COTE SAUVAGE, QUIBERON-FÉLSZIGET ( július)

A szüntelenül fújó szél; hol erősebb, hol meg gyengébb, elhalni készülő rohamokkal támad, játszik a   kőzet réseiben makacsul megkapaszkodó tengerparti füvek, növények száraival, a parti sziklák hasadékain süvít át, majd szabadon végigrohan a félsziget nyitott, lankás felszíne fölött, hogy pár száz méterre az óceántól váratlanul elnyugodjon, simogató szellőként hordva a nap melegét - mintha ő is csak az óceánból nyerné az erejét; mint minden itt. Bele-beletép a szélkabát kék anyagába, vadul cibálja, miközben szikláról-sziklára ugrálok, élvezve a kőzet smirgliszerűen durva felületét, hogy aztán pár pillanat múlva megcsússzak az árapály övében a sziklára vetődött barnamoszat csomóban. Trükkös játék ez - alattam az egymást gyilkoló hullámok vízpermete verődik végig rajtam, miközben elbámulom ezt az ősi erőt, energiát; és önkéntelenül is megborzongok, amikor arra gondolok, hogy jelentéktelen rongybabaként másodpercek alatt végezne velem egy rossz mozdulat esetén. 

Tengerpart, fürdőzésre csábító meleg homokstrand lustasága lágyan gördülő hullámágyak kényelmében? Felejtős...ez itt a Föld egyik legősibb energiája, amely iszonyatos erővel döngöli a part millió évek homályába vesző szikláit. Előttem messze nyújtózik az Atlanti-óceán,  tömege lustán a láthatárba vész, de itt a part mellett dühödten támadja a barnásvörös szikla repedéseit, évmilliók óta, fáradhatatlanul. "Cote Sauvage" - mondja a francia, és nagy igazság rejtőzik ebben. "Vad Part" ez, a szó szoros értelmében. 

Végig tudsz menni mellette, 5-6 kilométernyi hosszan csinos kis ösvény kanyarog a víz fölött. Fürödni tilos, mégis vannak merészek évente többen , akik próbálkoznak - és otthagyják a fogukat. Az alacsonyabb részek az apály idején felszínre kerülnek, amatőr természetbúvároknak, na meg kagylóvadászoknak ez maga a paradicsom. Délről északnyugat felé indulva érdemes végigjárni, mert a kezdetben alacsony part egyre inkább magasodik, komoly erődítményként szegülve szembe az óceánnal. A város mellett még sok az óceánba benyúló és a belőle kiálló sziklamaradvány, amolyan hullámtörőként működve - jaj annak a hajósnak, aki ide bekavarodik! - de a magas részeken már csak falak meg szigetek vannak. Na meg ezernyi, változatos sziklaforma, amelyet a víz meg a szél együttes formája alakított ki. Kanyonok, repedések, hidak, barlangok - a távolról egysíkúnak ható sziklás part közelről milliónyi lenyűgöző részletre bomlik. Néhol váratlanul magas falakkal körbeölelt homokos strandokra bukkan az ember - apály idején megmártózhatsz a homokpart csillapította víztömegben, de dagály idején csak néhány elszánt szörfös merészkedik be a  vízre.

A fekete részek az apály idején szárazra kerülő kagylótelepek

Sajátos élővilága van az árapály többméteres övének. A dagálykor időszakosan hullámsírba vesző szigetek oldalait vastagon borítják a milliós létszámú kagylótelepek. A sziklák közt kialakult kis, csendes tavacskákban órákig el lehet kutatni ottrekedt rákok, kagylók után. Vastag algatelepek simulnak rá a sziklákra, a többórás víznélküliség meg sem kottyan nekik. Lábam alatt apró kagylók ( vagy csigák?) telepei annyira elborítják a kőzetet, hogy szinte nem is látszik. Hegymászó ösztönnek engedelmeskedve rögtön megtalálom a magasabb részek oldalaiban húzódó repedések gyenge pontjait, elszórakozom az 5-10 méternyi sziklaalakzatokra való le-felmászkálással. A part mentén minden 500 méterben akad parkoló, ahol  meg lehet állni az autóval, és ha az ember csak úgy végig akarja gyalog az egészet masírozni, akkor ajánlatos az esőkabát, mert  a Bretagne-i partok időjárásával nem érdemes tréfálni, könnyen megvicceli az embert.

*****

Megyek, megkeresem a "Trou de Suffle"-t.

Mi lehet az? Durva fűvel benőtt kilátó után sziklamező felszínén vesz el a nyom, alattam tíz méterekre őrjöng a növekvő víz, tompa dobbanásokkal tolakodnak be a hullámok a szűk , mély sziklahasadékokba...valahol ott kell legyen az a "Lyuk"...de hol? Sötét felhőt fekszik a láthatárra, és amint épp egy érdekes hasadékot fotózok, esőcseppeket szór a lencsére a szél. Ide-oda bolyongok a sziklák közt a szokásos tengerparti zuhé közepette, és nem kapom amit keresek. Percek múlva már meleg a szél, napsütés szárítja az elázott túranadrágot. Aztán megvan....a gyorsan száradó sziklán lemászok a nyílt vízzel összeköttetésben lévő mély lyukhoz. A barlangszerű torokból méterekre fröccsen fel  a becsapódó hullám , majd tompa dübörgéssel szívódik vissza...sajnos, még csak most kezdődik a dagály, és elképzelhető, hogy akkor igazán "szuszogó" a lyuk...

Ragyog a nap, színek tucatjaira bomlik a száradó szikla, sirály kereng fölöttem dühösen, amint átmászok kedvenc kilátójára. Alattam rohan a zöldeskék víztömeg, fehér tajtékká szakad szét amint öngyilkos dühvel odavágja magát a késélessé csiszolt meredek sziklalapokhoz. A visszahúzódó hullám alól közönyösen feketednek elő a kagylótelepek, várják az újabb rohamot. Húsz-harminc méterre bent a nyílt vízen elindul egy kis taraj, nő-növekedik, aztán hirtelen, másodpercek alatt magasra nő, fehér tajtékkoronája előesik, egyre nagyobb erővel fordul be önmagába... őrült növekedését csak a szikla fékezi meg. Órákig el lehet nézni ezt a támadó-visszavonuló stratégiát....

*****

Egyszerre több esőt is meg lehet figyelni az óceán végtelen vizén. Legtöbbjük a partvidéken köt ki, kegyetlenül elveri a kevésbé felkészült vad-parti túrázót, de tízpercek után már nincs ereje, újra kiragyog a nap... félóra alatt a meleg szél újra kiszárít mindent. Miután a család megbámészkodja a "Trou de Suffle"-t, továbbállunk. 

A "Trou de Suffle"-t rejtő sziklaalakzat

"Trou de Suffle"

Egy szakasz a túraútvonalból. A part helyenként kerítéssel van védve, részben biztonsági okokból, részben meg a növényzet visszatelepítését célzó terv részeként

A következő megálló egy "Port Kirá"-nak titulált partrész. A parkoló nem épp az óceán mellett van, ezért - Áron békésen alszik az autóban - egyedül indulok neki a felderítésnek. Alacsony fakerítésekkel szegélyezett ösvények ágaznak szét a növényzettel benőtt síkon: a vidék törékeny ökoszisztémája megérzi azt, ha többszáz turistaláb tapossa összevissza, ezért mindenütt találkozhat a látogató az erre utaló figyelmeztető táblákkal. Sárga homok gyűl egyre vastagabban a talpam alá, amint az egyre erősödő dübörgés felé haladok.    Aztán elfogy a szélben hajladozó fűszálak erdeje, a fakerítések is átadják helyüket a pár dróttal elzárt parti résznek,  és előttem van az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam. 

Egyike a kevés helyeknek , amelyet az ember a vakációzós tengerpart fogalmával azonosít. A "Coté Sauvage" sziklás erődje itt megszakad, széles, százméternyi homokos öbölnek adva teret, amely sárga sebhely módjára mélyed be a könyörtelen partvonalba. Előttem óriási, a hullámok fáradhatatlan munkájának  következtében lekerekített kövek hevernek egymás hegyén-hátán,  itt, a homok és növényzet határán, mintegy figyelmeztetőül - ezen túl a víz az úr. Bármennyire is sima, napozásra csábító a homokpart, látszólag messze benyúlva az óceán vizébe, az illúziót hamar összetöri az első érkező hatalmas hullám, óriási robajjal törve meg a parton, ereje szétszalad a fövenyágyon, fehér tajtékja másodpercek alatt beszívódik a homokmezőbe.
Az óceán itt meglepően nyitott; az öböl előtt nincsenek hullámtörők, sziklák - a megfigyelő előtt egy hullám teljes, pár percig tartó evolúciója teljes szépségében bontakozik ki.

A "Port Kira" apály idején. A fenti sziget dagálykor egyáltalán nem látszik.

Apályidő

Sziklatornyok apálykor...

....és dagálykor

Hálóba tekeredett, a hullámok által partra sodort madártetem "Port Kira-"nál

*****
A kövek mentesek minden éltől, rideg vonaltól; mint halomba dobált, az okker számtalan árnyalatában pompázó dinnyék hevernek az aranysárga homokmezőn. Az összetörő hullámok robaja átcsap fölöttük, egy-egy merészebb hullámtaraj utolsó erejével még eléri, megsimogatja őket. És a kontraszt: a strand déli oldalán meredező éles sziklatornyok. Elsétálok a legszélsőkig, félszemmel figyelve közben a növekvő víz millió éves rutinját. Lenyűgöző ezt az energiát látni, ezt a szinte tudatos rohamot a sárga, sima part irányába. A sziklatornyok vidéke más: 7-10 méter magas csonkok ezek, köztük mély medencéket , kanyonokat vájt magának a víz, és most, mielőtt még a dagály elérné maximumát, őrjöngve, iszonyatos nyomással préseli be magát az általa vájt szűk sziklakapukon át ezekbe a mély hasadékokba. Kavarog, örvénylik a visszaáramló víz, vastag sárga tajték úszik a zöldes-fehéres-kékes víztömeg tetején, a levegőbe csapódó sós párát ide-oda hajtja a tengeri szél.
Nem lehet megunni, nem lehet itthagyni; percek után már ott van bennem a ritmikája, ősi energiája , akárcsak a magas hegyek pusztító lavinájának megállíthatatlan rohama. Rezonancia....átengedem magamon, hagyom hogy betörjön ez a nyers , emberfeletti ősiség, elsodorjon, feltöltsön...megvan a helye bennem. Hegy, óceán, egyre megy most; átmos, egy vagyok vele....forrás és óceán.
Visszaballagok a kövekhez, elmegyek a legszélső kerek őrszemhez....csak a keskeny homoksáv van előttem, aztán a víz, amely messze,százméterekre bent megszül egy lustán mozduló víztömeget, amely part felé való igyekezetében hófehér habtarajt növesztve, és egyre gyorsulva iderohan...elakad a lélegzetem, amint eltérően az eddigiektől nem süllyed el a homokban , hanem megállíthatatlanul kirohan a kövek köré....ha nem állnék a kő tetején, már lábszárközépig vizes lennék, lehet. Olyan érzésem van: barátkozik, köszönt ez a megszemélyesített természeti erő.

Lustán süllyed be a lábam a vastag, finom homokrétegbe, amint visszafelé tartok az autóhoz, kissé szétszórtan az élménytől. Velem jön egy darabja, akárhová megyek...ez is ott lesz a legmagasabb hegyemen is...

*****

Egy másik, nyármeleg napon visszasétálunk ugyanide. Apály van, lusta,bágyadt hullámok csapkodják a homokos partot, messze, messze van a víz , visszahúzódva. A sziklatornyok közti medencék most kitárulkoznak, engedik dagály idején rejtett titkaikat látni. Óráig bolyongok ezen a különös vidéken, a medencék fenekét borító, néha háznagyságú kerek kövek közt, amelyeken lustán száradnak az élénkzöld algakötegek. Ablakok, szűk kanyonok, átjárók - bizarr sziklavilág van itt, rejtett titkok, felfedezni való részek. Az óceán most nem tud ide betörni, messze kint, a külső sziklákon morajlanak a hullámok. Mászóként olyan helyekre jutok el, ahová más nem nagyon merészkedik. A szikla könnyű, a vízmarta repedések jó fogásokat rejtenek, ezért sziklatoronyról sziklatoronyra mászva hamarosan újra az óceánnál vagyok, kint a hullámok fölött. 

*****

"Port Bara" - na, ez sem kell szépségért a szomszédba látogasson. A "Port Kirá"-tól nem messze északra elhelyezkedő "strand" megközelíthetetlennek tűnik fentről, és valószínűleg az is, mert az öböl homokos partján senki nincs. Igaz fölötte magas, függőleges falak meredeznek, óvják az avatatlanoktól. Kisétálok a meredély szélére - ajj, álomszép falak fölött állok, repedések, kémények, áthajló barlangbejáratok - a sziklaformák egyedi szépségén túl mint mászóhely is jegyezhető lenne.

Aztán elmarad mögöttünk a sziklás partokhoz csapódó hullámok jellegzetes moraja. Még megnézem a félsziget legszűkebb részén sorakozó homokdűnéket és az azon tenyésző érdekes formájú , ciprus-szerű fenyőféléket. Érdekességük, hogy egész erdők nőnek az uralkodó széliránnyal megegyező, féloldalra elhajló törzzsel és lombkoronával. Nem egy mindennapi látvány ez sem, az biztos...

És egy igazi strand....itt már nyoma sincs az Atlanti -óceán pár kilométerrel arrább megismert erejének...