 |
| Nem aktuális kép, pár évvel ezelőtt készült; a normál út gleccsere még nyomokban sem hasonlít a jenlegi állapotra. |
A fenyőerdő szélében tanácstalanul toporgunk: emlékeim szerint a Plattjen felé vezető turistaút elhagyja az erdőt és kimegy egy nagy, nyílt alpesi legelőre, meredeken kapaszkodva a kőgörgetegen fel, egészen a 2570 méteren elhelyezkedő felvonóállomásig. De az nyáron volt...Eddig még követhető volt az ösvény a szubalpesi részen, de amint elérjük a 2000 métert, az eddigi ködös, esős novemberi időjárás kavargó, sűrű és nedves, szezoneleji havazásba vált át, a nyomtörés egyre nehezebb az egyre mélyebbé vastagodó friss hóban. A legelőn nyoma sincs a nyáráról ismert morénamezőnek: a Mittaghorn fekete sziklafalai csak sejthetőek a havazásban, vastag fehér takaró alá rejtőzik az ösvény, de ami még rosszabb : párórás lavinák görgetegei torlódnak előttünk. És még csak 2000 méteren vagyunk - hol van ez a mai nap céljától, vagyis a Britannia-ház 3000 méterétől?
Istenkísértés lenne továbbmenni.
Lemegyünk Saas-Almagellbe, ahol a változatosság kedvéért esik az eső, és nekibúsulunk az éjszakának egy üveg rummal - hátha holnap legalább annyira tisztul az időjárás, hogy megpillanthatjuk azt, amiért ide jöttünk: az Allalinhorn-ot, annak meg a keleti gerincét, amely "Hohlaubgrat" néven ismert mászókörökben.
Este az eső átvált havasesőbe, és reggelre fehér takaró borítja körülöttünk a tájat. A parkoló vörösfenyői búsan fúrják aranysárga lombkoronájukat a vigasztalatlan, szürke ködtakaróba. Hazajövünk.
Mikor is volt, három éve?
****
"Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani¸" - jut eszembe Clive Barker egyik könyvének mottója.
Hohlaubgrat....
****
Délután egy óra már, amikor elindulunk a Mattmark Stausee-től, amely - mert akárhová mész Svájcban, mindig van valami "leg" - a legnagyobb természetes eredetű földgáttal rendelkező gyűjtőtava az országnak. Sőt, egész Európának... A nap felhőgomolyok közt bujkál, a tó világoskék felszínén lustán kergetik egymást a koradélután árnyékai . Nem sietünk, mert a terv az, hogy ma elérjük a Britannia-házat, holnap aztán megmásszuk az Allalinhorn négyezres tömbjét, majd lejövünk, és még hazamegyünk Luxemburg-ba. Merész elgondolás, mivelhogy az akklimatizációval elég gyengén állunk, és ezt kellene pótolja a mai lassúság. A kalauzok szerint négy órányi út vár ránk.
Látványos, szép út ez. Két gleccsert is kell keresztezni, de ezekhez nem szükséges technikai felszerelés, csupán át kell sétálni rajtuk, követve a kihelyezett jelzőoszlopokat. Az eddigi túráktól eltérően kevés a csomagunk, épp csak a legszükségesebbeket tartalmazza. Úgy megyünk, ahogyan itt megszokott: teljes ellátás a házban, persze jó drágán, de ez a leglogikusabb módszer, tekintve a rendelkezésünkre álló idő rövidségét.
Annyira azért nem sikerül lassúnak lennünk, mert jóval a négy óra letelte előtt ott vagyunk a háznál, és még van idő felmászni a ház mögötti kis csúcsra, amely "Klein-Allalinhorn" névre hallgat. Kitűnő kilátópont, ahonnan belátható a holnapi cél, meg a környező négyezresek: Stralhorn, Rimpfischhorn, Weissmiess. A gerinc látszik is, de a csúcs az szürke felhőrétegek mögött rejtőzik. Holnap majd jobb lesz - ezzel a gondolattal vonulunk vissza a modern menedékház melegébe, ahol meglepően sokan vannak. Szezonzárás? Valószínű, mert ma az utolsó nap, holnaptól bezár a ház, már csak a téliszoba lesz elérhető.
****
Reggel 4 óra. A korai reggeli után magamra rángatom a beülőt, gyors ellenőrzés a felszerelés többi részét illetően, majd a készülődés zajaiból kimenekülök a kinti, még sötét reggel hidegen sóhajtozó csendjébe. Fejlámpák villanak a Stralhorn irányában - azok a csapatok órával előttünk indultak. A csendnek hamarosan vége, egymást követik a partik, amelyeknek nagyrésze vezetős csapat, és legtöbbjük ugyancsak az Allalinhorn-ot célozza meg. Fölöttem ragyognak a csillagok, helyenként a tegnapról maradt felhők tömegébe vesz fényük. Jön Tamás is, aztán indulunk a gleccser felé vezető morénalabirintuson át, gondosan ügyelve, hogy az előttünk haladó vezetős partihoz ne kerüljünk túl közel - hadd legyen akiket követni a gleccser útvesztőjén át.
Félóra múltán elfogy a csupasz gleccser, a friss hó fagyott rétegében kaparnak a hágóvasak, és a hasadékok is egyre gyakoribbak. Tamásnak sikerül kifognia az egyik lazább hóhidat, de csak térdig sikerül beszakadnia. Közben megvastagodik a hóréteg, meredek lejtőre kezd kapaszkodni a nyomvonal. A szél erőre kap, aztán hamarosan éles hódarával kezd támadni, amely rövid idő múltán sűrű havazásba vált. Hol van a megígért jóidő?
A reggel szürkén ébred , nyoma sincs a napfelkeltének, amely miatt elcipeltem a nagy kamerát. A szél diadalmasan üvölt fent a gerincen, itt már nincs ami útját állja a rohamainak. Ellenben a hóviszonyok nagyon jók - eljegesedett gerinc, csak minimális hóval, így a nyomtörést legalább megúsztuk.
Hideg van, kegyetlenül. Muszáj néha percekre megállni, megvetni a lábat, behódolni az orkánszerű szélrohamok előtt. A kavargó felhőtömegeket átrángatja a gerincen a szél, el-eltakarva a követendő útvonal részleteit. Meredek, jeges oldalon megyünk már órák óta, de a gerinc technikailag jelentéktelen nehézségű, csak az egyensúlyra kell vigyázni, nehogy az őrjöngő légtömeg egy váratlan rohammal lelökjön a negyvenfokos jégről. A keskenyedő gerincszakasz egyre meredekebben emelkedik, a felhőfal résein át néha feltűnik a csúcs alatti sziklasáv is, az út technikai része. Rövid, alig harmincméternyi szakasz, nyáron III-as nehézségű sziklamászást jelent, de a beépített fixkötél nagyban megkönnyíti a túljutást rajta. Hát, nem épp nyáriak a körülmények.... A szélrohamok szünetei közt figyelem, amint az előttünk haladó kétfős parti vezetője néha percekre eltűnik a falon leörvénylő kis lavinákban. Alig várom már, hogy induljunk, mert ez a rész itt szélcsatornaként működik, az amúgy is fagypont alatti hőmérsékleten nem javít a szél hűtő hatása. Azt bizony írta az előrejelzés, hogy szél lesz, és azt is, hogy jóval mínusz tíz alá eshet emiatt a hűtőhatás, de érzésem szerint már rég nem csak mínusz tízenvalahányról beszélünk...
A mászás nem lenne nehéz, és hirtelen jön az az ostoba ötlet, hogy ezt bizony lazán ki lehet mászni fixkötél nélkül. Hogy még rátegyek egy lapáttal a zsenialitásra, hát kesztyű nélkül esek neki a sziklának.
Félperc és pár méternyi mászás elég ahhoz, hogy villámgyorsan változtassak az elhatározáson. A rögzített kötél nagyonis a helyén van, csak semmi keménykedés... A szélrohamokban csuklóig elfagy mind a két kezem, amire elérem a standhelyet, és ott alig vagyok képes arra, hogy kiépítsem Tamás biztosítását. A kesztyűket alig tudom felrángatni , mert a szárazon jól szolgáló vastag kesztyűk nem akarnak feljönni a kezemre. Persze, amikor percek múlva a vér visszatér a kezeimbe, ordítani tudnék a fájdalomtól... Bizony, hamar le tudja törni a hegy az ember büszkeségét...
A következő szakaszt már a nap is süti, a mászás is könnyebb - még annak ellenére is, hogy a hóréteg takarja a legtöbb fogást - , és már nem tart soká elérni a vízszintes csúcsgerincet. Fölöttünk kék az ég, de a szél nem adja alább, még egy fotót elkattintani is kínkeserves. Újabb négyezres Tamásnak, nekem meg az öröm, hogy ezúttal sikeres volt a túra. Hohlaubgrat befejezve, lezárva. Már csak le kell menni.
Körülöttünk örvénylik a felhők tengere, de a csúcs árnyékában relatíve szélcsend van, ideje megállni egy rövid sziesztára. Egyikünknek sincs kedve visszamenni ott, ahol feljöttünk, így hát marad a normál út, le a Mittelallain felé. A csapatok itt egymást érik, boldog-boldogtalan igyekszik felfele, már túrasízők is akadnak. A gleccser rettenetesen széthasadozott, egyáltalán nem ismerek rá arra a terepre, ahol mikor is? Talán négy évvel ezelőtt jártam. Hatalmas hasadékok közt kanyarog a nyomvonal, aztán elérünk egy olyan képződményt , amilyenhez eddig soha nem volt szerencsém hegyen: egy óriási, emeletnyi magas, létraszerű faszerkezet, amely egy átjárhatatlan szakadékot hidal át. Eddig még csak filmekben láttam ehhez hasonlót... Az út többi részén is csak kóválygok, állandóan olyan érzésem van, hogy rossz irányba megyünk - pedig nem , csak épp a gleccser olvadt le annyira, hogy ahol én évekkel ezelőtt jégfalakat láttam, ott most koszos, szétrohadt gleccserdarabokkal borított sziklafalak vannak. "Sic transit gloria mundi"...
Hosszú az út lefele, de legalább jóidő van, egyre jobban tisztul fölöttünk az égbolt. Eltolódott egy nappal a megjósolt időjárás, de most már jól van ez így. A hegy mögöttünk marad, jön a második szakasz: a 600 kilométernyi autózás Luxemburgig...
No comments:
Post a Comment