CANTUNIARI? AZ MI? ( Bucsecs-hegység, Románia) - december 27



   A Moraru-túra hótaposása kétnapos izomlázat eredményezett, és amikor Lukács Laci felveti a korábban beharangozott Bucsecs mászótúra ötletét, hát, őszintén szólva nem lelkesedek érte. Valami vályú ( kuloár, ahogyan franciáéknál ismerik az ilyenfajta mászóutakat) lenne a cél, leírást egy fotón kívül nem találni róla, plusz még élénken bennem él a sok hó jelenléte a hegységben. Az egy 500 méter magas, északi kitettségű, alpesi karakterű fal esetében elég aggasztó tud lenni, a lavinaveszély nem lebecsülendő; és bizony régebben már volt negatív tapasztalatom a régióban. Két nap telt el mindössze a Moraru óta…vajon elég idő a szükséges hó- és jégviszonyok kialakulásához ?
   Szóval, nem igazán vagyok oda dologért. Lusta is vagyok, őszintén szólva. Foghatom ezt persze a sok jó hazai kajára is... Aztán eltelik egy fél nap, és egyre inkább mehetnékem van. Néha a tudatalatti jobban tudja, hogy mire készülsz, vannak dolgok, amelyek már korábban eldöntettek. Miért is kértem el Barnitól a technikai csákányokat napokkal ezelőtt,  ha nem ezért ?
   27-én reggel olyan köd van, hogy csak lépésben lehet haladni az autóval. Na ez az, örvendezek , rögtön a hőmérsékleti inverzióra gondolva, és belekapaszkodva abba a reménysugárba, amelyet - lehet, hogy a legpontatlanabb - meteorológiai honlap közölt, vagyis hogy több órányi napsütés várható a Bucsecs-hegységben. Lám, jól is alakul, mert Brassó környékén magunk mögött marad a köd, és a várost körülölelő hegyvidékek  - Nagykőhavas, Keresztényhavas – behavazott tetején hidegen világít a reggel fénye.
   Tompán roppan a kérges hó a bakancsok alatt, és a reggel fagyos gorombaságát hamarosan messze űzi a meredek kapaszkodó. Az erdő nyiladékán benéz a reggel fényeibe öltözött Caraiman-tömb, meredek falai, vályúi tele hóval-jéggel. Meglepetésemre a múlt heti, rengeteg hó nagyrésze elolvadt, mindössze húszcentinyi lehet a fehér takaró, amelyben utat törünk. Régi nyomok alig sejthető csíkja kanyarog előttünk, elhagyva a forrást felmászik az első, igazán meredek kapaszkodón, majd széttaposottan megpihen a kilátónál. Nehéz felfedezni a követendő útvonalat az "Albisoara"-k falán, Laci mégis megpróbálja, habár az ő tudománya sem terjed ki tovább annál a ténynél, hogy egyszer véletlenül beletévedtek egy mászás alkalmával. De hát ez a lényeg – hol marad a bizonytalansági tényező, a felfedezés izgalma, ha már mindent előre tudsz?
  Sok-sok a hó a Fehér-völgyben ( decemberhez képest),  vastagra gyúrták a korai lavinák a völgyfenéket. Negyedóra kérdése csak elérni az „Albisoara Crucii” lavinalejtőjét. Nos, itt volnánk, hát… elő a technikai csákányokat, hágóvasakat, mert a meredek hólejtő barátságtalan ám az óvatlan hegymászóval. Kötél még nem kell, annyira otthonosan azért mozgunk ezen a terepen. A vályú szűk torka  magasan ásít a Fehér-völgy fölött, innen fentről teljesen laposnak tűnik az amúgy meredek völgyfenék. Fölöttem Laciból már csak a hágóvasak aljának a színe látszik csak, annyira megnő a lejtőszög. És jég van, végre ! A csákányok mohón harapnak rá, a hágóvasak elülső fogain táncolunk már csak – ez kellett, ezért vagyunk itt. Jég és „poliesztirén” hó, álmodni sem lehetne jobbat.
   Magas, táblás letörés az első akadály, rajta vastagon ül a jég. Harmincméternyi jégesés, jól jönnének a jégcsavarok biztosítani – ami persze nincs nálunk. Nem töltjük vele az időt, nekünk a „Cantuniari” kell. Jah, igen, ez lenne a kuloár hivatalos megnevezése…

( Ez itt a topo helye lenne, személyes benyomások alapján ): Az összes infó, amelyet sikerült összebogarásznom a netről, a Mircea Ordean nevű úriember honlapján található, ott is csak érintőlegesen, inkább a zóna történelmére koncentrálva. Találtam még egy kitűnő részletességű fotót is,  ahol említik ( lásd fent, merci LauraBe !). A kuloár bejáratát könnyű megtalálni, mert egy eléggé szűk, de nem túl meredek szakasszal indít, közvetlenül a jobbra tartó „Albisoara Crucii” bejárata mellett. A kémény kellemes és könnyű mászást kínál, ezután egy kiszélesedő, bő kötélhossznyi lazább hóval megrakott szakaszon kell túljutni, amelyet egy szűk és magas kémény zár le, amely tele volt kifagyott, jégcsákányokhoz tervezett J hóval. Innen egy magas, kb. két kötélhossznyi meredek fal emelkedik– itt teljesen eltűnik a kuloár jelleg – aztán egy magas és szűk, áthajló kémény ( kulcshossz? ) a leküzdendő akadály. A kémény teteje után egy havas vályú következik, amelynek a teteje beleolvad egy fás gerincbe. Újabb hólejtő, egy utolsó nagyobb „szöktető” van hátra ( ékelni lehet, ha szükséges), majd egy végső sziklavályú után a felső falrész a zárórész. Ezen kell felmászni – amolyan füves-havas-jeges-sziklás mix – majd egy rövid, balra tartó traverz után kötélhossznyi, elemi mászást kínáló rövid vályú visz fel a Picatura-gerinc utolsó szakaszaira, ahonnan már csak percek kérdése elérni a plató szélét.
A biztosítás eléggé szellős volt a nehezebb hosszokban, mert a konglomerát nem igazán kínált itt lehetőséget a mobilok alkalmazásához. Pár kis éket még be lehet ide-oda gyömöszölni, de ami sokkal ajánlottabb, az a lapos sziklaszög. Jó, ha akad 2-3 darab az embernél…. Na meg a sziklaszilárd önbizalom. 
Nos, a topo-ról ennyit.

   Az igazán bevállalós hossz a falrész. Addig még elmászunk a kitett oldalon szólózgatva, a füves , keskeny párkányokon átbukó jég és hó kitűnő terep a technikai cuccoknak, de a falrész az más. A jég és hó keskeny rétegben fagy rá a helyenként 50-55 fokos sziklaoldalra, ahol  a biztosítási lehetőségek a nullával egyenlőek. A probléma az, hogy nincs egyenletesen kifagyva a terep, nagyon oda kell figyelni, mert van, ahol a hó nincs eléggé rágyógyulva a sziklára – szóval, végig kell néha kapargatni a terepet, ami elég idegtépő tud lenni. Bevállalós szakaszok, nem vitás, és az én verzióm nem is igazán működik, pár méter után vissza kell másznom a „biztosítóhelynek” kinevezett párkányra. Laci  már jobb utat talál, óvatosan mászva tűnik el fölöttem . Itt már azért elővesszük a kötelet, eljött annak is az ideje. Magas a fal, közel az egész hatvanméternyi kötél kifut már, amikor érzem, hogy talált egy standhelyet.
   Hát, nem igazán „ bombabiztos” a stand – állapítom meg, amikor felérek hozzá. Egy alig bevert szög meg egy jégcsákány az, amiből biztosít, de ennél jobbat kiépíteni nem volt lehetséges. Hiába, ez már ilyen, bevállalós dolgok ezek, önbizalom meg bizalom kérdése az egész. A következő hosszban már sokkal jobbak a kondiciók, a jég/hó vastagabbra van hízva, de standhelyet építeni itt is művészet. Találok egy mobilhelyet, amelybe egy kis friend szépen beleül, és a csákányok is megbízhatóan feszülnek bele a hó alatti repedésekbe. Szükség is van rá, ahogyan a következő szakaszt elnézem.
   A kémény innen nézve nem igazán tűnik nehéznek, jól fel van telve hóval. Laci nekiesik, aztán szögel, kalapál ezerrel. Lassan kezdek meggémberedni a standban, egyre morózusabb leszek: miajóeget vackol ez? Menjen már, van ott hely a csákányoknak !  Laci káromkodik, keresi a helyet, csákánynak, szögnek, aztán valahogyan túljut rajta, eltűnik a vályú tetejében.
   Nekiindulok, a csákányok állnak a kémény alsó szakaszainak fagyott havában, mint a cövek. De aztán már látom is, hogy mi a gond… mert egyrészt a kémény sokkal magasabb és meredekebb, mint ahogyan lentről látszott, másrészt meg a teteje áthajlik. És az áthajlás alatt a szétrohadt hóban semmit nem tartanak a csákányok. Kulcsrész. Kitett, technikás szakasz, a fogásokat hó borítja, de annyira nem fagyott, hogy használni lehetne a csákányokhoz. Kínlódok, izzadok, kitekeredve keresem a poziciót – és még ki kell szednem a szöget is, amelyet Laci biztosításnak rakott. Hát…bocsánatot kérek a ki nem mondott gondolatokért Lacitól, amint percek múltán sikerül elérnem az első biztos fogást a csákánnyal.
  A mászás többi része elemi, nem túl nehéz mix, fel a platóig. De... hol a nap? Kikerültünk az árnyékos vályúból, már az északi fal tetejében vagyunk, itt már illene üdvözöljön a beharangozott jóidő. Itt azonban dühöng a szél, hordja a jégdarát, és ködfelhőbe vesz a hegység teteje. Van még ám a platóig, és most már egy másik dologra is kell figyelni: megjelennek a széldeszkák. Laci lába alól hasad ki egy jókora darab – hajszál híján a fejemen landol – aztán fennebb még több is akad belőle. Igaz, a hóréteg vastagsága elenyésző, de nem kellemes, ha az ember lába alól váratlanul kiszakad egy négyzetméternyi, negyven centi vastagságú tábla. Ezért hát óvatoskodunk – nagyon is.
   A platón üvölt a szél, őrjöngő hófergeteg vesz körül, a kilátás nulla. Elbotladozunk a Fehér-völgy bejáratához, a ködből kisejlenek a plató letörésének óriási hópárkányai. Fogalmam sincs, hogy hol járunk, évtizede van már annak, hogy fent jártam a platón. Laci tudja az utat, elég sokat mászkált az utóbbi időkben errefelé, ezért a "white-out" ellenére probléma nélkül érjük el a lejáratot. A Fehér-völgyet jókora hófal zárja, szinte kétméternyi a magassága, ahol le kell ugrani. A Fehér-völgy nyakig telve, és elég pár méter haladás lefele, hogy magunk mögött maradjon a szél üvöltése, csupán a szitáló havazás emlékeztet arra, hogy mi van ott fent.  Félóra múltán már a felszerelést hámozzuk le magunkról a „La Verdeata” tisztásán, és jólesik a karácsonyi dióskalács majszolása közben elnézegetni a megtett útvonalat – már amennyit látunk belőle, mert ott fent még mindig dühöng a bejelentett „jóidő”…
   Egyike a legideálisabb útvonalaknak fel a platóra, az „Albisoara”-falon át – véleményem szerint. Nyáron nem mondhatni, hogy igazán vonzó lehet, de télen, jó hóviszonyok közt a fal egyik legszebb útvonala. Nem egy könnyű kuloár, de eleganciája épp változatosságában rejlik. Igaz, hogy nagyon kondíciófüggő, és azt is el tudom képzelni, hogy a szezon későbbi hónapjaiban, hosszú, csapadékos tél esetén sokkal könnyebb a mászása. De hogy nyáron odamennék-e?  Azt nem merném határozottan  kijelenteni…















































No comments:

Post a comment