MATTERHORN 2004

2004 július 25–én éjszaka kis csapat indul kevés anyagi fedezettel, de annál nagyobb lelkesedéssel egy maximálisan megpakolt autóval Sepsiszentgyörgyről. A cél ezúttal nem a szokásos itthoni magashegyi kiruccanás, hanem egy olyan utazás amely messze az ország határain túl vezet és tárgya nem egyéb mint az Alpok – és a világ – egyik legszebb hegyének a megmászása. A Matterhornról van szó, amely az egész csapatnak rég áhított célja. A miniexpedició célkitűzései között még szerepel az Alpok teteje is, a Mont Blanc.
A kezdeményező az Koncz Sanyi – a továbbiakban Sasa – volt, aki az indulás előtt alig egy hónappal vetette föl a témát: mi lenne, ha megpróbálnánk a Matterhorn megmászását? Ő már a tavaly a hegy alatt volt, de az időjárási körülmények megakadályozták a terv végrehajtásában. Kezdetben ketten voltunk, de aztán hamar került még két vállalkozó. Ígyhát július közepére összerázódott egy négyesfogat: Sasa, Bedő Zoli, Márk Előd és Nemes Szabi, mind sepsiszentgyörgyiek. Ketten – Zoli és Előd – mint az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjai vettünk részt a miniexpedicióban. A költségeket saját zsebből fedeztük, a jármű Szabinak a Seat négyszemélyes autója volt, mert egy kölcsönzésre nem futotta a költségvetésből. A magashegyi felszerelés mindenikünknek megvolt egy pár dolog kivételével, amelyekkel a barátok, ismerősök segítettek ki.
Megállás nélkül hajtottunk el Budapestig, ahol az élelmiszerkészlet nagyrészét megvásároltuk nagykereskedésből és jó órai munkával azt is belegyömöszöltük a már amúgy is túlterhelt autóba (hej, ha a Seat beszélni tudna...). Az útvonal következő tervezett állomása Zermatt. Budapest után ráálltunk a Bécs fele vezető autópályára, majd hétfőn délután négy órakor már a hegyeshalmi határátkelőnél is voltunk. Itt nagy a sor de az osztrák és magyar határőrök gyorsan mozognak, nincs fennakadás, várakozás.
Átérve mellbe vág az eddig csak leírásokból, tévéműsorokból ismert Nyugat. Tisztaság, rend mindenütt, elhanyagoltság, nemtörődömség még nyomokban sem látható sehol. Aztán jönnek a tavak, hegyek, a térképet bújva próbáljuk beazonosítani a látnivalókat. Salzburgnál betakar az éjszaka, a két sofőr – Szabi és Sasa – rendületlenül vezetnek, egymást váltva. Németországot is érintjük egy húszpercnyit, majd újra Ausztriában vagyunk. Határok nincsenek, csak a Liechtensteini hercegségben ácsorog két vámtiszt az éjszaka közepén de ők sem sokat foglalkoznak az útlevéllel, ellenben érdeklődésünkre tanácsokkal látnak el a további útvonalat illetően. Beérve Svájcba kezdődnek a kanyargós utak hegyre fel, hegyről le. Apró hegyi városkákon – mintha csak képeslapok elevenednének meg – haladunk át, sehol egy ember. Nem csoda, hiszen éjszaka három óra van. Alagutak követik egymást, itt kapunk először izelítőt Svájc negatívumáról – már ami a vékonypénzű kelet–európai utazót illeti. Kemény pénzeket kell fizetni a szolgáltatásokért, szerencsére mi csak egy fizetős alagúton megyünk át. Az Oberalp–hágó következik, itt felkanyargunk 2044 méterre, de ezen jóval túltesz a Furka–hágó, amely a maga 2431 méteres magasságával már szinte a hóhatárig emel.
Úgy látszik, a svájci atyafiak nem szeretik a korlátot. Szűk kétsávos útvonal, 14 fokos emelkedő alpesi zónában – nem szívbajosak, az biztos. Reggel öt óra fele érjük el a hágó tetejét, itt hideg van, körülöttünk háromezresek havas csúcsai derengenek az erősödő világosságban. Öreg reggel van amikor feltérünk Visp városnál a Mattervisp völgyébe. Karcsú hidakon haladunk, alant tajtékzik a gleccserek vize. Szűk a völgy, a leglehetetlenebb helyeken figyelhetünk meg házakat, szőlőültetvényeket. Óriási gránitfalak alatt visz az út, az utazástól elcsigázott társaságot felrázza egy–egy hatalmas vízesés látványa, amelyek a jobboldali falakról zuhognak alá. Hogy milyen magasról jönnek, az titok mert sötét felhőtömeg akadályozza a kilátást. Elérjük Tasch–t: ez az utolsó település Zermatt előtt, amely a Matterhorn–ra indulók bázisa. Az előzetes információk szerint Zermattba tilos behajtani, ezért vannak Tasch–ben az óriási parkolók. Mi nagyívű hanyagsággal ejtjük a témát és a keskeny úton sorakozó autókkal együtt indulunk a hat kilométernyire levő városka felé. Mint később kiderült, ezeknek az autóknak mind van engedélyük a körzeti (kantonális) rendőrségtől. Zermattban élénk feltűnést keltünk a munkába siető emberek közt, hamarosan jóakarónk is akad aki azt tanácsolja nyomatékosan, hogy komoly büntetésre számíthatunk ha itt talál a rendőrség ezért tűnjünk el a városkából az autóval amíg lehet. Megfogadva a tanácsot kidobáljuk az autóból a szükséges felszerelést, aztán Előddel ottmaradunk, Szabi meg Sasa gyorsan visszamennek Tasch–be, ahol sikerül az autónak egy jó helyet (vagyis nem kell fizetni) találniuk.
Itt vagyunk a cél alatt, de egyelőre semmi nyoma a Hegynek, mert komor–szürke felhők borítanak mindent, csak néha sikerül a szélnek köszönhetően a Napnak áttörni a ködfüggönyön. De ez mind gyakrabban megtörténik, mi meg izgatottan találgatjuk, hol helyezkedhet el a Matterhorn. Aztán gyorsan változik az idő, húzza–tépi a szürke takarót a szél, hamarosan győzedelmeskedik, mi meg tátott szájjal lessük a HEGYET, megdöbbentő méreteit. Óriási és fenséges. Párnapos hó borítja és sehogyan sem tudom hirtelen elképzelni, hogy hogyan lehet oda felmászni. De ez csak pár percig tart, utána már az útvonalat vitatjuk Előddel.
Tizenkét óra amikor a szükségesekkel megrakva – kb. harminckilós zsákkal – indulunk a főutcán felfele. Itt mindent meg lehet kapni, ami hegymászó embernek a szíve–vágya, csak épp az árak érnek a csillagos égig. Nagyon jó időt jövendölnek a meteorológusok az elkövetkező három napra, remélhetőleg megbízhatóbb időjósok mint az otthoniak. Kezd a jóslat beválni, mert elhúzódtak a felhők, akadály nélkül ragyog a Nap, csak a Matterhorn–nak van egy fehér felhősapkája.
1606 méterről indulunk – Zermatt tengerszintfölötti magassága – , virággal megrakott réteken át jutunk el a szubalpesi zónán át a Schwarzsee–hotelig – 2584m – , innen még jópár óra a Hörnli–menedékház. A turistautak szélesek, az erodálódó részeknél kövekkel erősítve, padok vannak a megfáradt vándoroknak sok helyen. Rövidítések, össze–vissza ösvények nincsenek, szemetet nem látni. Rengeteg a turista, de nincs zajongás, ordibálás, senki nem siet.
Fárasztó a kapaszkodás a Hörnli fele, a nehéz hátizsák meg–megállásra késztet. Vaslépcsők vannak a falba beépítve a Hirli sziklafala után, magasan a visszahúzódott gleccser fölött sétálunk. Az utolsó szakasz kanyargós turistaösvény technikai problémák nélkül, a kitettebb helyeken drótkötelek segítik a haladást. A Hörnli-menedékház (Hörnlihütte) egy kiszélesedő gerincen elhelyezkedő emeletes épület, jókora terasszal. Ezt a hegylábat a Keleti-fal jobboldali gerincétől – amelyen a hegy legkönnyebb útja, a Hörnligrat vezet – egy függőleges letörés választja el. Ez a falszakasz a beszállás, itt kezdődik a mászás.
A kempinghely a gerinc oldalában van, a Hörnlihüttétől kissé alább. Lapos kövekből kialakított sátorhelyek vannak építve a lejtős talajon, nagyrésze már foglalt volt amikor mi odaértünk. A nap hátralévő része azzal telt el, hogy a kiválasztott helyet javítottuk, méternyi magas falat emeltünk a szél ellen mert csak sátorlapot vittünk a kisebb súly érdekében. Fölöttünk óriásivá nőtt a hegy, 1200 méteres keleti falából folyamatosan zuhogott a víz, kisebb kőlavinák pattogtak le a gleccserre szüntelenül. Ez csak éjszaka szűnt meg amikor a fagy vette át az uralmat. Időközben figyeltük a Hörnli–utat, próbáltuk kitalálni a vonalát a trasszénak. Rengeteg csapat tartózkodott a hegyen, sokuknak láthatóan problémás volt a leereszkedés.Mivel fáradtak vagyunk, úgy döntünk hogy másnap csak akklimatizációs mászást próbálunk – ez jó lesz az utat is megismerni – , a csúcsmászást halasztjuk holnaputánra.
Besötétedik, az idő elváltozik – beborul, a szél megerősödik sőt jégdara is kezd szitálni, esik a hőmérséklet. Minket sokat nem zavar, mert téli hálózsákokkal alszunk, a sátorlappal betakarózva. A hegyen maradt egy csapat, a fejlámpák rossz irányban csillognak bent a keleti fal közepe fele. Bajban vannak, ezt bizonyossá teszi a tizenegy óra körül megjelenő mentőhelikopter, amely óriási reflektorral próbálja megtalálni a falban rekedteket, a köd és az erős szél miatt sikertelenül. Háromszor–négyszer is visszatér, de hiába. Reggel ragyogó időre ébreszt a helikopterzúgás, most már sikerül kiszedniük a csapatot. Később tudjuk meg, hogy egy amerikai hegymászó meghalt. Biztató kilátások, a mellettünk sátorozó páros szedi is a sátorfáját ezt látva.
Kényelmesen készülünk, aztán 9 órakor felszerelkezve a szükségesekkel nekiindulunk a hegynek. Függőleges fallal kezdődik a hegy – itt rögzített kötelek segítik a gyorsabb haladást -, majd koszos, törmelékes járóterep következik, helyenként könnyű nehézségű mászószakaszokkal tarkítva. Nő a kitettség amint emelkedünk, és rengeteg időt felemészt az útkeresés. Mindenütt elhagyott szögek, biztosítóhurkok. A messziről stabil, kompakt sziklának látszó hegy testközelből teljesen más: mozgó nagy tömbök, felhalmozódó kissebb kövekből álló törmelék, amely egy óvatlan mozdulatra bármikor lezúdulhat a keleti falon, ezért a mászóútból kitérni nem tanácsos, sisakot viselni pedig életfontosságú! A szikla a nehezebb mászós részeken elég stabil. Elhagyva egy fixkötélsort – itt már a gerincen visz a trasszé – megjelenik helyenként a hó, a mászás nehezebbé válik. Kémények, kitett párkányok visznek a 4000 méteren levő Solvay–menhely felé. Mi csak 3800 méterig megyünk ez alkalommal és rövid pihenés után visszafordulunk. Közben beérnek a csúcsról visszafele tartó partik, nagyrészük hegyivezetős brigád. Megy a vezető elől, húzza maga után kötélen a minden áron csúcsfotóra vágyó turistát. Nem egy épületes látvány a fáradt klienset rángató, türelmetlen vezető.
Visszafele Szabi kezére ráesik egy kő, ez kétségessé teszi a holnapi mászását. Elég csúnyán megsérül, szerencsére a Hörnlihütténél akad egy spanyol orvosnő, aki ideiglenesen bekötözi, de Szabi másnap megy is le a hegyről Zermattba szakorvoshoz ahol szakszerűen ellátják. A seb csúnya de törés az nincs, szerencséjére.
Igyhát hárman ébredünk 28–án éjszaka két óra után. Indulás 3:20–kor, és hiába a fejlámpa meg a tegnapi felderítés, már az első tízpercben eltévedünk. A hegyivezetős partik hamar utolérnek, más választásunk nincs mint beállni a sorba kénytelen – kelletlen. Rengetegen vannak, mintegy 90 ember lehet a hegyen. Jóval 3000 méter fölött járhatunk, amikor megvilágítanak a Nap első sugarai. Alattunk nő a mélység, a Solvay alatt az út mélyen bevisz a keleti falba, ahol egyre gyakoribbak a nehezebb mászószakaszok. Helyenként jókora szögek vannak becementezve biztosítóhelyeknek, de elmondható, hogy az egész útban eléggé szellős a biztosítás. Pszihikailag kimerítő folyamatosan koncentrálni, ellensúlyozásként egyes részek a gyorsabb mozgás érdekében drótkötelekkel vannak fölszerelve. Zavaró a tömeg, a Solvay–kunyhó keskeny betontornácán várunk amíg nagyrésze elhalad. Innen kezdődnek a nehéz részek, itt már muszáj biztosítva mászni. A kitettség és magasság miatt nem árt az óvatosság, törős, laza részek akadnak bőven, de legalább a tájékozódás eléggé egyértelmű. Kiérve a vállra (Schulter) valahol 4200 méter körül előkerülnek a hágóvasak és a jégcsákány. Innen fölfele teljesen téli jellege van a keskeny gerincnek, amely a csúcspiramis alá vezet. Az utolsó előtti, kb. 100 méter szakasz nehéz, helyenként függőleges sziklán halad és teljesen be van építve vastag kötelekkel, de még így is rengeteg időt vesztünk a nagy tömeg miatt. Képzelhető a tumultus, amikor a csapatok nagyrésze fel, a csúcsot megjártak pedig le akarnak jönni, közben meg helikopterek jönnek–mennek, hordják a hegyimentőket akik a rögzített kötelek karbantartásával vannak elfoglalva. Pörög lefele a kő, hó és jégdarab, a sisakok nagyon megszolgálják az árukat.
Az utolsó szakaszt hó borítja, eléggé eljegesedett, de itt már közvetlen a csúcs alatt vagyunk, ez feltölti a társaságot és egy utolsó nekirugaszkodás után lám, egy ötvenméternyi keskeny, hópárkánykoronázta gerinc és vége a hegynek – 4478 méter, az Alpok legfenségesebb csúcsán állunk. Megvalósult hát az álom, a fáradságon áttör az eufória, a beteljesült cél boldogsága. Körbenézünk, most egy tíz percig a csapaté a látvány . Messze nyugaton ott fehérlik a következő cél, a Mont Blanc, keleten a Monte Rosa–csoport meg a Gorner–gleccser, és körülöttünk hegyek, gleccserek mindenfelé. A percek nagyszerűsége elszorítja a lélegzetet. Aztán eltelik tíz perc és ráébredünk, hogy csak félúton vagyunk és ideje indulni lefele. Itt a napsütés ellenére tél van, és a lassú ereszkedések alatt átjár a hideg, alig várjuk, hogy lekerüljünk a csúcspiramisról. Borzasztóan lassan haladunk lefele,szinte félórákat kell várnunk az ereszkedőstandoknál. A váll alatt a szikla jellege nem mindig ideális a kötélereszkedésekhez, a mély repedésekbe a legváratlanabb pillanatokban szorul be a kötél, haladni gyorsabban csak úgy lehet ha lefelé is úgy mászunk, ahogy felfele. Közel vagyunk már a Solvay–házhoz, a csapat a szellemi kimerültség határán táncol – ez a mélypont. Egy rövid pihenés meg egy korty víz a házban meghozza a kedvet és este 9 órára kimerülten de épen és egészségesen szállunk ki az útból. Még jut idő egy rövid ünneplésre a Hörnlihüttében aztán bezuhanunk a hálózsákokba a bivakhelyen.
Ragyogó időben ereszkedünk másnap le Zermattba – szívesen maradnánk még a környéken, de vár a következő cél: a „Fehér Hegy”. Augusztus 30–án délelőtt hajtunk át a svájci-francia határon, a határőrök még pillantásra sem méltatnak. Erdők, kanyargós hegyi utak, majd kinyílik a táj amint beérünk az Arve völgyébe. Magasan a völgyek, házak, utak fölött óriási csúcsok karcolják a kék eget , az Aiguille-k: Aiguille des Grans Montets, Aiguille Verte, les Drus, Aiguille de Argentiére – leírásokból, fényképekről ismert híres nevek.
Széles, repedezett gleccsernyelvek lógnak szinte Chamonix fölött, felhőgomolyagok bujkálnak a „tűk” közt. Az Aiguille du Midi mögött feltűnik a Mont Blanc: makulátlan , hófödte kupolája szinte érinthetetlennek tűnik, a felhők is csak a lábát kerülgetik az óriási, masszív hegynek. Délután egy órakor érünk be Chamonix-ba, a hegymászó-városba. Ezt a délutánt csavargással töltjük. Információkat gyűjtünk, egyik üzletből ki, a másikba be – csak szemlélődünk, mert habár mindent meg lehet kapni, az árak az égig érnek. Az előrejelzések szerint jó időnk lesz.
Este elautózunk a közeli városba – Les Houches – innen indul a Gouter-út, legkönnyebb útvonala a Mont Blanc-nak. Egy elhagyott felvonóházban éjszakázunk, majd a gyorsabb megközelítés érdekében felvonóval megyünk fel a fogaskerekű kisvasút állomásáig , innen félóra alatt kapaszkodik fel a vonat a végállomásig (Nid’Aigle, 2372m). Az Aiguilles de Bionassay négyezer méteres tömbje uralja a látóteret.A kezdetben turistaút jellegű ösvény hamarosan egy szélesebb gerinccé változik, amely a Téte Rousse (3167m) menedékhelynél egy hólejtőre vezet. Ezt keresztezve újabb sziklaborda következik, aztán egy vályút harántolva (szakszóval: traverzálva) kell rámenni arra a gerincre amely 800m szintkülönbség megtétele után a Gouter-háznál végződik. De visszatérve a vályúhoz: az útvonal legveszélyesebb szakasza, itt szinte folyamatosan hull a kő. Az utat tönkreteszik a kövek, csak halványan sejthető a jeges-köves lejtőn átvezető helyes irány. Gyorsan kell mozogni, mert a sisak sokat nem ér, a néha emberfejnyi darabok nem válogatnak. Most, délelőtt (9 óra van) még fagyott minden,néha pörög le csak egy-egy kissebb gránitdarab. Túljutva a nehéz részen, Előddel jó tempóban haladunk a folyamatosan kitett, könnyű mászást igénylő bordán. Az út felső harmada lenne nehezebb , de itt végig biztosítva van rögzített drótokkal. Tizenkettő után érjük el a Gouter-házat, amely eléggé belóg a mélység fölé – igazi építészeti remekmű. Jönnek hamarosan Sasáék is, Szabi óvatosan mozog a sérült keze miatt. Egymást érik az emberek, el sem merem képzelni, hogy mi lesz a csúcson, ha ez a sok ember mind felmegy. Egy órányi pihenés után Előddel úgy döntünk, hogy nekivágunk a csúcsnak, míg Szabi és Sasa maradnak a Gouter-házban és csak éjszaka, a szokásos időpontban indulnak.
Hágóvas, egy pár síbot, napszemüveg és túracsákány – ennyi a felszerelésünk. Kötelet, hámot nem viszünk mert a gleccserhasadékokat vastag hóréteg takarja. Széles „sugárúton” indulunk, technikai problémák nincsenek, az enyhén emelkedő, óriási hólejtőkön csak a nagyobb hasadékok átugrálása a kihívás. Haladunk az Alpok legmagasabbjára vezető lépcsőn, lassan elmarad a Dome du Gouter 4306 m magas csúcsa, ereszkedünk a Col du Dome nyeregbe, elhaladunk a Vallot-ház mellett, majd háznyi jégkockák összevisszaságán át követjük az ösvényt a Les Bosses 4500-as ikercsúcsaira. A Nap süt kegyetlenül, a síszemüvegen át is érezni az erejét. A szokatlan indulási időpontnak köszönhetően alig egy-két csapattal találkozunk amelyek már a csúcsról ereszkednek. A magasság érezteti hatását, 50-100 lépés után meg kell állni pár másodpercre szusszani. Közel a cél, még egy félóra aztán a keskeny, meredeken emelkedő hógerinc vízszintessé enyhül és felfele nincs tovább. Messze a távolban feltűnik egy ismerős csúcs – a Matterhorn. A Mont Blanc csúcsgerince mintegy ötvenméternyi hosszú, makulátlan hógerinc, a legmagasabb részen csak egy fakaró jelzi az Alpok legmagasabb pontját: 4810 méter. Évek álma, vágya teljesül ebben a pillanatban, itt állva a „Fehér Hegy” tetején július 31-én négy órakor, alattunk az Alpok hegyrengetegével. Félórányit töltünk a csúcson, nézelődünk, fotózunk és nehezen hisszük el, hogy tényleg itt vagyunk, sikerült 2438 méter szintet leküzdve kb. 7 óra alatt megvalósítani a célt.
Megerősödik a szél, ideje indulnunk lefele. A visszautat a Goutier-házig feleannyi idő alatt sikerül megcsinálni, mint fel, itt Sasáék boldogan osztoznak örömünkben. A szállásdíj elég borsos, sátrazni a hóban nem akarunk ezért úgy döntünk, hogy sötétedésig leereszkedünk a Téte Rousse menedékhelyig ahol lehet éjszakázni. Sok szerencsét kívánunk Sasáéknak, aztán indulunk. Az egésznapos meleg miatt estére megmozdul a hegy, folyamatosan pattognak lefele a kövek a bordák közti vályúkban. A traverz közelében járunk amikor jókora kőlavina dübörög le, a fejnyi kövek a gerinc oldalaihoz csapódva éles csattanással forgácsolódnak szét, porfelhővel terítve be a tájat. Az egész színjáték bő percnyit tart. Összeszorult torokkal gondolunk a harántolásra, de nemcsak mi vagyunk bizonytalanok : 6-7 főből álló csapat várakozik tanácstalanul a „forró pontnál”, figyelik a kis megszakításokkal érkező köveket. Átrohanunk Előddel a kényes részen egy szünetnél, félretéve minden egyéb biztonsági megfontolást, de itt egyebet nincs mit csinálni csak gyorsan mozogni, ez a feltétele az életbenmaradásnak. Köves bivakhelyen alszunk a Téte Rousse-ház mellett, késő este kőomlások és jéglavinák dübörgése zavar fel az álomból.
Másnap elkapjuk az első lefele tartó vonatot, majd a felvonóval ereszkedünk vissza Les Houches-ba. Pár óra múlva jön a csapat többi része is, fáradtan de sikeresen. A napot tekergéssel, vásárlással töltjük Chamonix-ban. A hegymászás véget ért, a maradék pár napot a tengerparton akarjuk eltölteni. Átautózunk Olaszországba, megnézzük Milánót, majd kikötünk a csodálatos Velencében.
Pár nap tengerpart aztán hazafele vesszük az irányt. Ausztria, Budapest és órás várakozás a magyar-román határnál. Hamarosan már az itthoni gödröket kerülgetjük beletörődötten, a kirándulásba még belefér egy fénykép a város határát jelző tábláról...hazaértünk.

linkek:
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150235/matterhorn-monte-cervino.html
http://www.summitpost.org/route/159962/h-rnligrat.html
http://www.rockclimbing.com/Articles/Trip_Report/A_California_Kid_Climbing_the_Matterhorn_s_Hornli_Ridge._294.html
http://peakbagger.tripod.com/Climbs/Matterhorn/matterhorn_climb.htm (pár fotó)
http://www.ski-zermatt.com/mattnet/features/matterhorn_climb/photo1.htm (nagyon jó fotóanyag! )
http://www.luak.be/luakwebsite/paginas/verslagen/verslag_alpien.php?verslagId=22 (az olasz út)

1 comment:

  1. Szép volt fiuk!

    Marci bá,Fonyódról

    ReplyDelete