Vasárnapra a két napja halasztgatott „Fekete repedés”
kerül sorra. Egyre kellemetlenebbül fáj a karom, de gondolom, hogy azért ezt
még kibírja, mert a tegnapi hosszabb út után nem voltam hajlandó semmit mászni,
bármennyire is unszolt B. Közös
megegyezéssel reggel korábban indulunk, mert ez az utolsó napunk a szorosban,
délután indulunk haza.
Sokat mászott, népszerű út a „Fekete repedés”; itt
nem kell bajlódni a beszállás fáradalmaival, az ember egyszerűen felkapaszkodik
a műút mellett és ott is van. Nem hosszú – alig 110 m - ,de jogosan kapta az 5B
kategóriát, azt írják.
Ismét én kezdek, és mivel az első két kötélhosszat
minden csapat rendszerint egybemássza, ezért egy elég hosszú szakasz vár rám.
Az első rész – a párkányig, a régi, első standig – megy is mint a karikacsapás,
még az A1-es szakasz is gond nélkül mászható, ellenben az ezt követő,
jellegzetes szűk kémény egyik legrosszabb emlékem marad az útból. Nem nehéz,
lehetne mondani – főleg ahhoz képest amit a tegnap csináltunk – de érzem, hogy
nem úgy mászok benne, ahogyan kéne. Meg persze a karom is elkezd cirkuszolni,
ideje lenne többet pihentetni.
A kémény után van még egy könnyebb, szabadon
mászható szakasz a standig – de itt is érzem, hogy ez nem az én napom. Habár
elszánom magamat, hogy megyek tovább a következő hosszban is, amikor B. elérve
a standot megemlíti hogy indulna, szó nélkül beleegyezek. Ez az ő útja – tegnap
amúgyis csak egy hossz jutott neki.
B. ugyancsak két hosszat mászik egyszerre, előreláthatóan
három hosszú kötélhosszból ki fogjuk mászni az egészet. Hamarosan kell is
indulnom, és anak ellenére,hogy a felettem lévő kis áthajlás nehéznek néz ki,
meglehetősen könnyen leküzdhető. Nem kis mértékben köszönhető ez a sűrű
szegzésnek is.
Nagyon szép ez az út – változatos, többféle
mászótechnikát igénylő részek követik egymást, nagyrészt a széles kézrepedések
uralkodóak. De van itt könnyebb, alig III-as nehézségű kémény is, majd érdekes,
sima tábla (A1), aztán amolyan igazi, apró fogásokkal tarkított, kompakt
falrész. B.-t már messziről hallom énekelni
- nagyon jól érzi magát ott fent, vajon miért?
Nem csoda - a biztosítóhely egyike a legszebb,
legérdekesebb standoknak, ahol valaha is voltam. Kis kerekítéssel élve, azt
mondanám, hogy egy kétszemélyes fotel – vagyis a sziklamászó utak standardjai
szerint egy fényűző hely. El is lustulunk benne, üldögélünk, fotózkodunk,
egyikünknek sincs kedve indulni. Alattunk zúg a szoros, a maga hétvégi
embertömegével meg zajongó patakjával, szemben velünk pedig a szoros másik,
jóval magasabb fala zárja a kilátást. Ebből a perspektívából látszik valójában, hogy mennyire magasak ezek a falak és hogy mennyire
szűk a szoros .
Lógatjuk a lábunkat a semmibe, nézzük a világot –
pompásan érezzük magunkat.
De az örökkévalóságig nem ücsöröghetünk itt, ezért
B. szedi a cuccot, és indul. A következő – utolsó – kötélhossz egy álomszép
sarokbevágás ( diéder), amelyet az úgynevezett bajor technikával másszák. Kb.
húsz méternyi, izgalmas , V+ fokozatú természetes mászás; a végén meg egy A1-es
mesterséges szakasz zárja az utat. Az ezt követő rövid gerinc mászószempontból
említésre alig érdemes, erdei kapaszkodás.
Nagyon tetszett – még annak ellenére is, hogy
igazából nem tudtam értékelni a kézfájásom miatt, és nem tudtam úgy mászni
ahogyan szerettem volna. Ha majd még visszajövök a szorosba , akkor ott lesz a
listán, mégegyszer...
No comments:
Post a Comment