PICO DEL TEIDE (3718 M) - 2011 JANUÁR

Prológus

   Az alattam végighúzódó paplanszerű felhőtakaró helyenként felhasadozott résein át lehull a a tekintet : közel tizenkétezer méter magasból az Atlanti óceán hullámai absztrakt , monoton mintázattá állnak össze, amelyen néhol fehér sebet vágnak a nagy ritkán feltűnő, aprócska óceánjárók. A repülőgép motorjainak álmosító zümmögése nem maradt hatástalan: a mellettem levő ülésen Áron kezét-lábát szétszórva, tízhónapos lelkesedéssel fújja a kását már  három órája - nagy könnyebbség ez nekünk, egy közel négyórás repülőút megpróbáltatásai közepette. Kamalika is álmosan  bele-belebólint  a zsongásba; még van a célig.

   Múlnak a percek... néha egy repülő végigrohan alattunk-mellettünk, ez felrázza az embertelen dimenziók keltette mozdulatlanság látszatába révedt elmét. Egyre sűrűbben pillantok ki az ablakon: a sztratoszféra kékje mind nagyobb területen tükröződik az Atlanti-óceánban...a felhőpaplan puhája ritkul, óriási, karfiolszerű turbulencia-felhők magasodnak föléje. Varázslatos ez a birodalom, órákig el lehet szemezni rajta. 

  Majd meglódul a világ, közeledünk a célhoz, és izgatott nyüzsgés tölti be a repülőt. A felhők szétszakadnak, a messze lent megjelenő sziget sziklás partvonala helyrezökkenti  végtelen távolságok bűvöletébe bódult arányérzékemet. Aztán meglátom...

  Sötét, fehérrel csíkozott háromszög. A felhők csak tisztes távolból óvakodják körbe, magányosan trónol fölöttük, látszólag semmi köze a közel négyezer méterrel alatta elhelyezkedő partvonalhoz. 

  Vulkán. Spanyolország teteje. Alatta  a világ harmadik legnagyobb vulkanikus szigete, Tenerife. 

  Mielőtt belesüllyedünk az alsóbb légrétegekbe, még van egy utolsó pillantásom rá. Lenéz rám , uralkodó közönnyel 3718 méteres magasságából... és már ott van bennem, hó csíkozta üstökével reám vigyorog: gyere kisember, találkoznunk kell ! 

 

2011 január 23 - A Vulkán

   Los Cristianos vasárnap reggele csendes. Felhők takarják az eget, és akármennyire is közel  vagyunk az Egyenlítőhöz, az északi féltekén  teljes tél van - még csak épp világosodik az ég alja reggel hétkor. A gyér forgalom is megszűnik, amint Arona irányába lehajtok az autópályáról, és megkezdem a közel két és fél kilométeres kapaszkodást a hegyi utak kanyarjain át a vulkán lábához. Alszanak még a falvak, az autólámpák fényét tradicionális kőházak és modern villák falai szórják vissza, és a települések közt egyre inkább szűkebbek a kanyarok. Vilaflor -  legmagasabban fekvő városkája a szigetnek - ugyanolyan kihalt mint az eddigiek, a kora reggeli derengés álmosan ömlik végig rajta. Utolsó város a Nemzeti Park határán. A nap első sugarai bágyadtan kóstolják a környező hegyek ormait, azonban a hegy felső régióit takaró vastag felhőréteg nem tetszik nekem. Elhagyom a várost,  az aszfalt egyre inkább beleolvad a vastagodó ködrétegbe. Rugalmas, átláthatalan, nyirkos fal - alig-sebességgel gurulok fel kétezer méterig. Jég csillog a kanyarokban, egyre inkább fehérebb az út előttem. Hmmm...

"Zapatero de la Reina", vagyis a Királynő Cipője

   "Zapatero de la Reina" - a szikla nedvesen válik ki a ködből, mögötte egyre inkább tisztább a táj (vajon ki volt a suszter?).  Az aszfalt hosszan nyúlik el előttem, a mínusz fokokban bővelkedő éjszaka szép fehér dérrel húzta be... makulátlan. Ujabb nedves kilométerek, reményteljesen  számítok a látványra, de így is revelációként ér: a Roques de García szikláit még körbeudvarolják a reggel ködfelhői, de mögöttük ott ragyog kristálytisztán a reggel kora aranyában a vulkán. Szinte oda se nézve fordulok be az út melletti parkolóba, lábam alatt reccsen a vastag dér, amint kihalászom a fényképezőgépet és elrohanok pillanatot örökíteni. Két napja itt még zsibongó tömeg csodálta az alig százméternyi látótávolságot engedélyező ködben és hegyi szélben a bizarr sziklaformákat, ma azonban egyedül vagyok. Előttem hideg fények kavalkádja járja táncát a végtelen messzeségbe húzódó, fehérlő aszfalt felett,  magasan fent  pedig meleg aranyfény olvad rá a vulkán irgalmatlan tömegű kúpjára. A felső , kétszáz méternyi "Pan de Azúcar" vagy másnéven "Pitón"  rejti a krátert - jelentéktelen kis kereszt ezen az óriási katedrálison.

   Halkan morgó motorral, lassan kanyarodom rá a hegy lába felé tartó fehérlő csíkra, és időtlen dimenziókra nyit kaput a végtelen távolban lebegő vulkán - megkövült pillanatokon sodródok át, szinte misztikus utazást élve át  egy eddig nem ismert és primitíven mégis annyira otthonos világdarabon. Aztán közel kerül a Teide, rámgördül a lávaárak nyers fekete realitása és a parkolót elérve már napi megszokással zuhog rám a kelő nap sugara. Még mindig egyedül vagyok.
  A ranger  akkor érkezik, amikor már összeszedelőzködöm. Pillantásra sem méltat, felemeli a sorompót, áthajt az autóval, leereszti a sorompót, aztán egy feldöcög egy keskeny csapáson. Elindulok én is - reggel kilenc óra van. A ranger hamarosan eltűnik a kanyarban, majd percek után megpillantom  a szomszédos hegy lejtőjén álló autót egy meteorológiai állomásnak kinéző létesítmény alatt. Előttem földút benyújtózkodik a kétezres vulkáni dombok közé, enyhén emelkedve fordul be a Montana Blanca tömbje mögé.
  Színek és formák kavarognak , fekete lávaárak töredékes rögei közt szívós növényzet kapaszkodik. Bal oldalamon a megtévesztő nevű Montana Blanca ragyogó sárga dombja sivatagot idéz - helyenként a szél lenyűgözően kidekorálta az oldalát.  A leírások szerint a szél meglehetősen kellemetlen tud lenni a magashegyi régióban, ezt félóra múltán én is tapasztalom, amikor megkerülve a Montana Blanca-t, már nincs semmi, ami feltartóztathatná az északi oldal felől áramló légtömeget. A kilátás páratlan; messze alattam északkeletre ragyog az óceán, Puerto de la Cruz fehér várostömege apró pont csupán a kék víztömeg és a  nyers vulkáni felszín közti határon. Északon felhős az idő,  abban az irányban nem  is látszik az óceán, de fölöttem balra napfényben fürdik a vulkán csúcsa. Még a felhős idő ellenére is lenyűgöző a színek kavargása: a sárgák és okkerek különböző árnyalatai uralják a salaklejtőket, helyenként hosszú, a vulkáni kúp magasából lefolyt fekete lávaárak alkotnak áthághatatlan gerincsorokat. Az út előttem mély vályúban kanyarog, itt még mindig járható autóval. Aprószemű habkőlejtőn taposok, ha kimegyek az útból máris kínzóan nehézkessé válik a haladás a könnyen szétpörgő szemcsék miatt. Nem próbálom;  épp eléggé lefoglal a folyamatosan és látszólag minden irányból támadó szél elleni küzdelem.

Egy Teide-tojás

 "Huevos del Teide" - jelentése "a Teide tojásai" - szürreális hatású vidék, sivatagban szétszórt, csillogó-fekete  kerek kőtömbök. Atyaég, milyen Góliátok golyóztak itt?? Szinte mindenik szét van hasadva, feltárva néhol üveges obszidiánná olvadt, csillogó belsejüket. Vulkáni bombák ezek, némelyik mérete  a kisebb ház nagyságot is eléri. Furán mutatnak itt, a sárga sivatag közepén, az ember önkéntelenül is eltöpreng idekerülésük módozatain.
Őrjítő a szél, megváltás elérni az autóút végét, mert bekerülök a déli, szélmentes oldalba, ahol fekete, magas fal tövében havasi szürkebegy kiváncsískodik rám. Fekete lávaár és sárga habkő-lejtő határán indul felfele az Altavista menedékhely felé vezető ösvény. Visszanézek a Montana Blanca lapos, alig tízpercnyi járásra lévő tetejére, aztán döntök:majd visszafele meglátogatom. A turistaút kezdetén kitéve egy nagy tábla, miszerint: ösvény lezárva jég miatt. Nocsak, fölényeskedik rosszabbik énem - jég itt?? francokat, láttam pár hólejtőt fent, de masszív hegyjáró bakancs van rajtam , és még annak ellenére is, hogy a pár nappal ezelőtti csúcsmászások riasztó hírekkel szolgáltak, nem akarom elfogadni ezt. Na, majd meglátjuk, hisz utóvégre én mászó volnék vagy mi, itten meg turisták jönnek-mennek, ugye....Ezzel a gondolattal megindulok felfele a csontszáraz, meredek lejtőn.
   Csinosan kikövezett, könnyű emelkedőn ballagok fel 3260 méterre, az Altavista menedékhelyhez. A hátam mögött kitárul a táj, alattam a Las Calderas gigantikus krátere laposodik, peremén töredezett, kétezres hegyekkel, és sajnos az Atlanti-óceánt nem látom, mert egyre inkább eltakarja a gyülekező felhőtenger. 3100 m körül találkozom az első hófoltokkal. Meglepődök: fehér jégmaradványok vannak előttem , talajig csontkemény, bevehetetlen jéglencsék. Az ösvény még kerülgeti őket, nem szükséges még velük foglalkozni egész a házig. Egyre inkább a hágóvason jár az eszem - amelynek elcipelése otthon , elnézve a fotókat, nevetségesnek tűnt. De egyelőre még pihenek a ház előtt, élvezem a csendet és a kilátást. Megjelenik az első ember - egy talpig magashegyi cuccba öltözött nő, és amikor ráköszönök - kétszer is - a füle botját sem mozdítja. Na de ez nem ront a kedvemen, sziesztázok a napfényben lustán tovább. 
   Körbenézve elégedetten állapítom meg, hogy most már igazi magashegyi környezetben vagyok: meredeken leszaladó, töredezett lávagerincek közt csillogó hómezők feszülnek. Ez a csillogás... zavaró, de ez még csak futó gondolat.
Negyedóra után nekikapaszkodok az ösvénynek. A kővel szépen behatárolt ösvény enyhén emelkedve mászni kezd felfele, aztán pár perc után belevisz a kövek közé beolvadt hómezőbe. Életem egyik legkellemetlenebb meglepetése...Mire készültem én? Hát arra, hogy lesz kemény firn, amelybe a bakanccsal jó nyomokat lehet rúgni, hogy lesz beolvadt lábnyom, amelyen  - ha kockázatosan is - de át lehet óvakodni a hómezőkön, meg persze variációk sziklán, megkerülhető lehetőségek és jó persze, lesz sziklára vasalt, olvadt-fagyott vízjég is...Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
  Ilyen hóval még nem találkoztam sehol. Porcelánszerű, fehér alpesi jég, csak látszatra hó, mert ezen nincs egy gyenge pont sehol . A lejtő enyhén emelkedik, mint turistaút még nagy hóban is veszélytelen feladat lenne. De nem így...evvel a "hóval" jóval veszélyesebb technikai cucc nélkül, mint egy szólómászás technikai jégen cuccal. Nem lehet belerúgni, nem lehet rajta megindulni, mert még a szinte egyenes felület  is tobogánként működik egy elcsúszás esetén. Néhol látszanak hágóvasak nyomai - épp csak megkarcolták a felszínt. Olvadásnyomok borzolják helyenként a felület jeges csillogását, de túl sekélyek ahhoz, hogy segítségül szolgáljanak. Ez a terep számomra hágóvassal élvezetes séta lenne, jégcsákány sem nagyon kellene hozzá, mert elcsúszás esetén ezen a jégen az sem fog meg. Bizonytalankodva és dühösen fontolgatom a lehetőségeket. Ostoba helyzet....

Csalóka magashegyi terep az Altavista-ház fölött

  Nem adom fel. Az ösvény a bordák közt halad, jelzés nincs, csak a jégből kiálló sziklák mutatják a vonalát. Megindulok rajtuk egyensúlyozva, kőről-kőre ugrálva, közben meg tudom, hogy veszélyes a játék. Ha elcsúszok, minimum kéz- és lábtörés a vége. A lávagerincek közti, jéggel kitöltött vályúk nem meredekek, de a szétszórt sziklák élesek, könyörtelenek. A játék még egyelőre nem éles; még bőven van szikla a hómezőkben és köztük sok kis gerinc az összekötő kapocs. Elnyomom az aggódást, egyelőre még haladok könnyedén. Pillanatra megpihenve látom, hogy jókorát jöttem, visszapillantva a megtett útra messze lent észreveszem  a háznál látott nőt a partnerével. Bámulnak, és bő tíz perc után is még mindig ott vannak...ezek szerint egyedül leszek újra.
  Egyre nehezebb. A meredekség csökken, mert lassan elérem a tulajdonképpeni vulkáni kúp alatti laposabb lávamezőt - "Rambleta" - de egyre nehezebb átjárót találni. Párszor egyszerűen hasravetem magam és úgy kapom el a hóból kiálló sziklabütyköket. Kezdem feladni - de ekkor beúszik a képbe a csúcs. Hihetetlen közel van, okkersárga keleti lejtőjének csak alsó részét borítja hómező. Félretéve minden biztonsági megfontolást kínlódom tovább, és megkönnyebbülve , közel vízszintes terepen haladva jutok el a "Fortaleza" kilátóig. Lapos, lávagerincekkel szabdalt platón vagyok, az ösvény szintvonalat követve fordul el déli irányba, annak a végén meg ott a felvonóház, ahonnan már csak 160 méternyi, "jégtelen" úton kell feljutni Spanyolország tetejére. Huh, ez nehéz volt; gondolom, és követni kezdem a csaknem vízszintesen futó sziklasort, amely az ösvényt határolja. A neheze megvolt, szusszanok egyet. Túl korán.....

A "Pan de Azúcar" látványa - motiváló tényező

   Az eddigi kis sziklák véget érnek, és hatalmas, masszív tömbök közé kerülök. Háznyi összevisszaságok, köztük a keskeny rések feltöltve hóval. Hol az út?? Még rosszabb: a tömbök közt már nincs sima terep...a szélfútta lejtők káosza egyre több meredek síkkal határolt. Itt már nincs ahogyan sziklától-szikláig ugrálva haladnom - sok a jég, kevés szikla van kiolvadva belőle, de persze a minősége az királyi, ha egy északi falban lenne, még értékelni is tudnám.  Ez nem lehet igaz, ennyire közel a célhoz megtorpanni - elszántan keresem az utat a labirintusban. A szívás az, hogy a háztól mindössze tízpercnyi ösvény választ el, még csak pár alacsony gerincet kellene átmásznom, de nem megy, és a szilárd hóban biztosan működő merev peremű bakancs itt csak súlyosbítja a helyzetet...és miután hajszál híján elrepülök egy rosszul sikerült ugrás után, hirtelen ráébredek a helyzet komolyságára. Hátranézek: visszafele ugyanaz mint előttem. Honnan jöttem? Nincs út, nincs nyom - még a hágóvasaké sem - , csak fekete-fehér színekkel rajzolt magashegyi keménység. Az út megtett részét mögöttem egyre vastagabb köddel húzza be egy gyorsan emelkedő, üllőformájú felhőtömeg.
  Pánik. Gyorsan emelkedő, ostoba és fojtogató rémület. Pár percig nem tudok küzdeni ellene.
  Első reakcióm ösztönös, félelem-diktálta: kétségbeesettem indulok visszafelé, aztán szerencsére az útkeresés koncentrálása visszahozza a gondolkodó értelmet. Van pár percem hogy mérlegeljem a lehetőségeimet. Itt visszamenni nehéz, de nem lehetetlen. Ha maradna a szép idő akkor vissza is tudnék  menni. Három óra, négy óra, egy egész nap...nem számít, ha biztonságosan meg tudom csinálni. Ellenben ha az a felhő ideér...akkor végem van. A "Rambleta"-t kaotikusan összefolyó, szilárd lávaárak alkotják, és köztük ott vannak  a jégpályák.  A menedékhely nincs messze, mindössze 250-300 m szintet jöttem onnan idáig, de ezt a távot rossz időben, havazásban megtenni, jelzés nélküli utat keresve...nem merek belegondolni. Túlontúl megnőne az esélye a tévedésnek, és ez nem az a terep amely megbocsátja.
  Csak egy utam maradt: neki a csúcsnak, toronyiránt.
  A csúcs alatti hómezőt valahogyan elérem. Mázsás súly szakad le rólam, amint megpillantom a felszínét: a szél itt jó munkát végzett, mert ez már itt tényleg hó, és tele van éles napkelyhekkel. Segítségükkel sikerül felvergődnöm közel 3600 méterig, ahonnan már csak a meredek törmeléklejtőt kell leküzdenem a tetőig. Nem lesz könnyű, de nem lehet egy lapon említeni az eddigiekkel. Nagyot szusszanva fordulok meg: ez a rohanás minden erőmet felemésztette. Még egy jó jel: emberek mozognak fölöttem, közel a csúcshoz. Megy a felvonó, tehát le tudok menni, nem kell visszamennem ahol feljöttem. Ez már mindjárt más megvilágításba helyezi a dolgokat. Megnézem a felhőt: makacsul jön, már a "Fortaleza" kilátónál van a határa. Ez végleg a felvonó javára billenti a mérleget. A csúcs fölöttem még ragyog a déli napfényben.   Aztán meglátom a felvonóházat meg a rangereket...jóval alattam.
  Hát ez nem esik jól. A szigorú korlátozások miatt le kell mennem, be kell mutatnom a csúcsengedélyt,  aztán az általuk megszabott időközben, a kijelölt útvonalon kell felmászom. Remélem nem vettek észre (hisz szinte a csúcson vagyok már)...
  Fentről jóval könnyebb a tájékozódás. Alattam a "Rambleta", és a lefutó lávaárak gerincei közt könnyedén kereshető egy útvonal, amely a felvonóállomás irányába tart. Egy könnyen mászható gerincen percek alatt lemászom a százméternyi szintet, és  újra lent vagyok a jégmezőknél, de most már előttem a ház, kb. 50 méternyire. Na, az az 50 méter.... tíz keserves percembe került.
  A ranger végignéz, elveszi a csúcsengedélyt, rápillant aztán int, hogy mehetek. Csodálkozom, mert még jó óra lenne a megszabott időpontig. Váltunk pár szót, tőle tudom meg hogy pár napja baleset történt azon az úton ahol feljöttem - nem hiába rakták ki azt a tiltó táblát.  Aztán nekiveselkedem az utolsó szakasznak.

A "Teleforo Bravo" egy szakasza

  "Teleforo  Bravo" Ez neki a tisztességes neve, és spéci engedély szükségeltetik hozzá. Ki van rakva kővel, a meredekebb helyeken lépcsőfokokká alakított sziklatömbökön visz az út. Talán az egész hegymászás legmeredekebb szakasza ez a 163 m. Nekirohanok, aztán pár száz méter után kimegy minden erő belőlem. Most érzem csak , mennyi energiát elvesztegettem a pánikolós szakaszon. Meg persze már mögöttem van közel 1300 méter szintkülönbség, és az sem elhanyagolható tényező, hogy szó szerint a tengerszintről jövök, akklimatizálódás nélkül. A hegy közel négyezer méter magas... Ezért hát leülök, és sziesztázok egyet.
  A felvonós turisták sokan vannak, elszórt csoportokban ki gyorsabban, ki meg épp csak cammogva, lihegve teszi meg ezt a pár métert. Hegyi embert nem nagyon látok rajtam kivűl, és amint felszedelőzködve csúcsközelbe érek, a turisták is elfogynak - szerencsére. Az utolsó szakaszokon már teljesen egyedül vagyok. Elérem a kráter peremét - már nincs sok és én leszek a legmagasabb pont egész Spanyolországban. Nem  mintha olyan mély jelentőséget hordozna....
  Füstöl a hegy, a kénköves poklok bűzét bocsájtja a tetejére merészkedőre. Büdös itt minden, mint a záptojás, a sziklarésekből hol sűrű függönyként, hol meg alig láthatóan ömlenek a levegőbe a vulkán gázai a fumarolákon keresztül. A kráter?? Az 25-30 méter átmérőjű, sekély teknő, a vulkánhoz méltatlan megjelenéssel. Legalább ötven méter mély lyukra számítottam a hegy közepén, amelybe borzongással néz bele az ember...hát ez nem az. Színek tobzódnak: a vulkán peremét fehér sziklák szegélyezik, jut belőlük bőven a kráter középső részeire is, helyenként sárga kénkiválások díszítik őket,  és ahol nedves gőzök-gázok törnek elő, ott érdekes vöröses mintázatot lehet megfigyelni. Kevés jég is akad még a kráter szélein; a sziklák égettek, töredezettek.Szeizmográfiai műszereket bőven fedezhet fel a szem, nagy részük szilárdan be van ásva a kráterbe, figyelve a Teide lélegzését.

Vulkánkráter, kénköves bűzzel, füsttel, ördöggel:-))

   Itt volnék tehát, életem harmadik vulkánján. A környező kilátás dimenziói mérhetetlenek, még annak ellenére is, hogy a sziget nagy részét és az Atlanti-óceánt egyre tömörödő felhőtenger takarja, amelyből egyre gyorsabban türemkednek felfele gigantikus felhőgomolyagok.  A vulkán csúcsát egyelőre nem bántják - szabadon kalandozhat még a tekintet.  Kellene látnom a Kanári-szigetek többi  tagját, de a felhők miatt nem sikerül megpillantanom. Alattam a "Rambleda" még tiszta, és még a "Las Canadas del Teide" óriási kráterének strukturáltsága is kivehető. A "Pico del Teide"  ennek az ősrégi , negyven kilométer átmérőjű kráternek a maradványai felett trónol.
  Az egyre magasabbra tolakodó felhőhegyek eltakarják a napot, ideje indulnom. Búcsúpillantás a kráterre, aztán indulok lefele. Egy-kettőre leérek a felvonóházhoz - a csúcs elől ekkor már piszkosfehér, alaktalan felhősávok zárják el a napfényt. Az ereszkedő felvonó ablaka előtt szürke köd rohan felfele  a vulkán oldalában - épp időben szabadultam el róla, juttatja eszembe. Lent napsütés, turistatömegek, én meg keservesen gyalogolok az aszfaltút mentén, hogy elérjem a parkolót, ahol az autót hagytam. Nem  ez volt számításban - de amikor kövér esőcseppek és jégdarabok csattannak a szélvédőre, amint kifarolok a parkolóból - akkor megbékélek a dolgok ilyetén alakulásával. Az elkövetkező félóra még inkább megerősít abban, hogy a lehető legjobb módon úsztam meg a dolgot - ilyen pusztító esőt, amilyen az elkövetkező másfél órában szinte a tengerszintig végigvert, nem sokat éltem meg életemben. Gondolni sem merek rá,  mi történt volna ha ezt a "Ramblada" lávagerincei közt érem meg...
  A hegy  "hava" azóta sem hagy nyugodni. Jó lecke volt - épp időben. Az interneten utánakerestem pár téli mászásnak - hát, nagy havak, nyomtörések, hidegek meg minden,  de ilyen körülményekről mint amilyen akkor volt, kevés említés esik.  Ezerarcú hegyvilág, kiszámíthatatlan...

Nem írtam bővebben a vulkánról, geológiájáról, történelméről, a csúcsengedélyről. Ezt megtalálható   kimerítően leírva ezen a LINKEN. További képanyag (saját) ITT, és érdekességként ugyanez az út  ITT, ugyancsak januárban, de teljesen eltérő körülmények közt.