ORTLER ( Dél-Tirol, Olaszország - június 3, szombat)


Jún. 2, péntek, déli 12 óra. Fribourg ( Németország)
  Reményvesztetten váltogatok az időjárásjelentések ablakai közt, de a képernyőn feltűnő radarok, grafikonok mindenütt ugyanazt mutatják: változó, viharokkal és a nagy hegyeken havazásokkal bőségesen megszórt hétvégénk lesz. Nem épp úgy van az, ahogyan én szerettem volna látni, pedig reménykedtem a változásban... A tervezett Lenzspitze mászásának lehetősége egyre messzebbre úszik, az utóbbi napok önáltatása behódol a tények előtt - nem jött el még a svájci nagy hegy ideje. Marad az Előd által felvetett ötlet - az Ortler  (vagy Ortles, ahogy tetszik) - mert elméletileg ott holnap még jó időjárás lesz. Persze, a cél rögtön az északi fal útja lenne, de elég egy pillantást vetni a hőmérsékletek grafikonjaira, hogy gyorsan más irányba fordítsuk a keresést. Melegek lesznek, és a fal fotóit elnézve puszta öngyilkoság lenne megpróbálni felmenni azon az 1200 méteres lavinavályún.
   Marad hát a normál út. De csakis a szombati nap jöhet szóba, ami azt jelenti, hogy legkésőbb holnap reggel, pontosabban az éjszaka közepén ajánlatos lesz indulni a hegy alól, hogy beleférjen a napba a 2040 méternyi mászás, és még le is kell jönni ugyanott. Nincs vesztegetni való idő, mert innen még bő 400 kilométerünk van a hegy lábáig. Indulás !

Jún. 3, szombat, éjfél után .Sulden ( Dél-Tirol,  Olaszország)
( 1800 m)
    Az autó morgása elhalkul, de a reflektorok maradnak. Aha, megjöttek az Andrisok - vetek még egy álmos pillantást az órára, aztán elfordulok a fénykévék útjából, próbálva kihasználni a maradék időt még egy kevés szundikálásra. A hegy alatt vagyunk, mögöttünk a 400 km-el.  Az utazás folyamán nem igazán láttunk sem napot, sem hegyet, csak leginkább záport meg vastag, esőtől súlyos fellegrétegeket, amelyek látszólag hetekre horgonyozták le magukat az Alpok fölött. Szerencsések vagyunk, mert Sulden-nél nem esik , ezért nem ázunk ronggyá lefekvés előtt. Elődék sátraznak, én meg az autót választom, aztán mindenki igyekszik kihasználni azt a maradék három órát, ami az indulástól elválaszt.


05:30, Tabaretta-ház
(2539 m)
   Keleten az ébredő nap sárga fénye igyekszik áttörni a szórt felhőrétegeken, és sikerül is neki vörösre festenie az Ortler északi falának tetejét, de a csúcshoz nincs szerencséje, mert az még mindig felhőrétegek mögé rejtőzik. Az északi fal hosszú kuloárja vastagra van telítve szennyes lavinák hordalékával, és elég a két kulcsszakaszra nézni, hogy az embernek elmenjen a kedve még a mászásának a gondolatától is... legalábbis a jelenlegi körülmények közt.  A felső szakasz jéglejtőjének nagy részét még takarja az utóbbi napok friss hava, de ez változni fog, mert már most reggel is jóval fagypont fölött van a hőmérséklet, pedig bőven 2000 méter fölött járunk már. A turistaút kítűnő terep a hófoltokból kiolvadó víznek, ennek megfelelően hamarosan sikerül agyonsároznia magát a társaságnak - nem beszélve a helyenként méteres, olvadt havon való átgázolásról. Ettől megszabadulunk, amint elérjük a Barenkopf alatti hágót, mert a nyugati oldalon vezető, napsütésnek kitett út már szinte teljesen hómentes.
    A Payer-ház amolyan sasfészek, magasra kiépítve a mélység fölé. Ez a csúcsra indulók bázisa, és ettől a ponttól teljesen megváltozik az út jellege. A rövid pihenő ideje alatt szemügyre vesszük a ránk váró kihívást: a reggeli napfényben makulátlanul ragyogó, töredezett gleccserrel borított felső szakaszokat, és az addig vezető meredek sziklatornyokat. AD ( vagy PD+, kinek ahogyan tetszik) nehézség, 876 m szintkülönbség a háztól a csúcsig, és a  leírások alapján elég komplex, technikailag összetett mászás vár ránk. A kezdet már alapból elgondolkodtató: kitett, lavinakuloárokkal bőven megtűzdelt hólejtőt kell keresztezni bemelegítésnek, amelyet már teljes erővel éget a reggeli nap, és valószínű, hogy ez igy lesz az egész nap folyamán. A hóban régi, szélfújta nyomok, néhol még fagyottan, de jellemző, hogy legtöbbször méteres mélységű a hó, néhol derékig szakadunk be. Arra nem akarózik gondolnom, hogy nagy valószínűség szerint itt is kell visszajönnünk délben. Próbálok emlékezni a leírásra és belekapaszkodom abba gondolatba, hogy talán kikerülhető ez a rész a Tabarettaspitze gerincén.
   Sziklagerincek kanyargó labirintusa a következő szakasz. A hegy mészköve nem igazán iskolapéldája az ideális mászósziklának. A technikai nehézségek nem jelentősek, de az út - a maga módján - szép. A kitettebb sziklaéleken a törmeléket rég lerugdosta a főszezon mászóinak tömege, gondot inkább a maradék hófoltok jelentenek, amelyeknek fenékig beolvadt, vizes tömegében semmi biztos tartást nem kap a láb. Hágóvasakkal mászunk, mert a sziklás részek közt még mindig bőven van hó- és jégborította szakasz.
    Az út egyik leglátványosabb szakasza a Tschierfecklwandl, amely egy függőleges, 60 méternyi letörés, alatta kitett, havas traverzzel. Ez lenne az út legnehezebb része - én kb. 4-es, max 5-ös nehézséget adnék neki - de az egész szakaszt végigláncozták, ezért ez inkább csak egy könnyű Via Ferrata (vasalt út). Itt már nagyon sok a hó, és ahol csak lehet, ott óvakodunk belemászni a meredek, fenékig olvadt hólejtőkbe, keresve a sziklás lehetőségeket. A Lombardi-bivakház alatt ki kellene menni a gleccserre, és úgy elérni a házat, de Előd inkább a felettünk emelkedő sziklás gerincet részesíti előnyben.  Teljesen ismeretlen, járatlan terep, egész becsületesen eltértünk az útvonaltól. Nem túl nehéz a falrész, de rengeteg a laza, mozgó kőtömb, és mivel én vagyok a sereghajtó, ezért bőven kapok a felettem levők által lezúdított kőtörmelékből. Na, itt vissza biztos nem megyünk, szögezem le,  amint elérve a fal tetejét visszapillantok a megtett útra. Innen már rögtön más a perspektíva, mint lentről,  és nem lenne vonzó visszamászni ezen a biztosíthatatlan, 3-4 kötélhossznyi, meredek szakaszon.

09:35, Lombardi bivak
   Előttünk a gleccser. A tavaszi vastag hóréteg ellenére hasadékok ásítoznak mindenütt, és az első lépések meggyőznek arról, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. A hó felső rétegei olvadtak , nincs irigylésre méltó dolga a nyomtörőnek, aki jelen esetben Előd. Kezd fárasztó lenni a dolog, kezdem érezni a megtett utat. Meg kutyagolni kell, kevés szintemelkedéssel, ezért egészen jólesik a következő szakasz meredek, közel 40 fokos hó- és jégfala. Bő kötélhossznyi felugrás, tetejében az első nagyobb "bergshrund-dal", de a szezoneleji mászásnak is megvannak az előnyei, mert a vastag hóréteg nagyon megkönnyíti a dolgunkat.  Ellenben a kissebb hasadékokra figyelni kell, és amint kiérünk a csúcs alatti, hosszú és lapos platóra ( Ortlerplatt), a széles, hóhidas hasadékok is megszaporodnak. A bergshrund mellett van egy képződmény, amelyet azonnal elneveztem "fűrésznek" gondolatban, amint megláttam: óriási jégkockák sorakoznak egymás fölött, hajszálra olyan a látványuk, mint a fűrész sorbanálló fogai. Vagy inkább egy óriási fogaskerék részei, amely bármely pillanatban legördülhet a helyéről.
   A hó itt még mindig olvadt, pedig nem járunk messze már a legmagasabb ponttól. Látszólag - tegyük hozzá. Körülöttünk felhők emelkednek-gyűlnek, néha beúsznak a csúcs elé, percekig bennük baktatunk, de ez legalább elviselhetővé tompítja a nap sugárzását. Hosszú, alig emelkedő lejtő van előttünk, és a csúcs nem igazán akar közeledni. Az egyetlen változatosság a néha útbakerülő hasadékok óvatos átugrálása - egész hálásan üdvözlöm őket, mert megpihenni jól jönnek percnyi megállások. A lejtő meg csak mászik-mászik, soha nem akar már végetérni.

11:30, Ortler-csúcs
( 3906 m)
   Az utolsó százméternyi szakasz visszahozza az életkedvemet: meredek, jeges traverz, és itt a hó már fagyott, amolyan igazi magashegyi miliő. A csúcskereszt egy masszív, modern alumíniumszörnyeteg, inkább illene egy ultramodern templom elé, mint ide. Ködök jönnek-mennek, és legnagyobb sajnálatomra nem látom meg a Königspitzé-t, mert a felhők abban az irányban makacsul beleragadtak a légbe. Rövid pihenő, aztán szedelőzködünk, mert hosszú még az út lefele, a gleccser meg olvad, ami nem egy életbiztosítás. Indulás előtt rákérdezek Elődre: mégis mennyi volt a napi roham időbeli mércéje? Hát, 6 óra 48 perc, 2248 méternyi emelkedéssel. Nem rossz az...

15:14 - intermezzo
   Lefele,  - mint minden lefele út - , fárasztó, de ugyanakkor már az is lelkesítő, hogy már a nehezét a dolgoknak letudtad. A Lombardi-bivak alatt bemegyünk a gleccserre, ahol a hó mély, olvadt, de aztán Előd felfedezi a tényleges út egy szakaszának beépített köteleit, és hamarosan újra ott vagyunk a gerincen, ahol fejöttünk. Lustán vánszorgunk a délutáni hőségben, pillanatnyi felélénkülést csak a kitett, mászós-ereszkedős részek hoznak. Az utolsó szakasz előtt előkaparom a topót, és nagyon remélem, hogy azt látom, amit reméltem. De nem, a Tabarettaspitze magas sziklatornyain nincs út, meg kell kerülni, ugyanott kell visszamennünk, ahol jöttünk.
   Bukdácsolunk az olvadt hóban, néha percekig kell kínlódni, hogy ki tudd magadat ásni a deréknyi mélységből. Még négyméternyi ereszkedés vár ránk addig, ahol a traverz kezdődik. Ideális viszonyok közt ez a traverz tízpercnyi szakasz. De ez most minden, csak nem ideális... Előd már az első lejtő túloldalán jár, eléri a biztonságos sziklákat, de Andreas még a hómező közepén kínlódik, amikor szisszenő zajjal leszakad alattunk a lejtő.
   Én éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy elrakjam a telefont és nekikészüljek lemászni Andrishoz, aki a kötéllel szorgoskodik, igyekezve begyömöszölni a hátizsákjába.  Szépen rálátok a dologra: amint a kásás hótömeg tompa zajjal megroggyan, aztán amint két-három méternyi sávban megcsúszik, magával tépve a szomszédos rétegeket, aztán a sziszegés elmélyül, dübörögve és ide-oda loccsanva éri el a lenti sziklák gátját, és vízesésként zúdul át az akadályon, le az akkumulációs zónába. Fekete sebhely marad utána, a sziklákig letépte a lejtőt alattunk. Közel méternyi vastag a törésvonala. És minden valószínűség szerint a mi aktivitásunk szakította le...
   A letörés fölött ott ingadozik a maradék hólejtő, fölötte  - kb. 6-7 méternyi a távolság - Andris. Aztán óvatosan elindul, én meg kivárom, amíg átér a biztonságba, aztán lemászok a szikla alá, a széttaposott, vizes hóba. Megijedni, félni nincs idő; percről-percre nő a veszélye annak, hogy a maradék lejtő is megunja a nyugalmat.
    Kiüresedek teljesen, csak egyvalamire gondolok, de arra nagyon: nekem nincs súlyom, könnyű vagyok, kis, jelentéktelen, súlytalan senki, nincs ahogyan leszakítsam a maradékot. Tojásokon járok, egy rossz mozdulat és mind össze fog törni, ezért csak óvatosan - szuggerálom magamat. A nyomok mélyek , a vizes hónak semmi tartása sincs, de baj nélkül elérem a sziklákat. A biztonság relatív, mert fölöttünk még ott a hólejtő nagyrésze, mi csak a közepén vagyunk. Nem merek felnézni  a felettem függő koporsótetőre.... Elől mindenki megy a maga útján, igyekezve átjutni a maradék lejtőkön. Hallom, amint valamelyikük kissé megcsúszik, és a lelökött kis hótömeg rövid csúszás után  surrogva zúdul le, majd ragadja magával a az alsóbb rétegeket. Nem, én most itt nem létezem, könnyű vagyok és láthatatlan, súlytalan....
   Az utolsó szakaszok  bőven meg vannak tűzdelve sziklákkal, és mivelhogy már régebben kicsúsztak innen a rétegek, ezért a lejtő nem annyira telített, mint a túlsó oldal. De azért nagy megkönnyebbülés kilépni utolsóként a csupasz sziklára, tudva, hogy a háztól már csak ötpercnyi, biztonságos séta választ el.

Szombat, este 8 körül
   Rég lent vagyunk már a parkolóban, az Andrisok is elmentek már. Mi még maradunk valahol a környéken egy éjszakát, mert minek sietni? Nem volt egy könnyű nap...
   Fölöttünk a hegy ragyog a naplemente fényeiben. Az északi fal drámai átalakuláson ment keresztül, a reggel látott hólejtő lefolyt a nap folyamán, szürke, koszos jégfalat hagyva maga után. Még fent voltunk a Tabaretta-háznál, amikor megindult a hegy, lerázva magáról a nap melegétől kiolvasztott részeket. Délután 5 körül eljött a szérakok és nagyobb lavinák ideje, pazar látványt nyújtva a háztól.
    A parkolóban pakolunk, amikor óriásit dörren a hegy ; a leszakadás energiája óriási hófelhőt taszít a levegőbe, alóla óriási vízesésként dübörög le a szétomlott szérak, eltakarva a fal nagyrészét. Másodpercek alatt teszi meg a lavina az ezerméteres távot, még ebből a távolságból is látszik, ahogyan a jégtörmelék lezúdul a völgy aljába. Lenyűgözö.... A hófelhő percekig lebeg a hegy előtt, mi meg a telefonokkal felszerelkezve várjuk a következőt.
   De nem lesz következő. Mintha csak kiadta volna a mérgét a hegy, megnyugszik, elcsendesedik. Nem telik bele sok időbe, és az innen-onnan előkerülő felhőgomolyagok egyre erőteljesebben tolakodnak be a völgybe, indulásunk előtt már teljesen eltakarva az Ortlert.
   Vagy talán búcsúztatott avval az óriási lavinával ?

Nagy köszönet Andrisnak a fotóanyagért !


















































No comments:

Post a Comment