MER DE GLACE ( szept. 28, Franciaország)

   Álmosan ballagtak a találkozás helyszínére a reggel szelíd hidegében. Lustán ébredő hegyi városka volt a vasárnap reggeli Argentiére, ahol a főúton tovarobogó autók zaja után újra összezárult a csend felzavart takarója. Hideg-szürkén feszült az égre az Aiguille-k rengetege; még nem festette őket aranyszínre a kelő szeptemberi nap.
   Átgördültek  - már hármasban  - a csendes Chamonix-on. A parkolóban eltöltött rövid félóra alatt megmozdult a város, a vonatállomás egyre inkább benépesült, és az első szerelvényre hamarosan sorbanálló tömeg várakozott.  Soha nem járt még a Montenvers-i  fogaskerekűvel. A Saint-Gervais-i állomás lenyomata villan fel benne; a szerelvény láttára emlékek úsztak be, évek súlya alatt görnyedő képek, a Mont-Blanc mászásainak jókora hátizsákjai, az izgatott várakozás emléke, amint a ritkuló fenyőerdő sűrűjén át feltűntek a nagyok -  a Bionassay északi fala, a Gouter tömbje... És lám , most itt van, a hegység másik oldalán egy ugyanolyan vonattal kapaszkodik  fel a rég vágyott vidékre. Mer de Glace - ideje már ide is elmenni.
  A tűnődésbe beúszik a szemközti hegység, az Aiguilles Rouges napsütötte oldala. Ugrál a tekintete, amint keresi a tegnap megtett útvonalat, aztán lehorgonyoz az alig sejthető Lac Blanc menedékhelynél. Lac Blanc, már másodszor... Hát igen, az események láncolata; önkéntelenül rápillant a mellette ülő Yvonne-re, aki lelkesen magyaráz valamit Marco-nak, de amint észreveszi a figyelmet, rögtön bevonja őt is a társalgásba - persze, a hegy a téma, mint mindig. A vonat meredek kattogása összevegyül az utasok zsongásával, és a társalgás végét a végállomás tördeli szét. 
  "Petit Dru...és vajon hol a kilencvenméteres diéder? " mondja ki önkéntelenül is hangosan, amint rápillant a völgy túloldalán ágaskodó óriási hegytömb függőleges falaira. Aztán elindulnak, le a gleccser irányába, és rövid, negyedórányi séta után átlépik azt a határvonalat, ahol a közönséges halandóknak megálljt parancsol a természet. Alpesi út, gleccser, kötél, mászófelszerelés - kulcsszavak ezek, amelyek beléptetnek egy különleges világba. A reggel a múlté már, amikor az első akadályhoz érnek; a délelőtti nap meleg sugarai megcsillannak a fémlétrák tetején. Messze, kétszáz méternyi mélyen lustán kavarog a gleccser, jege alig látszik ki a rámorzsolódott kőtörmelék alól. Le kell ereszkedni oda, és mert az utóbbi évtizedek egyre gyorsuló  globális melegedése a Mer de Glace-t sem kímélte, ezért egyre több létra kerül az olvadás helyén maradó csiszolt sziklafalakra. 
   Ez Marco nagy napja. Új neki itt minden, a létráktól kezdve a gleccsermászó felszerelés utolsó darabjáig. Kötél, biztosítás - lesz-e szükség rá itt ? Marco magabiztosnak látszik, ezért úgy dönt, hogy még nincs értelme a kötelekkel bajlódni. Pillantása végigszalad a társakon, és  halványan hallja, amint Yvonne  - mézarany haja alól huncutul kicsillanó szemekkel - megkérdezi: " Milyen érzés hát, Zoli, két ember életének felelőssége ?  - de nem felel, mert már egy másik világba szűkül a tudata, csak figyel, elemzi a mozdulatokat, minden kis rezdülését a társainak,  akikre vigyáznia kell. Elindulnak.
 Létrák, végtelen lépcsőfokok - közel, sőt helyenként függőleges dőlésszöggel. A létrasor néha megszakad, hogy átadja a helyét egy-egy szűk párkánynak, ahol a vasalt útnál használt fémeszközök nélkül csak mászótechnikával lehetne továbbhaladni. Kitett, látványos szakaszok, rémisztő meredélyek alant - egy teljesen új dimenzió Marco számára ez, aki láthatóan ideges, szokatlan neki a dolog, de látszik hogy uralja magát. Ő most figyel, a szótlanul kinevezett vezető szerepeként, amit az évek tapasztalata rótt rá, tudja, hogy itt most két ember bízta rá magát, érzi ezt minden pillanatban. Itt már nem csak a saját élményről van szó, hanem egy magasabb rendű feladatról, a tapasztalat adta felelősségről. Tanítani, átadni valami szépet, felfedeztetni egy másik emberrel egy titokzatos világot - a társai arcán tükröződő megelégedettség a mai nap sava-borsa. Yvonne-ra elég pár pillantást vetni, tudja, hogy őrá kevesebb figyelmet kell szentelnie, ő most nem annyira fontos - hegyi ember, mozdulatai, gesztusai ösztönösek, otthonosan mozog ezen a vad terepen. 
  Újabb létrák, ezek most már az utolsók, mert alattuk már csak a falak alján gyűlő koszos, poros törmelék van. Százméternyi kényelmetlen ereszkedés, és ott is állnak végre a gleccser öreg, széthasadozott jegén, amelyet itt vastagon borít a kőtörmelék, kaotikus összevisszaságba fagyva. Körülöttük kibomlik a táj, jobbról-balról hatalmas, csiszolt falak emelkednek - kétszáz éve itt még jég volt, szinte képtelen elhinni... A felszín tipikus öreg gleccser, befagyott kövekkel, törmelékkel, helyenként rohanó kis vizfolyásokkal, meg a jégtömeg testébe mélyen benyúló, feneketlen kis tavakkal, amelyek kristálytiszta vize csalókán tükrözi vissza a mélységet. Sokáig morénán haladnak, kerülgetve a nagyobb köveket, követve a kényelmesebbnek ígérkező , sok láb által laposra taposott törmeléken átvezető halvány nyomokat. Jókora "gleccserasztal" mellett dönt úgy, hogy ideje most már komoly dolgokkal foglalkozni. Elő hát a kötelet, a hágóvasat, sisakot, csákányt ! Nem  mintha szükség volna rá, de ez tulajdonképpen egy beavató túra Marco számára. A forgatókönyv mindig ugyanaz, és mindig új... aztán egy utolsó ellenőrzés, majd a hágóvasak beleharapnak a gleccser testébe, érzi a kötél feszülését maga mögött, a múlt-jövő szövete szétszakad és már nincs egyéb csak ez a folyamatos mozgás ezen az óriási, végtelen jégfolyamon, pillanattalanul, időtlenül, gondolattalanul.... nincs más , csak egy lépés előre, mindig csak egy lépés és nem több... cél nélkül csak úgy haladni valahová, bolyongani itt, széthullva a reggeli nap melegében... de egyik része tudatában van a társaknak, elemzi, figyeli, tanítja őket, amint besétálnak a gleccser szívébe, ahol a fehér, kristályos jégfelszínt már csak elvétve pöttyözik a belefagyott,  gleccserhordta kövek és egyre több a hasadék és egyre messzebb kerülnek a létráktól, sziklafalaktól, és egyre inkább időtlen és gyökértelenebb ez a bolyongás, és egyre szükségtelenebbé válik logikus rendszerbe kényszeríteni a látottakat-érzékelteket....
   Déli meleg égeti a jégfelszínt, a gleccser zajong és elégedetlenkedik, ő meg az egyre erősödő zúgást követve büszkén mutatja a jégfolyamba vágott aknát a csodálkozó Marco-nak, ahová többszáz méter mélyre zúdul le a nap nyomása alatt szenvedő gleccser olvadt jege.  Néhol méternyi szélességben rohannak a vizek végzetük felé, töredezett, koszos felületek szakadnak szét riasztóan mély szakadékokkal szabdalt senkiföldjévé. Széles moréna osztja ketté a Mer de Glace-t itt, és vezetőként rövid habozás után jobbra fordul, ahol a felület egyre meredekebbé válik, hogy pár száz méterrel feljebb széles szakadékokká essen szét, amelyek alja zárt, és a köztük lévő keskeny jéghidakon kitűnően lehet gyakorolni a jégcsákány-hágóvas használatát. 
   Közel vannak ahhoz a ponthoz, ahol a Leschaux-gleccser benyomul a Mer de Glace-be, amikor úgy dönt, hogy meg kell állni. Az idő állhatatos, nem lehet becsapni - eddig és nem tovább, mert ma még haza kell menni, este már 700 kilométernyi távolból kell visszanézni a délelőttre... De még "most " van, és a pillantása végigsiklik a gleccsereken, mohón gyűjtve be minden színt, fényt, látványt. A Grand Jorassses; északi falán az egyik pillér taraját a déli nap fénye fürdeti. Néma a fogadalom, senki nem hallja, és az idő parttalan, amint  némán néznek egymással farkasszemet a Hegy és az Ember. 
   Lustán üldögélnek 2000 méteren a nap meleg sugaraiban fürdőzve.  Hol van még ennyi értéke egy pillanatnak, percnek ? Kettőjüknek már rég közös a világa - az első együtt-túra ellenére -, a harmadiknak meg csak most nyílnak rá a szemei a hegyvilág fantasztikus univerzumára. Spirituális út - említi meg  Marco, amint  próbálja leírni a benyomásait később. 
  ...Aztán ballagnak vissza a gleccseren, csavarognak a szakadékok közt, miközben a négyezresek lustán figyelik őket jégbozontos szemöldökük alól. Az utat elég nehéz megtalálni a létrák felé, a falak alatti törmeléklejtők százméternyi veszélyes, ingó kövekkel szórt, poros kapaszkodóvá nőnek,  de odáig még át kell vergődni a  moréna alól kibújó fekete jég csúszós felszínén, ahol egy óvatlan mozdulat könnyen lábtöréssel járhat. 
  A Montenvers-i állomás, mint zúgó méhkas - a turisták egymást érik, ami  nem csoda, hisz mindenki szeretné kihasználni ezt a szokatlanul meleg, ragyogó hétvégi napot. A vonatról leszállva pillanatra veszteségérzet rohanja meg, hogy el kell menni, itt kell hagyni Chamonix-ot.... Yvonne várakozóan néz rá, és megismétli a kérdést: " Ugye , milyen szerencsések vagyunk ? " Még egy utolsó pillantással körbefogja az ősz kezdődő színpompájából kifehérlő hegyvidéket, aztán irány Lux... 

  A Forclaz-hágónál feltűnnek messze-messze a svájci négyezresek. Örök-fehér sapkájuk idebólint a távolból: " Hol lenne a viszontlátás öröme, ha nem kellene elmenned? "






































No comments:

Post a Comment