Az egész környezet békésnek tűnt – mintha csak egy szép kilátást nyújtó, városközeli, 1281 m magas hegy tetejéről néznénk az alant nyüzsgő világot. A lent kavargó, milliós világváros zaja nem hatol fel ide, körülöttünk csak beszélgető, nevetgélő, sétálgató turisták és vidám gyerekhangok zsivaja tölti be a levegőt. Alattunk, a városon és a kikötőkön túl a Nápolyi-öböl kék vize zárja a látóhatárt, a déli, párás levegőben sejteni lehet Capri és Ischia sziget körvonalait is. A hátunk mögött meg ott van a kráter. Nem, semmi olyan grandiózus, lávaszökőkutas-vulkáni bombát dobáló, és szörnyűségesen zajongó kráterre ne gondoljunk – hanem egy hatalmas, 200 méter magas falakkal körülvett mély lyukra a hegyben. Ha áthajolok a fakorláton, láthatom a közepét, ahol egy kis fa kapaszkodik az életbe néhány más társával egyetemben a beomlott sziklák alkotta medencében, és amelynek leveleit aranysárgára fakította a novemberi, meleg olasz ősz. Nyugalom és béke mindenütt, az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy a nyugalom látszólagos és csak szunnyad a lábaim alatt lévő óriás, az a tény, hogy a kráter egyik fala füstöl, és néhol erőteljesen érződik a vulkáni gázok szaga. Semmi egyéb jel nem mutatja, hogy egy időzített bombán állunk, amelynek senki nem ismeri a hátralévő másodperceit.
A Vezúv kráterének peremén vagyunk, amely a világ egyik legveszélyesebb vulkánjának számít; működését már az ókortól figyelemmel kísérték, kitörései legtöbbször nagy emberi és anyagi veszteségekkel jártak. Hírhedtsége és veszélyessége közismert, elég csak Pompeji és Herculaneum városok tragédiájára gondolni. Jelenleg a közvetlen közelében élők száma meghaladja a 3 millió lelket, a vulkán váratlan kitörése nem egy ókori méretű katasztrófával járna. A lábainál terül el Nápoly, zsúfolt és szennyezett világváros, peremkerületei felkúsznak a vulkán lábára, jóval magasabbra, mint az ókori települések. A tengerparton végigszaladó vonat ablakából nézve az első megdöbbentő benyomás a közelsége. Közvetlenül a városok fölött van, úgy tűnik szinte karnyújtásnyi közelségben. Innen lentről nem utal semmi a veszélyességére, csak egy nagy, csupasz tetejű domb. És amelynek látványa egy igazi túrázóban rögtön felébreszti a megmászásnak a gondolatát. De hogyan lehet rá feljutni?
Legkönnyebben Nápolyból érhető el; ha belefáradtunk a város kavargó nagyszerűségébe és már túl vagyunk a múzeum- és épületegyüttesek látogatásán, akkor vegyük az irányt a Vezúv fele. Induljunk el a tömegközlekedési központnak számító Garibaldi állomástól – innen szinte minden órában indulnak vonatok. A Sorrento város irányába tartó járattal menjünk el Ercolano-ig (Herkuláneum jelenlegi neve), kb. 15-20 percnyi út. Itt, közvetlenül a vonatállomás mellett van egy turistairoda, ahonnan kisbusszal szerveznek túrákat a vulkánhoz. Gyalog eljutni a vulkánhoz nehéz, mi semmi olyan információt nem találtunk, amely alapján elmehettünk volna ilyen módon. Mindenki a kiépített aszfaltutat használja, amely szinte a kráter pereméig visz. Elméletileg létezik buszjárata a nápolyi tömegközlekedési vállalatnak is, amely ugyancsak a vonatállomás elől indul, de mi hiábavalóan várakoztunk rá mert nem jelentkezett, ezért a turistairoda jóval drágább szolgáltatásait vettük igénybe. A jegy 16 € egy személyre, ez tartalmazza a vezető tiszteletdíját, a belépőt a kráterhez, meg a szállítást oda-vissza.
Jó félórát kanyarog a kisbusz, közben a sofőr – aki a „vezető” minőségét is betölti – információkkal látja el az érdeklődőket.. A társaság elég vegyes, van itt kanadai egyetemista, amerikai turista meg német utazó is. Negyedórányi utazás után kikerülünk a városból a vulkán lejtőire, ahol szembesülhetünk a kitörések maradványaival. Mindenütt lávaárak, lávabarlangok, a régi kiömléseket már benőtte vastagon a növényzet. Ahogy haladunk a Monte Somma romjai felé – ez az ősi, még Vezúv előtti vulkán maradványa, egy kráterperem – baljósabb jelek is feltűnnek: elhagyott vagy a lávaárak által tönkretett épületek, és hamarosan keresztezzük is az utóbbi évek legnagyobb kitörésének lávafolyamát. Itt már egyre inkább ritkul a növényzet , a csupasz, szabdalt felületű, megszilárdult lávaárak az uralkodók. Hamarosan ott is vagyunk a végállomásnál: ez a Monte Somma és a Vezúv kúpja (Gran Cono) közti, 1000 m magas völgy nyugati részében helyezkedik el, amit a „Lovak udvarának” is neveznek (Atrio del Cavallo). A kráter csakis vezetővel látogatható, és kb. 1 órányit lehet fent tartózkodni. Az ellenőrző ponttól gyalog folytatjuk tovább utunkat, fel a kráter pereméig, egy kiépített, fakorlátok-kal ellátott, nagyon széles ösvényen. Mintegy 15-20 perc szükséges ennek megtételéhez, enyhe meredeksége nem okoz problémát. Felérve a kráterhez csalódottan vesszük tudomásul, hogy csak egy harmadrésze látogatható a peremnek. Ez végig ki van építve korláttal; az elővigyázatosság nem is árt, mivel a vulkán kráterét felépítő kőzet nagyon instabil és könnyen törik, a kráter belső falai pedig szinte mindenütt függőlegesek. A leereszkedés a kráterbe külön engedélyt igényel, csakis vulkanológusokkal és alpinista technikával járható ( de az utóbbi években már ez is tiltott, a közelmúltban történt kráterperemi beomlások miatt).
Végigballagunk a peremen: csodálatos a színvilága a vulkánt alkotó kőzeteknek. A falak rétegződései hűen tükrözik a kitörések részleteit. Hatalmas földcsuszamlások és sziklaomlások maradványait figyelhetjük meg a szemben levő peremen és a kráter mélyén. Mindenütt vulkanológiai műszerek figyelik a hegy minden kis rezdülését. És sajnos csak ennyit lehet tenni... Emlékeztetőül elég egy pillantás a vulkán erejét tanúsító, ókori Pompeji és Herculaneum romjaira, amelyeket az i.sz. 79. évi kitörés pusztított el. Ha a városokat akarjuk meglátogatni, ajánlatos egy 20 eurós belépőt megvenni, mert kapunk térképeket és információs füzeteket, és a két híres város mellett még kevésbé ismert történelmi helyszíneket is megtekinthetünk. Ez a belépő 3 napig érvényes, megvan az előnye, hogy nem kötelező egy nap alatt végigrohanni az egészet. Meg persze nem is érdemes. Ha nyugalmasabb látogatást szeretnénk, ajánlatos Herkuláneum városával kezdeni – ez kisebb, mint Pompeji, kevésbé híres, és kevesebb a turista. Betévedve egy-két csendes utcájába a romvárosnak, talán sikerül megéreznünk évszázadok szellemét, és súlyát,megérinthetjük a meglepő épségben fennmaradt falfestményeket, megcsodálhatjuk egy ősi kultúra építészetét, mindennapi életét. A leghíresebb leletek bizonyára az áldozatokról készült gipszöntvények: megdöbbentően élethű arcokat, ruhákat láthatunk, amelyek megőrződtek a hamu konzerváló hatásának köszönhetően. Ezekre rábukkanhatunk a házakban, vagy akár az udvarokon is kiállítva.
Egy többnapos Nápoly környéki túra méltó megkoronázása lehet a közeli szigetek meglátogatása. Mi Capri szigetét választottuk, mert a leírások szerint túrázóknak (is) való hely. A Nápoly környéki kikötőkből sétahajóval indulhatunk 40 perces tengeri útra. Mi a Molo Beverello kikötőből indulunk; a hajójegy vásárlásánál kissé meglepődünk, mert az egy személyre és csak odaútra szóló jegy 15 euróba kerül. Kétségekkel telten indulunk, mert romlik az idő, de talán szerencsénk lesz, és nem teszi tönkre a rossz idő a reményeinket. A tenger erőteljesen hullámzik, a szigetek lassan eltűnnek a szürke felhőkben, de ez csak átmeneti – amikor kiszállunk a 40 perces utazás után, a híres üdülőhelyként ismert Caprin már ragyogóan süt a nap, igaz, hogy az erős szél marad. Az első benyomás határozottan szívderítő: erdővel borított hegyek, sziklafalakon kanyargó keskeny utak és rengeteg lapos tetejű, vakítóan fehér házacska megbújva a mediterrán növényzetben. És hatalmas, falként emelkedő mészkőgerincek. Reméljük, hogy találunk egy túraútvonalat, amelyen felka-paszkodhatunk a sziget legmagasabb pontjára. A kikötő mellett egy információs irodában meglepően olcsón, mindössze 1 euróért térképet vásárolunk, majd negyedórai böngészés után már megvan minden információ, amelyre szükségünk van.
A sziget drága. Ez tény. És ha az ember nem szeret gyalogolni, meg a rengeteg helyi szépséget is meg akarja nézni - akkor mélyen a zsebbe kell nyúlnia. Szerencsére kicsi (kb. 6 km hosszú és legkeskenyebb részén 1,2 km széles), és ha gyalogtúrázó az ember, akkor oda se neki az árakkal. A kb. 9 négyzetkilométer területű szigetet nem hiába tartják a világ egyik legszebbjének. Történelme során rengeteg nép a magáénak tudhatta, ennek eredménye a különféle építészeti stílusok és kultúrák változatos keveredése. Egy kellemes meglepetésünk a „Piazza Martiri D’Ungheria 1956” tér felfedezése volt... A név magáért beszél.
A sziget legmagasabb pontja – a déli-középső részén – a Solaro-hegy, 589 m magas. Két jelentősebb város van, Capri és Anacapri, amelyek a sziget két végén helyezkednek el. A kikötőből legkönnyebb elérni az előbbit, siklóval vagy taxival; mi persze a legegyszerűbbet választjuk, a gyaloglást, és nem is bánjuk meg. Az utcácskák keskenyek, helyenként lépcsőn megyünk felfele, és minden tele van virággal, meg mediterrán tűlevelűekkel. Hasznos eszköz a térkép, az utcácskák kuszaságában nagyon könnyű eltévedni, de félóra gyaloglás után váratlanul a város főterén, a „Piazetta” nevű helyen találjuk magunkat. Ide érkezik fel a kikötőből a sikló, ezért nem meglepő, hogy a kis tér tömve van turistákkal. Félórányi bámészkodás után már a közeli sziklafal járhatatlan oldalán keressük a felvezető utat – egyelőre még csak a tekintetünkkel. Térképünk alapján hamarosan megtaláljuk a turistautat – kikövezett, és lépcsőkkel ellátott kapaszkodó még, itt a városka határában. Közben kinyílik a táj, a tenger a kék számtalan színárnyalatában pompázik, előttünk-alattunk ragyog Capri pici városa, körbevesz a mediterrán hangulat. Látványos és hangulatos túraútvonal, a rengeteg látnivaló miatt sokszor megállva, lassan haladunk. Hamarosan erdőbe kerülünk, az ösvény szűkül, igazi sziklás hegyi út lesz belőle. Másfélórás kapaszkodón vagyunk már túl, amikor az út bevisz egy keskeny vályúba, és itt egy rövidebb szakaszon a kezünket is kell használnunk a haladáshoz. Egy keskeny nyeregbe kiérve váratlan erővel lep meg a szél, szinte lesodor a kitett sziklapárkányról. A sziget közepén emelkedő hegység éles gerincén vagyunk, a látvány lélegzetállító. Alattunk jobbra, a sziget déli részén a tenger dühödten ostromolja a „faraglione”-kat, ezeket a maradványsziklákat, amelyeket helyenként az idők során teljesen kivájt a víz ereje. Ez a három szikla (Stella, Faraglione di Mezzo és Faraglione di Fuori) az egyetlen előfordulási helye a világon egy endémikus gyíkfélének, a kékszínű gyíknak . Előttünk a sziget teljes keleti része, és már csak a mögöttünk magasodó Solaro-hegyre kell felmásznunk, hogy teljességében is lábunk előtt legyen Capri. Ez azonban nem bizonyul olyan egyszerű feladatnak: az ösvény meredek, a szél meg mindenáron megpróbál letaszítani, ami nem lenne valami kellemes, mert mindkét oldal meredek sziklafalakkal határolt. Bő negyedóra múlva egy váratlan kanyart vesz az ösvény és előttünk van a sziget másik része is, és eltérően az eddigi sziklás oldaltól, , a turistaút egy magas növényzettel ellátott hegyoldalban halad tovább. Az eddig követett gerinc alatt vagyunk, ezért pillanatnyilag megmenekülünk a dühödten tomboló széltől. Negyedóra múltán egy kis kápolnához érünk (Chiesa di Santa Maria a Cetrella). Itt meredeken szakad le az alant háborgó tengerig a többszáz méteres sziklafal. Még negyedórányi mászás a szélnek kitett domb-oldalon fel, és ott is vagyunk a Solaro-hegy 589 m magas csúcsán. Ide Anacapri városából felvonó visz fel, ezért a két-órás magány után váratlanul turistacsapatok közt találjuk magunkat. A csúcson vendéglő is van, ezért, akinek a zsebe engedi, megkóstolhatja a helyi specialitásokat. A kilátás páratlan – alattunk van az egész sziget, körülötte meg a végtelen kék tenger. Északra a ködös idő miatt csak sejthetőek a kontinens partjai, kár, hogy a Vezúvot a felhők miatt nem látjuk. Ezért a kilátásért bizony megéri ide felmászni !
Lefele egy ősi ösvényt választunk, amelyet a térképünk szerint a karthauzi barátok használtak a múltban; ez a gyalogösvény hamarosan egy kikövezett gyalogútba torkoll - Via Monte Solaro - , ez a felvonó pályája alatt vezet, és ezen haladva kényelmes, félórás gyaloglással elérhető Anacapri. Az idő sajnos eltelik, és akármennyire is szeretnénk nincs időnk meglátogatni a város központját, ezért sietünk a Piazza Victoria-ra, ugyanis innen indulnak a sárga kisbuszok, amelyek a sziget autóval elérhető pontjai közt biztosítják az összeköttetést. A kisbuszok (tényleg nagyon kicsik) 10-15 percnyi út után érnek vissza Capri városába. Rohamosan sötétedik, ezért csak kevés időnk jut a városra, és mivel sikeresen eltévedünk az utcácskákban, a siklót kell igénybe vennünk ahhoz, hogy elérjük a kikötőt, onnan meg az utolsó hajót vissza Nápolyba. Egy nyitott hajó fedélzetén ülve búcsúzunk ettől a csodálatos szigettől....
FOTÓK: http://picasaweb.google.hu/urielz29/VEZUV2007?authkey=Gv1sRgCNTdl6CCwcjETA&feat=directlink
No comments:
Post a Comment