HÓTALPAS SZILVESZTER

  Az idei nyugat-európai tél eléggé biztatóan indult: eltérően az itt megélt luxemburgi telektől ( amelyeket elegánsan átvészeltem különösebb sérülések nélkül egy bőr félcipőben), e december kéthetes havazással köszöntött be, többszörösen meghaladva az utóbbi három év hómennyiségét, komolyan fenyegetve az Asolo félcipőm egyeduralmát. De hiába mindez, nem tudott visszatartani a svájci évvége gondolatától ... A baj csak az volt, hogy kissé későre jutott eszünkbe szállást keresni. December közepén az ismertebb helyeken ( értsd:  a naaagy hegyek környékén) már csak 1000 franktól 4000-ig terjedő heti ajánlatokból válogathattunk. De vannak még jó helyek...jelen esetben a keleti országrész, a rétoromán vidék Disentis /Mustér városkája. Rétoromán?? Svájcban? Az meg mi? Nem vagyok történész/nyelvész, úgyhogy bővebben  ezen a  linken lehet okosodni.
  A francia autópályák jegesek, havazik, lassan araszolgatnak rajta az autók, szerencsére sehol nincs dugó a gyér forgalomnak köszönhetően. Svájc már barátságosabb, habár itt is komor, szürke idő fogad, sőt hét órával a luxemburgi indulás után  szitáló havasesőben kanyargunk fel Disentis keskeny, kanyargós útjain Aclettá-ba, az 1289 méteren elhelyezkedő kis faluba.
Reggel ragyogó idő fogad, latinos (olaszos?) csengésű közel-háromezresek ragyognak be az ablakon: Piz Muraun, Piz Caziraun, Piz Cascheglia...mögöttük meg a Medel -gleccser terpeszkedik alig sejthetően a decemberi vastag, gleccserhasadékokat elrejtő hóréteg alatt, és fölöttük a vidék nagyjai: Piz Medel, Uffiern, Spescha stb..., nehezen megjegyezhető nevű csúcsok láncolata.

 
   Az elkövetkező napok ragyogó napsütése váltakozik az éjszaka csikorgó hidegével. Áront alaposan bebugyolálva hurcolásszuk ide-oda, láthatóan élvezi, habár még szokatlan neki a háti hordozó. A szoba  vastag padlószőnyeggel borított területe igazi eldorádó a kis felfedező számára - állandóan ott nyüslet a lábunk alatt, meg persze esik is jókorákat,  egyre gazdagodó kékfolt-gyűjteményt eredményezve. Megkapja  - akárcsak otthon - az ő kis erődjét itt is; csak épp a kilátás másabb kissé.....:-))

  Aztán eljön az ideje a túráknak is... Ez a vidék álomország a túrasízőknek, akadnak is merész vállalkozók, akik hajmeresztő meredekségű erdőrészeken, 800-1000 métereket ereszkednek elképesztően vad terepen. Nem vonzott a sízés eddig, de most kezdem irigyelni őket...
A hó helyenként méteres magasságú  már 1200 m fölött, itt gyalog nem érdemes küzdeni. Erre való a hótalp, az utóbbi években nagyon elterjedt eszköz. Svájc a hótalpasok paradicsoma: kijelölt utak, évenként egyre bővülő útikalauzok sokasága jelzi népszerűségét.
  A Segnas-völgyön indulok meg felfele, magányosan. Ha minden igaz, akkor sikerül feljutnom 1800 m magasra, egy Caischavedra nevű felvonóközponthoz. Ha megtalálom az utat....mert törni kell a havat, nyom nincs (néhány róka- meg nyúlnyomot leszámítva), jelzés meg annyi sem a méteres hó alatt. Azt tudom hogy hol kezdődik, mert tábla jelzi, de tovább...Addig is, az időjárás pazar, a látvány minden lépésnél lenyűgöző....

  Otthoni, nagykőhavasi túrák jutnak eszembe...hóragörnyedő, fehérbundás fenyők takarják az ösvényt, méltatlankodó suhanással csapódnak fel az ágak, amint leverem róluk takarójukat a továbbhaladás érdekében. Keveset megyek félre, valahogyan mindig sikerül megtalálni az utat az erdőben, aztán kiérve egy nagy tisztásra pihenésképp percekig figyelem egy siklóernyős síző körözését fölöttem. Innen eléggé nehéz lesz utat lelni, és amikor rásejtek, akkor sem hiszem el, tízpercnyi haladás visszafordulok a tisztásra. Pedig az az irány a jó , és ösztönösen újraindulok ugyanott, hogy pár lépéssel továbbhaladva az eddig elértnél rámsandítson egy szikla alól egy turistajelzés. Még félóra izzasztó hótaposás ( aranyat érnek a hótalpak  itt ! ) és kibukkanok egy nagy, nyílt részre. Előttem a Caschiavedra; és vége a magánynak.

   Síparadicsom...látom, előre tudom hogy a túra lejárt, és nem fogok tudni felmenni 2000 méterig, ahogyan terveztem. Az ok? Egymást érik a sífelvonók, tömeg, köztük csak a sízhetetlen erdős dombocskák maradtak meg érintetlenül. Mindent a sízőkért ! ez itt a jelszó, és még engem is sikerül megdöbbenteniük, pedig jártam már jópár hasonló vidéken. Ki látott ugyanis mozgólépcsőt ilyen helyen???

   A további út macska-egér játékra emlékeztet: keresem a réseket, pályáról-pályára rohanok, néhol kerítéseket mászok át - idegen egy idegen földön....Megbámulnak az ezereurós sílécekkel pihenő sízők, a merészebbek udvariasan megkérdezik hogy tényleg a völgyből jöttem-e gyalog, a még merészebb még azt is hozzáteszi, hogy minek, hisz ott a felvonó...
1900 méter tájékán  kapok egy jó helyet. Egy kis csúcs, de sikerül legalább százméternyire eltávolodnom a felvonóktól, lesikló tömegtől. A zajt is megszűri a távolság. A csúcs hajlata nem engedi látni a felvonóállomás fémtestét, jólesően mintha csak az erdőt nézném alant. Felpillantva a gerinc irányába, háromezresek csúcsai sorjáznak, bevakolva friss, decemberi hóval.

   Aztán leballagok ugyanott, magányosan. Senki nem jött fel utánam , senki nem ment le előttem. Az elhalványuló nap sugarai végigsimogatják a rétoromán bérceket, a túra pedig felolvad az esti szánkózás teliszájú örömeiben. Szánkózunk hármasban, és az elkövetkező napokban is azt csináljuk, ragyogó, évvégi égbolt alatt.
   Áron örömmel rikkantgat, én meg újra és újra felcibálom a lejtőn a kis vitézt, újra és újra,  és az órák örökké tartó pillanatokká merevednek...Gyerekként ismét, mint sok-sok évvel ezelőtt a múltban, amely itt most újra él.
  És eljön a szilveszter, millióegy szikra sziporkázik az éjféli égen. BÚÉK !!!