy ahhoz, hogy legyen hely mindenkinek, és a két kiépített felsőbiztosítás ( a Laci felszerelte baloldali, meg a csapat vezetője által felrakott jobboldali) elégnek bizonyult ahhoz, hogy a kooperációt követően mindenkinek jusson felváltva a két oldal eltérő jellegű technikai nehézségeiből. 



Az alsó szakaszok nehézsége épp megfelelő a jégmászással ismerkedőknek, a felső, meredek szakaszok azonban már  - rövidségük ellenére - eléggé technikásak . Itt épp János "lazít" a jobboldali rész izzasztó kulcsrészében. 







Perspektíva - 25 méter magasból. 






A fagyott vízesések mászása nem épp veszélytelen szórakozás. Körbevéve hegyes és éles szerszámokkal egy meredek jégfalon nem ajánlott hibázni. Elég egy óvatlan mozdulat - kiszakadó jégcsákány, megcsúszás, vagy akár egy kipattanó jégszilánk - hogy a mászó egy emlékezetes, és a legjobb esetben húsz napon belül gyógyuló sérüléssel megússza. Itt Barni még elég könnyen szabadult - láttam már rosszabbat is...

Egy mászó a szomszédos csapatból. Akit érdekelnek a Békási -szoros mászható jégesései, annak érdemes megkeresni az úriember Youtube-ra feltöltött videóit. Mint például ezt, amely erről a napról készült. 

A napot nem a legszokottabb módon zárjuk, mert Barninak eszébe jut, hogy ha már ott vagyunk, akkor menjünk fel a Mária-kőre. Utat nem igazán tudunk , ennek meg is lesz az eredménye - elkezdve a mély hóban való nyomtöréstől, folytatva a behavazott erdőben való bóklászással ( amely sűrűjébe  még a medve is félve jár), a mobiltelefonos GPS-alkalmazásokra hagyatkozva, aztán végre-valahára útra találva a feketedő télben. Még belefér az is, hogy ünnepé váljon a szürke hétköznapok unalmas hidege annak a néhánytíz ( volt annyi ? annak tűnt...) medvehajtó -és szerű pásztorkutyának, akik lelkes vicsorgással vetették magukat a tarkabarka társaságra, boldogan őrjöngve körülöttünk az elkövetkező húsz hosszú percben. Kaland az élet, na.... :-)





HÁZ, SZALAMANDRÁK ÉS EGYÉB NAPI DOLGOK

Ezúttal nincs hegy, lavinák, négyezer méter meg  -40 C-ban lófráló, torzonborz hegymászók. Még egy fia kötélvég sem akad a leírásban. Aki ilyet akar, az ne is olvasson tovább. De van egyéb.
A mindennapi  élet egyszerűségének csodái. 
Csak láss...

NYÁR
   Az autó nekiveselkedik a kapaszkodónak, és az első kanyar után az erdő zöld fala elnyeli a falut mögöttünk, hogy pár perc múlva újra feltűnjön – ezúttal alattunk, a völgy aljában, fölötte pedig szétterül a Saar-régió dombvidékes panorámája. De nézelődésre nincs most idő….Hol az a bekötőút? Pillanatnyilag ez köti le a figyelmemet, mert elérve a megadott címhez vezető GPS koordinátákat én bizony nem látok semmiféle utat. Vagy mégis? Kis parkoló gubbaszt az aszfaltút mellett, beszorulva az évszázados bükkök közé, és onnan indul nyílegyenesen az erdő mélyébe két keskeny nyomsáv, talán erdőkitermelő gépek használják? Teljesen bizonytalan vagyok, pedig a leírások szerint ez kellene legyen. Hát, én bizony nem merészelek megindulni rajta az autóval. Gyere Áron, túrázunk !

   A ház fölényesen lenéz ránk a hegyoldalból, körülötte égig nőtt fenyők fala sorjázik. Sokáig birkózom a berozsdázott kapu zárjával, aztán még hosszú perc kérdése, amíg a járdán sikerül közelebb jutnunk az épülethez. A Természet akár egy év alatt is képes az emberi tevékenységet semmissé alázni; kis famagoncok erőlködnek kifele a gondosan összerakott kőtáblák réseiből, vastag mohaszőnyeg rejti a járda macskakövekből kirakott mintázatát. A bozót makacsul ellenáll minden behatolási kísérletnek, szederindák hadserege hálóz be mindent, és a járdára benőtt galagonyabokor tüskés ágai belém kapaszkodnak, amint próbálom elérni az egyetlen növénymentes helyet, amely a ház egy kiugró része alatti, betonozott tornác. Kemény feladat a bejárat megtalálása, mert ritka ötletesen elrejtették a készítők. Mielőtt bemegyünk, még körbejárjuk a házat. Körülötte diadalittasan tombol az élet, az erdő nem hagyott egy négyzetcentiméter helyet szabadon, és ahol nem tudott megkapaszkodni bokor vagy fűféle, oda eljutott a mindenütt jelenlevő szeder indája. A tető vastag avartakaró alatt rejtőzik, el tudom képzelni, hogy a csatornák hogyan nézhetnek ki. 
   Bent sem sokkal jobb a helyzet. A szigetelt nyílászárók ellenére  hosszú hónapok nyugalmába beletespedt pókkolóniák riadnak a betörő fényben és menekülnek a hálókkal és légymaradványokkal vastagon megrakott sarkokba. A padlón bogarak, legyek és lepkék száradt kitinvázai. Hogyan kerülnek ezek ide?  A házat évek óta nem lakják állandó jelleggel, és az időszakos látogatások nem képesek ellensúlyozni a kihasználatlan teret azonnal elfoglaló nagybetűs Élet rohamát. Amint kinyitom a konyhai rész falipolcát, molyok hadserege rajzik ki belőle. Áh, ide nem jutottak be a pókok, hát azért annyi a lepke…  
   A ház  mintegy  hatvan kilométernyi távolságra van a munkahelyemtől. A legközelebbi szomszéd a völgyben, pár kilométernyire innen. Megközelíteni vagy turistaúton, vagy autóval egy olyan erdei úton, amely első pillantásra fakitermelő útnak látszik, és bele sem merek gondolni, hogy hogyan nézhet ki párnapos esőzés után. És ez a környék nem a kánikuláiról híres… Áron nem osztja kimondatlan aggályaimat, hét éve minden kíváncsiságával cikázik át a szobákon, minden pillanatban felfedezve valami újdonságot. – Apa, itt fogsz lakni ? – 
   A nagy ablakok redőnyeit megmozgatni becsületes erő szükségeltetik, de a beömlő fény teljesen átrendezi a perspektívát. Aztán amint kinyitjuk a jókora ablakokat, amint a szobákat átjárja az nyár derűs melege, messze űzve az évek bezártságát, és a ház fellélegzik a betörő fényben, kintről meg benevet a nyári erdő derűje, a maga buja zöldjével, madárdalaival, a nagybetűs Természet minden adalékával – már tudom, hogy mi lesz a fő elfoglaltságom az elkövetkező hónapokban…

NYÁR (DENEVÉRREL)
   Korán őszült, aranysárga tölgylevél kacskaringózik rá puhán a fejsze nyelére. Fölöttem a kék ég átszűrődik a lombokon, amelyek lustán rezzennek az augusztusi délután neszező levegőjében. A fejsze szabályos ritmusban csattog, amint tűzgyújtót hasogatok. Vékonyra hasítani, még vékonyabbra… aztán még vékonyabbra. Nagyanyám azt mondta mindig: nem fogpiszkáló kell, fiam – jut eszembe, de a vidéken töltött, gyerekkori évtizedek idején kikristályodott tevékenység már inkább meditáció, mint munka. Még vékonyabbra, még…

   - Apaaaaa, gyere gyorsan, valami nagy, barna, mászik, mi az ? gyeregyorsangyeregyeremááááár !!! 

  Áron hangja követelőzve hasít át a délután nyugalmán, és amint ledobva a fejszét a gyerek izgatottságával loholok megnézni a leletet, azon tűnődöm, hogy ezúttal mifélét találhatott Áron. A lábatlangyík család egyik példánya, vagy a napmeleg cserepek alatt lakó vízisiklók közül valamelyik? Esetleg a mindenütt rajzó, de a házat tiszteletben tartó erdei egerek egyik gombszemű tagja? Valami nagyon ismeretlen lehet, mert ezeket a gyerek ismeri már. Még elkapom a telefont ( fotózni ), meg a kesztyűt ( Áron, kesztyű nélkül semmit nem fogunk meg!), aztán már ott is vagyok az izgatottan ugráló gyereknél. Előtte szélesre tárt szárnyú denevér próbál elmászni a számára kényelmetlen, napsütötte teraszról. Ismerem őket, szeretnek itt a ház körül vadászni, mert este rovarok tömegei rajzanak az ablakokon kiszűrődő fényben. Túl korán van azonban az effajta repüléshez, ezért rögtön arra gondolok, hogy beteg példány lehet, ennek megfelelően óvatosan bánunk vele. Félórányit élvezi a vendégszeretetet a denevér, én meg ez idő alatt próbálok felelni Áron milliónyi kérdésére. A betegségről alkotott teóriám azonban nem állja meg a helyét, mert az állatka egyre agresszívebben harapdálja a kesztyűt, tekergőzve próbál kiszabadulni, én meg attól félek, hogy még megsérül. Óvatosan lerakom hát ( „Nem, Áron, ezt nem visszük be a szobába, nem tesszük dobozba, ez nem szalamandra/gőte/ganajtúró bogár/stb., stb….”), ő meg vaksin hunyorogva próbálja betájolni magát, aztán egy lendülettel már a levegőben is van, és gyors, cikázó repüléssel vész bele az erdő sűrűjébe. 
   Áron, fellelkesedve a felfedezésen elrohan, hogy megnézze, hogy a pincelejáróba nem-e esett bele váratlanul az elmúlt öt percben egy tízméteres anakonda, én meg visszaballagok folytatni a favágást.  Csak úgy megszokásból belenézek a komposzttartályba – igen, ahogyan sejtettem, ott van az egyik egér, csillogó szemeivel rám bámul, nem igazán megijedve, inkább kíváncsian: na, ma mit hoztál nekünk? 

ŐSZ ( SZALAMANDRÁVAL)
   Az ősz maradék sárgája felvillan a reflektorok kávájában, amint lassan végigdöcögünk a házhoz vezető, szétázott erdei úton. Leállítom az autót; az erdőt betölti a megkopott lombokon átszűrődő csendes őszi eső zaja. A kapu zárja puhán enged, a fejlámpa fénye végigbukdácsol a vaddisznótúrásokon. Kíváncsi vagyok, hogy a konda járt-e erre a napokban. Be-bejönnek az „udvarra” a kidőlt-bedőlt kert egyik gyenge pontján, aztán végigturkálják a füves területet, fittyet hányva az építők által kialakított kőjárdára, lépcsőre. Nem bánom, hisz ők vannak itthon, akárcsak az őzek, akik ugyancsak gyakori birtokháborítók. De ezúttal nem a nagyvadak látogatásának nyoma jelenti a szenzációt, hanem a szalamandrák. Reggel , amikor indulok munkába, mindig figyelnem kell, nehogy rálépjek az éjszakai vadászatukat épp letudó kétéltűekre. Áron néha el-elkap egyet, gyorsan terráriumba dobozolja őket, aztán a szerencsés példány ott vendégeskedik egész hétvégén . És lám, perc nem telik el, már fel is hangzik a diadalmas ordítás – ma is vendégünk lesz, úgy hallom. Egy kisebb szalamandra az áldozat, mozdulatlanul várva a fejlámpa fénycsóvájában. Áron elrohan kesztyűjért, dobozért, én meg közben vigyázkodom a delikvenst, nehogy elmeneküljön. Fellelkesedve a vadászaton, körbejárjuk a házat, és nem kell messzire menni – jókora, kifejlett példány húzódik a fény elől a betonfal árnyékába. Nem igazán óhajt elmenekülni, és közelebbi vizsgálódással kiderül az is hogy miért: szerencséje volt a vadászattal, mert alig tud mozogni, akkora a bendője. Dobozba vele ! Az utolsó állomás a pincelejáró, ahol az egyik sarokban egy alig párcentis kétéltű ücsörög. A javaslatomat - hogy jobb ha elengedjük, mert könnyen a nagyobbak áldozatául eshet – Áron nem fogadja nagy lelkesedéssel, de aztán fölragyogva elrohan, hogy megjelenjen egy újabb dobozzal. Már előre látom, hogy lefekvés előtt körbebarikádozza magát a dobozokkal, én meg rettenetes büntetéseket helyezek kilátásba, ha valamelyik - ismét – kimászik. Legutóbbi alkalommal egy süldő lábatlangyíkot kellett hajkurásznom a szekrények alatt…
   A szalamandrák fényűzően el vannak látva: a terráriumokba moha kerül, étvágyserkentőként kapnak pár földigilisztát is, félóránként megkapják a vizes permetezést nehogy kiszáradjon a bőrük – szalamandraszemmel nézve szerintem ez már súrolja az ötcsillagos szállás kategóriáját. Eltérően az általam ismert, látott erdélyi példányoktól - amelyek többé-kevésbé monoton feketék, kevés sárga mintázattal – ezek itten színpompásan kiöltözöttek, néhányukon jóval több a sárga szín, mint a fekete. Mászkálnak a terráriumukban, csillogó kis szemeikkel ránk bámulnak, aztán újra és újra megpróbálkoznak a csúszós műanyagon felmászni. Hát igen, most már azt hiszem eljött az ideje kisállat-kereskedésbe menni, terráriumot építeni, megrakni egzotikus hüllőkkel - nem mintha személy szerint annyira ellenezném az ötletet. Világéletemben herpetológus (is) szerettem volna lenni, kisállattartási tapasztalatom is megvan hozzá, ideje (újra) gyakorlatba ültetni... A szalamandrák meg hadd mászkáljanak vígan szabadon...

ŐSZ ( ESIK…)
   Mintha egy kapu zárulna be mögöttem, amint befordulok az autóval a – most már az utolsó gödörig – ismert erdei útra. Múltba foszlik a nap rohanása, a civilizáció lüktető, soha meg nem álló zaja. Szeretem ezeket a pillanatokat – egyre lassuló-halkuló autóval végiggurulni a sáros-vizes erdei csapáson, belemerülni az erdő csendes köntösébe. Késő ősz van, és a november hideg szelei bizony nem kímélik a nyártól búcsúzó erdő színpompáját, kegyetlenül a sárba szórják a lángoló lombokat. A kóválygó levéltömeg beborítja az autót, utat, céltalanul sodródva ide-oda, kiszolgáltatva az erdőn végigseprő szélrohamok kénye-kedvének. A délutáni nap fáradt sugarai átszövik az erdőt, tovább színesítve az elmúlás aranyában égő lombkoronákat. Alig-zajjal csukom be a kaput, önkéntelenül is alkalmazkodva a Természet nyugalmához. Lassan felballagni a házhoz, mindennap megcsodálni a körülöttem lüktető élet megannyi apró mozzanatát, üdvözölni azt, amely mindennap ugyanaz és mindennap mégis új – napi rituálé ez már. 

   Esik az eső. Tompa zajjal suhog át a lombkoronákon, ezüstös csíkjai meg-megtörnek az ágakon, a vékonyabbak megadóan hajlanak meg a meggyűlő vízcseppek súlya alatt. Sietség nélkül sétálok fel a kövezett járdán a házhoz, meg-megállva, hagyva, hogy az eső monotóniája elmossa a napi rohanás maradékát. Cseppek százainak tökéletes félgömbjei sorakoznak a gore-tex kabát zöldjén, riadtan fröccsennek szét, amint egy-egy nagyobb sorstársuk bepottyan közéjük a felettem szétterülő duglászfenyő koronájából. Esik az eső – mennyire hétköznapi dolog ! És vajon hányan vesszük észre szépségét a nagyvárosok betondzsungeleiben? 
   A tornác alatt állva marad még kevés idő a tűnődésre, a csendes bámészkodásra, aztán gyakorlatiasabb irányba fordítom a tevékenység kerekét: lássuk, megteltek-e a víztartályok? 

TÉL ( AZ ETETŐ)
   Az ablakokon nem hallatszik át az eső zaja, de az est szürkületébe kitekintve még látom, hogy egyre több kóválygó hópehelyen csillan meg a szobából kiszűrődő fény. Ideje lenne, hisz decembert írunk már…
   A reggel szokatlanul világos, a jókora ablakok irányába pillantva alig látszik a fenyők zöldje a lángoló fényességben. Mifene, vaksin indulok az ablakhoz, ahol puhán táncoló hófüggönnyel köszönt a reggel. A kavargó hópihék már betakartak mindent, a vastag fehér paplan alatt mélyre hajlanak a fenyők ágai. Itt a tél. A párkányra fenyőcinke rebben, aztán ugyanazzal a mozdulattal tovább is repül. Az etető ! jut eszembe hirtelen…

   Röpke két hét alatt sikerült kitapasztalnom a kis szomszédok szokásait. Az egyik etető a széles ablakpárkányon van, a madárhadsereg ott civakodik méternyire tőlem, igyekezve a lehető legnagyobb szeletet kihasítani az életmentő eledelből. A széncinkék a legnagyobbak és legbátrabbak: ha verekedésre kerül sor, akkor ők azok, akik fölényesen uralják a helyzetet. A kisebb termetű kékcinkék imádják a faggyúgolyókat, néha hosszú percekig függeszkednek rajtuk, igyekezve a háló rácsain kipiszkálni a keveréket. December elején népszerű volt az etető a csuszkák körében; ők nem töltik sokat az időt, jönnek, elkapják a kedvencüket, a napraforgómagot, aztán repülnek is vissza a fenyők védett szövedékébe, hogy félperc múltán már újra ott legyenek, megismételve a rituálét. Január elején azonban már egyet sem láttam, valamiért teljesen eltűntek a környékről. A társaság legkisebb tagjai a barát- és fenyőcinkék. Meglehetősen sok időbe telt, amíg sikerült kitalálnom már ránézésre, hogy most melyik is van éppen az etetőn a két faj közül? - annyira hasonlók. És persze, a búbos cinkék. Ritka, hogy rögtön az etetőre szállnának, először felderítik a helyszínt és a napi felhozatalt a párkányról, izgatottan emelve-eresztve csíkos bóbitájukat. 
   A legújabb vendég egy jókora nagy harkály, ő ritkán jelenik meg, de akkor többször visszajár, és kizárólag a faggyúgolyók érdeklik. El is pusztítja egykettőre azt, amiből a cinkék napokig élnek, de sebaj, van elég…
   Aztán felmelegedik az idő, az etető elárvul. A kosztosok ott vannak az erdőben, látom őket, de nincs szükségük rá…egy darabig. Aztán újra lehűl az idő, havaseső fagy rá az ágakra, és délben is tompán roppan a dermedt avar - ők meg ott sorjáznak a tuja ágain, csillogó szemük élénken követi minden mozdulatomat, amint újra meg újra feltöltöm az éléskamrát. Tálalva !

































CANTUNIARI? AZ MI? ( Bucsecs-hegység, Románia) - december 27



   A Moraru-túra hótaposása kétnapos izomlázat eredményezett, és amikor Lukács Laci felveti a korábban beharangozott Bucsecs mászótúra ötletét, hát, őszintén szólva nem lelkesedek érte. Valami vályú ( kuloár, ahogyan franciáéknál ismerik az ilyenfajta mászóutakat) lenne a cél, leírást egy fotón kívül nem találni róla, plusz még élénken bennem él a sok hó jelenléte a hegységben. Az egy 500 méter magas, északi kitettségű, alpesi karakterű fal esetében elég aggasztó tud lenni, a lavinaveszély nem lebecsülendő; és bizony régebben már volt negatív tapasztalatom a régióban. Két nap telt el mindössze a Moraru óta…vajon elég idő a szükséges hó- és jégviszonyok kialakulásához ?
   Szóval, nem igazán vagyok oda dologért. Lusta is vagyok, őszintén szólva. Foghatom ezt persze a sok jó hazai kajára is... Aztán eltelik egy fél nap, és egyre inkább mehetnékem van. Néha a tudatalatti jobban tudja, hogy mire készülsz, vannak dolgok, amelyek már korábban eldöntettek. Miért is kértem el Barnitól a technikai csákányokat napokkal ezelőtt,  ha nem ezért ?
   27-én reggel olyan köd van, hogy csak lépésben lehet haladni az autóval. Na ez az, örvendezek , rögtön a hőmérsékleti inverzióra gondolva, és belekapaszkodva abba a reménysugárba, amelyet - lehet, hogy a legpontatlanabb - meteorológiai honlap közölt, vagyis hogy több órányi napsütés várható a Bucsecs-hegységben. Lám, jól is alakul, mert Brassó környékén magunk mögött marad a köd, és a várost körülölelő hegyvidékek  - Nagykőhavas, Keresztényhavas – behavazott tetején hidegen világít a reggel fénye.
   Tompán roppan a kérges hó a bakancsok alatt, és a reggel fagyos gorombaságát hamarosan messze űzi a meredek kapaszkodó. Az erdő nyiladékán benéz a reggel fényeibe öltözött Caraiman-tömb, meredek falai, vályúi tele hóval-jéggel. Meglepetésemre a múlt heti, rengeteg hó nagyrésze elolvadt, mindössze húszcentinyi lehet a fehér takaró, amelyben utat törünk. Régi nyomok alig sejthető csíkja kanyarog előttünk, elhagyva a forrást felmászik az első, igazán meredek kapaszkodón, majd széttaposottan megpihen a kilátónál. Nehéz felfedezni a követendő útvonalat az "Albisoara"-k falán, Laci mégis megpróbálja, habár az ő tudománya sem terjed ki tovább annál a ténynél, hogy egyszer véletlenül beletévedtek egy mászás alkalmával. De hát ez a lényeg – hol marad a bizonytalansági tényező, a felfedezés izgalma, ha már mindent előre tudsz?
  Sok-sok a hó a Fehér-völgyben ( decemberhez képest),  vastagra gyúrták a korai lavinák a völgyfenéket. Negyedóra kérdése csak elérni az „Albisoara Crucii” lavinalejtőjét. Nos, itt volnánk, hát… elő a technikai csákányokat, hágóvasakat, mert a meredek hólejtő barátságtalan ám az óvatlan hegymászóval. Kötél még nem kell, annyira otthonosan azért mozgunk ezen a terepen. A vályú szűk torka  magasan ásít a Fehér-völgy fölött, innen fentről teljesen laposnak tűnik az amúgy meredek völgyfenék. Fölöttem Laciból már csak a hágóvasak aljának a színe látszik csak, annyira megnő a lejtőszög. És jég van, végre ! A csákányok mohón harapnak rá, a hágóvasak elülső fogain táncolunk már csak – ez kellett, ezért vagyunk itt. Jég és „poliesztirén” hó, álmodni sem lehetne jobbat.
   Magas, táblás letörés az első akadály, rajta vastagon ül a jég. Harmincméternyi jégesés, jól jönnének a jégcsavarok biztosítani – ami persze nincs nálunk. Nem töltjük vele az időt, nekünk a „Cantuniari” kell. Jah, igen, ez lenne a kuloár hivatalos megnevezése…

( Ez itt a topo helye lenne, személyes benyomások alapján ): Az összes infó, amelyet sikerült összebogarásznom a netről, a Mircea Ordean nevű úriember honlapján található, ott is csak érintőlegesen, inkább a zóna történelmére koncentrálva. Találtam még egy kitűnő részletességű fotót is,  ahol említik ( lásd fent, merci LauraBe !). A kuloár bejáratát könnyű megtalálni, mert egy eléggé szűk, de nem túl meredek szakasszal indít, közvetlenül a jobbra tartó „Albisoara Crucii” bejárata mellett. A kémény kellemes és könnyű mászást kínál, ezután egy kiszélesedő, bő kötélhossznyi lazább hóval megrakott szakaszon kell túljutni, amelyet egy szűk és magas kémény zár le, amely tele volt kifagyott, jégcsákányokhoz tervezett J hóval. Innen egy magas, kb. két kötélhossznyi meredek fal emelkedik– itt teljesen eltűnik a kuloár jelleg – aztán egy magas és szűk, áthajló kémény ( kulcshossz? ) a leküzdendő akadály. A kémény teteje után egy havas vályú következik, amelynek a teteje beleolvad egy fás gerincbe. Újabb hólejtő, egy utolsó nagyobb „szöktető” van hátra ( ékelni lehet, ha szükséges), majd egy végső sziklavályú után a felső falrész a zárórész. Ezen kell felmászni – amolyan füves-havas-jeges-sziklás mix – majd egy rövid, balra tartó traverz után kötélhossznyi, elemi mászást kínáló rövid vályú visz fel a Picatura-gerinc utolsó szakaszaira, ahonnan már csak percek kérdése elérni a plató szélét.
A biztosítás eléggé szellős volt a nehezebb hosszokban, mert a konglomerát nem igazán kínált itt lehetőséget a mobilok alkalmazásához. Pár kis éket még be lehet ide-oda gyömöszölni, de ami sokkal ajánlottabb, az a lapos sziklaszög. Jó, ha akad 2-3 darab az embernél…. Na meg a sziklaszilárd önbizalom. 
Nos, a topo-ról ennyit.

   Az igazán bevállalós hossz a falrész. Addig még elmászunk a kitett oldalon szólózgatva, a füves , keskeny párkányokon átbukó jég és hó kitűnő terep a technikai cuccoknak, de a falrész az más. A jég és hó keskeny rétegben fagy rá a helyenként 50-55 fokos sziklaoldalra, ahol  a biztosítási lehetőségek a nullával egyenlőek. A probléma az, hogy nincs egyenletesen kifagyva a terep, nagyon oda kell figyelni, mert van, ahol a hó nincs eléggé rágyógyulva a sziklára – szóval, végig kell néha kapargatni a terepet, ami elég idegtépő tud lenni. Bevállalós szakaszok, nem vitás, és az én verzióm nem is igazán működik, pár méter után vissza kell másznom a „biztosítóhelynek” kinevezett párkányra. Laci  már jobb utat talál, óvatosan mászva tűnik el fölöttem . Itt már azért elővesszük a kötelet, eljött annak is az ideje. Magas a fal, közel az egész hatvanméternyi kötél kifut már, amikor érzem, hogy talált egy standhelyet.
   Hát, nem igazán „ bombabiztos” a stand – állapítom meg, amikor felérek hozzá. Egy alig bevert szög meg egy jégcsákány az, amiből biztosít, de ennél jobbat kiépíteni nem volt lehetséges. Hiába, ez már ilyen, bevállalós dolgok ezek, önbizalom meg bizalom kérdése az egész. A következő hosszban már sokkal jobbak a kondiciók, a jég/hó vastagabbra van hízva, de standhelyet építeni itt is művészet. Találok egy mobilhelyet, amelybe egy kis friend szépen beleül, és a csákányok is megbízhatóan feszülnek bele a hó alatti repedésekbe. Szükség is van rá, ahogyan a következő szakaszt elnézem.
   A kémény innen nézve nem igazán tűnik nehéznek, jól fel van telve hóval. Laci nekiesik, aztán szögel, kalapál ezerrel. Lassan kezdek meggémberedni a standban, egyre morózusabb leszek: miajóeget vackol ez? Menjen már, van ott hely a csákányoknak !  Laci káromkodik, keresi a helyet, csákánynak, szögnek, aztán valahogyan túljut rajta, eltűnik a vályú tetejében.
   Nekiindulok, a csákányok állnak a kémény alsó szakaszainak fagyott havában, mint a cövek. De aztán már látom is, hogy mi a gond… mert egyrészt a kémény sokkal magasabb és meredekebb, mint ahogyan lentről látszott, másrészt meg a teteje áthajlik. És az áthajlás alatt a szétrohadt hóban semmit nem tartanak a csákányok. Kulcsrész. Kitett, technikás szakasz, a fogásokat hó borítja, de annyira nem fagyott, hogy használni lehetne a csákányokhoz. Kínlódok, izzadok, kitekeredve keresem a poziciót – és még ki kell szednem a szöget is, amelyet Laci biztosításnak rakott. Hát…bocsánatot kérek a ki nem mondott gondolatokért Lacitól, amint percek múltán sikerül elérnem az első biztos fogást a csákánnyal.
  A mászás többi része elemi, nem túl nehéz mix, fel a platóig. De... hol a nap? Kikerültünk az árnyékos vályúból, már az északi fal tetejében vagyunk, itt már illene üdvözöljön a beharangozott jóidő. Itt azonban dühöng a szél, hordja a jégdarát, és ködfelhőbe vesz a hegység teteje. Van még ám a platóig, és most már egy másik dologra is kell figyelni: megjelennek a széldeszkák. Laci lába alól hasad ki egy jókora darab – hajszál híján a fejemen landol – aztán fennebb még több is akad belőle. Igaz, a hóréteg vastagsága elenyésző, de nem kellemes, ha az ember lába alól váratlanul kiszakad egy négyzetméternyi, negyven centi vastagságú tábla. Ezért hát óvatoskodunk – nagyon is.
   A platón üvölt a szél, őrjöngő hófergeteg vesz körül, a kilátás nulla. Elbotladozunk a Fehér-völgy bejáratához, a ködből kisejlenek a plató letörésének óriási hópárkányai. Fogalmam sincs, hogy hol járunk, évtizede van már annak, hogy fent jártam a platón. Laci tudja az utat, elég sokat mászkált az utóbbi időkben errefelé, ezért a "white-out" ellenére probléma nélkül érjük el a lejáratot. A Fehér-völgyet jókora hófal zárja, szinte kétméternyi a magassága, ahol le kell ugrani. A Fehér-völgy nyakig telve, és elég pár méter haladás lefele, hogy magunk mögött maradjon a szél üvöltése, csupán a szitáló havazás emlékeztet arra, hogy mi van ott fent.  Félóra múltán már a felszerelést hámozzuk le magunkról a „La Verdeata” tisztásán, és jólesik a karácsonyi dióskalács majszolása közben elnézegetni a megtett útvonalat – már amennyit látunk belőle, mert ott fent még mindig dühöng a bejelentett „jóidő”…
   Egyike a legideálisabb útvonalaknak fel a platóra, az „Albisoara”-falon át – véleményem szerint. Nyáron nem mondhatni, hogy igazán vonzó lehet, de télen, jó hóviszonyok közt a fal egyik legszebb útvonala. Nem egy könnyű kuloár, de eleganciája épp változatosságában rejlik. Igaz, hogy nagyon kondíciófüggő, és azt is el tudom képzelni, hogy a szezon későbbi hónapjaiban, hosszú, csapadékos tél esetén sokkal könnyebb a mászása. De hogy nyáron odamennék-e?  Azt nem merném határozottan  kijelenteni…