GAIA: VAL D'ANNIVIERS, SVÁJC ( 2011 június ) III RÉSZ

COURONNE DE BRÉONA (3159 M) - június 25

Út: Délnyugati gerinc
Jellege: sziklamászás, szezon elején néhol hóval és jéggel
Nehézség: PD+, szikla II-III ( gerinc nagyrésze), IV ( csúcs közelében)
Idő: 2 óra, a Bréona-nyeregtől a csúcsig
Topo (teljes traverz, beleértve a Délkeleti gerincet is; francia nyelven)

A leírások szerint a Couronne de Bréona gerince a vidék egyik legszebb mászóútja, klasszikus, néhol nagyon kitett sziklamászás. Egészséges, jó fogású gneisz alkotja nagy részét, és mivel nehézségi fokozata nem tűnik nagyon riasztónak - PD+ - , ráadásként meg rövid idő alatt is megközelíthető, ezért épp jó lesz egy szólókísérletre. A teljes gerinc keresztezése már keményebb dió - AD, szikla IV-V - , és ha egy ilyen rövid gerinc - egészében 724 m - kap hasonló nehézséget, akkor annak oka van. Maradok a Délnyugati gerincnél - avval a PD-vel csak elbánok, habár a +-tól nem várok sok jót.

Reggel 05:30-kor állítom meg az autót a Moiry-gleccser közelében lévő parkolóban. Irgalmatlan hideg van kint, meglepetésemre az ülepítőtó nagy részén vékony jégpáncél feszül. Az előrejelzés szerint aránylag jó idő lesz, napos-felhős. A pár nappal korábbi, Áronnal bejárt útvonalat követem - Tsaté-nyereg, onnan át a Bréona-nyeregbe. Óra múlva érem el a Tsaté-nyerget, ahol az addigra magasra kapaszkodott nap ereje messzire űzi a reggel hidegét, és perc megállás után megyek is tovább, a névtelen csúcs felé. Másik oldalán egy rövid ereszkedő vár rám, és ott is vagyok a télről maradt , fagyott havával bőségesen ellátott Bréona-nyeregben (2915 m).

Megszemlélem az előttem álló feladatot. Innen eléggé rémisztően néz ki a gerincen fűrészfogszerűen végigvonuló tornyok sora. Kezdem bánni, hogy sem kötél, sem beülő nincs nálam - nem kaptam egy jó leírást, az angol mászókalauz pedig eléggé nagyvonalúan elintézte pár szóból az egészet. Nagy szívás lesz, ha egy egyszerű kötélereszkedés miatt visszavonulásra kényszerülök. Na de lássuk csak közelebbről a problémát.

Amint gondoltam, testközelből nem olyan rémisztő a dolog. Mászni kell persze, ez nem turistaút, de mászószemmel nézve ez még nem probléma. A gerinc elején még vékony, lapokra hasadó csillámpalán kell egyensúlyozgatni, de ezt hamarosan egyre stabilabb, jófogású sárga gneisz váltja fel ezt. Kitettség még nincs, néhol a még széles tornyokról való lemászásnál kell csak odafigyelni.

Azonban hamarosan változik a gerinc jellege.A tornyok egyre meredekebbek, és bár van még lehetőség kerülgetni őket, ez is egyre inkább kitett traverzeket kíván meg. Én meg egyre inkább tisztelni kezdem ezt a fajta "PD" nehézséget.

A tornyocskákat rövid járóterepek választják el, amely alkalmat adnak a fotózásra is. Az időjárás egyre inkább romlik: szürkés-feketés, amolyan meghatározhatatlan formájú felleghadsereg gyűl a négyezresek körül. Engem még ér a nap, de a Pointe de Mourti 3600-as csúcsa már alig látszik át a szürkeségen.

Jönnek a falrészek. 20-30 méteres, kémények és bevágások szabdalta letörések, tetejükön pengeélességűvé keskenyedik a gerinc. A mászás nem nehéz, de kezd eléggé kitetté válni. Technikailag nincs gond, élvezet az egyre nagyobb és jobb fogású tömbök közt, közel függőlegesen lavírozni. Utoljára a Weissmies gerincén találtam hasonlót, azonban ott nagyságrendekkel egyszerűbb - és kevésbé meredek - volt a gerinc szerkezete. Néhol a könnyebb részeken a kőtömbök közt keskeny vályúba rendeződtek a mászók lába nyomán a kövek, azonban egyelőre jobb mászni, mint ezeket követni. Majd lefele - mert ugyanitt kell visszajönnöm, sajna.

Egyre többször kell megállnom, átgondolni a dolgokat: bevállaljak-e bizonyos szakaszokat, lefele nem-e lesz gondom velük? Nagyot nyom a latban, hogy gyakorlatilag a hegy legkönnyebb útjában vagyok, tehát ugyanitt a legbiztonságosabb visszajönnöm. 3000 méter után már folyamatos - és egyre kitettebb - a mászás, közel kell járnom a csúcshoz. Amúgy azokat a szürke felhőket leszámítva álomszép az egész - végigmasírozni 3000 méteren egy pengeéles gerincen.

Mindinkább várom, hogy meglássam a csúcsot. És ugyanakkor egyre bizonytalanabb leszek; felfele mászni könnyű, de ugyanakkor rossz rágondolni, hogy itt kell visszajönnöm. Fene a jódolgomat; nem hoztam kötelet, nagyon alábecsültem ezt az a "kissé nehéz" útvonalat (PD: "petit difficile"; francia, magyar jelentése: "kissé nehéz" ).

Aztán egyszer meglátom a szomszéd hegy csúcsát és a rávezető gerincet. Csak egy kis, éles torony van előttem, úgy gondolom a csúcs kéne legyen. De előre ittam a medve bőrére....felmászok rá, aztán meglátom előttem az igazi csúcsot. A baj csak az, hogy légvonalban csak kb. százméternyire van, de igazi, nehéz mászás választ el tőle. Aztán lenézek és belebámulok egy irgalmatlan nagy csorbába, amely a vélt és az igazi csúcs közt feszül. Kötél, ereszkedni kéne...ez az első gondolatom, a második meg az, hogy eddig volt ezúttal. Most már értem, hogy mire mondta a mászókalauz: "increasingly airy situation"...

Az órámra pillantok: a magasságmérő 3100 métert mutat... mindössze 50 méter szintkülönbség választ el a céltól. Pár percig állok, nézelődök, óvatosan elhelyezkedve csinálok pár fotót - meglehetősen kitett volt az utolsó pár méter - , aztán rápillantva a szürkülő égre megfordulok, és megkezdem a visszafele utat. Ebből az irányból könnyebb a tájékozódás, megtalálom a legtöbb helyen a gerinc alatt, a nyugati oldalban haladó könnyebb útvonalat. Könnyebb, de veszélyesebb, mert pár méterrel a tornyok alatti instabil, mozgó törmelék és emberfejnyi, tévényi kövek káoszán kell átvergődni. Az időjárás az, amely pontot tesz a dolgok végére. Amire visszaérek a gerinc kezdetéhez, már egyenletesen vonja be a fehéres maszat a csúcsokat. A Bréona-nyerget elhagyva, a mászókalauz utasításait követve megpróbálok beereszkedni egy ismeretlen úton, le a Bayenna-tó felé, azonban eltévesztem a könyvben említett vályút és egy veszélyes, törmelékkel rakott kéményben sikerül levergődnöm a tó mellé. De minden jó ha a vége jó... az biztos, hogy kétszer is megnézem ezután a "könnyű"-nek ajánlott, PD besorolású utakat.

Amikor beülök az autóba, már a nap is csak pillanatokra tudja áttörni a felhőréteget, és amikor kiszállok lent Grimentz-ben, a jóidő reménye a múlté. Egyenletesen vastag, zárt égbolt szürkíti be a délutánt. De azért nem cserélném semmiért a reggeli kiruccanást. És holnapra tényleg felhő nélküli, igazi csúcsmászásra való időt jósolnak. Ez épp jól jön a holnap reggeli projekthez.

Fotók:


Pointe de Mourti északi fal - reggel fél hatkor


Pointe de Moiry

A gerinc felső szakaszaira jellemző stabil kőzetminőség


A csúcs előtti szakasz

A Délkeleti gerinc. A piros ponttal jelölt kiemelkedéstől fordultam vissza.

PIGNE DE LA LÉ ( 3396 M) - június 26

Út: Észak-északnyugati gerinc
Jellege: hó/szikla
Nehézség: F+ /PD-
Idő: 02:15 ( saját idő, autótól csúcsig)
Szintkülönbség: 1050 m

Reggel ( 05:20) tényleg felhőtlen ég fogad - sehol semmi nyoma a tegnapi mindent beborító felhőpaplannak. Hideg van ma is, de közel sem annyira, mint tegnap. Húsz perccel korábban indulomk mint előző nap, és a Pointe de Mourti-n a reggeli fények ragyogását már jóval magasabbról fotózhatom. A Moiry-menedékház felé tartó útvonal most csendes, semmi nyoma a nappali zsivajnak - könnyű megközelíthetősége nagyon népszerűvé teszi. Gyorsan haladok felfele - úgy látszik, az Áronnal való túrázás érleli gyümölcsét, mert jó formában érzem magam. A háznál, nagy meglepetésemre rengeteg készülődő csapatot találok - már rég világos van, nem kellett volna ezek már elmenjenek, ha a Grand Cornier-re mennek? Na, de ez nem az én problémám, megállás nélkül megyek tovább a Col de Pigne nyereg irányába.

A Pigne de la Lé látványa a Tsaté-nyeregből

A gleccser szélét elérve újabb csapatokba botlok: vannak, amelyek épp most öltöznek be a gleccsercuccba, és előttem messze sokan tartanak a nyereg irányába. Hm, társaságom az lesz, látom, mert a nyeregből leginkább egy irányba mennek az emberek, ez pedig a Pigne de la Lé csúcsa.

Épp csak annyi időre állok meg, hogy a hágóvasakat meg a sisakot feltegyem, aztán irány a gleccser. 3-8 fős csapatok vannak előttem, kivétel nélkül szabályos gleccserjáró felszerelésben. Szólómászót azt sehol nem látok egyet sem. A terep amúgy könnyű, enyhén emelkedő gleccser, hasadékok nélkül. A nyereg előtti utolsó hólejtő meredek, a hágóvasak épp csak karcolják a fagyott felszínt. Elkerülöm az összes csapatot - meg vagyok elégedve magammal, mert ezek legtöbbje a háztól indult, nem pedig a völgyből ( mégha csak egy és fél órányi utat is jelent a különbség). Az árnyékos, hideg gleccser után a nyerget elérve váratlan hirtelenséggel szembetalálom magam az egyre emelkedő nap erejével és fényével. Itt kerülöm el az utolsó csapatot - így elsőként indulok neki a Pigne de la Lé csúcsának.

Az előttem álló út mászószempontból nem nagy kihívás ( habár a tegnapi PD erőssége bizony váratlan volt) : rövid, meredek gerinc, mindössze 300 m szintkülönbség, hóval és jéggel bőven ellátott, elemi mászást követelő gerinc. A másik lehetőségem az északkeleti fal útja lenne, azonban belenézve ez eléggé kiolvadtnak tűnik, és a nap növekvő erejének kitett falról könnyedén indulhat meg kőhullás. Ehhez bő órával korábban kellett volna jönnöm, ezért nekimegyek az eredeti célnak.

Ez az én világom - jég, hó és szikla - és félóra múltán azt veszem észre, hogy sajnos vége a mulatságnak, már a csúcs alatti széles jégplatón állok. Még ötvenméternyi keskenyedő gerinc, és ott is állok a Pigne de la Lé 3396 m magas, széles csúcsán, ahol egy irgalmatlan nagyra épített kőember fogad. A mászókönyv szerint ez amolyan panoráma-hegy ; a megállapítás tökéletesen illik is rá. Karnyújtásnyira vannak a Wallis-i Alpok legszebbjei, és még tovább, távolabb a pillantás akadálytalanul vonulhat végig az olyan messzi csúcsokig, mint a Mont Blanc és a Berni Felföld hegyei. A közeli négyezreseken, nehéz háromezreseken még nincs nyomvonal, talán még senki nem próbálkozott velük, hisz szezon elején vagyunk, makulátlanul ragyognak a reggeli nap fényében. Most látom csak, hogy miért indult ilyen későn az a rengeteg ember a háztól: mindenki - húsz-harminc ember is lehet - a Pointes de Mourti irányába tart. Senki a helyi nagyság, a Grand Cornier irányába. Érthető - nehéz hegy, közel négyezer méter, a csúcs alatti kulcspont, a sziklagerinc most vastagon be van lepve hóval, jókorát növelve a nehezén. A Pointes de Mourti könnyű, látványos, könnyen megközelíthető és népszerű - elnézve a tömeget.

Háromnegyed órát maradok a csúcson, aztán jön egy 6-7 fős parti, akik élénk ordibálással adják a világ tudtára, hogy milyen boldogok ők. Értem én...csak ne lennének olyan hangosak. Vége a hegyekkel való csendes társalgásomnak, mennem kell...Lefele egyre-másra kerülöm a csapatokat, a nyeregben aztán újra egyedül maradok. A gleccserre visszavezető hólejtő még csontkemény, de alább már olvadt hóba süllyedek helyenként. A ház csendes - mindenki fent van a hegyen, a néptömeg lentről meg még nem indult meg felfele.

Lefele menet még nem gondolom, hogy majd délután újra itt fogok ballagni a családdal a ház fele vezető úton...az Anniviers-völgyi vakáció utolsó felvonásaként...