Kivel? Yvonne
Jellege: gleccsertúra, hógerinc, sziklamászás
Nehézsége: 45° , PD, szikla II+
Idő: 4 óra a Mischabel-háztól
Húzós egy út vezet fel a Mischabel-házhoz, amely magasan trónol a Saas-völgy fölött; egyik legfárasztóbb megközelítési útvonallal büszkélkedhet a ház, és hogy nem egy vasárnapi korzó, az már biztos...A szeptemberi nap melegét váratlanul űzi a másnap ígéretei közé a késő délutáni, hirtelen feltámadó hideg szél, kapkodunk a dzsekik után. Az órámra pillantok: közel három órája jövünk, de a ház még mindig magasan trónol fölöttünk, és a hozzávezető utolsó szakaszok nem könnyítik meg az elérését. Meg persze jó nehéz a zsák, mert aludni van ahol, de a svájci menedékházas konyha árait nem igazán engedhetjük meg , ezért a súly nagyobbrésze kaja, s nem elhanyagolható mennyiség...Alattunk két kilométernyi mélységben lapul a Saas-völgy, házait bársonyos árnyékba burkolta a környező hegytömbök sötétje. Saas-Fee még ragyog a késő délután arany sugaraiban, de amikor elérjük a házat, már egységesen árnyékba borul ott alant minden. 3340 méter.... este 6 óra van, amikor belépünk Svájc harmadik legmagasabban elhelyezkedő menedékházának ajtaján.
Szeretem a szeptembert; az egy-két hete ilyenkor még emberáradattól nyüzsgő menedékházak kiürülnek, lejár a vakáció, nyári szezon, és a szeptember közepéig-végéig nyitva tartó házakban ilyenkor mindig akad hely. Ez is itt - mondhatni - kong az ürességtől , kb. 10-15 mászó üldögél az asztalok mellett, amikor bejelentkezünk. Nyugalom, csend - na meg persze a naplemente színeinek tobzódása, amely újra meg újra előszedeti a kamerát, ismételten kiűzve a fotóst az est hidegébe.
Meg egy sör, ami 7 (!) frank....ajajjj
Reggel öt órakor indulunk, a csillagok fényét fölényesen elnyomja a hold félkerek ábrázata. Az út egyértelmű, egyike a legegyszerűbb megközelítéseknek, ami négyezres hegyeket illet, mert a háztól csak egy sziklabordát kell követni, amely lényegében a Lenzspitze északkeleti gerincének a nyúlványa. Hamarosan ott is állunk a gleccsernél, ahol az előttünk induló két csapat épp elkészül a gleccserjáráshoz szükséges cucc előkészítésével.
A Hohbalm-gleccser traverze tartogathat meglepetéseket, mert a szezonvégi száraz időszak eléggé kinyitotta a hasadékokat. Itt azonban még csupasz a gleccser, nincsenek alattomos csapdák, de fentebb a tegnapi havazás csalóka takarójára figyelni kell.
Már a Windjoch aljához közel járunk, amikor megkezdődik a reggeli színjáték. A vérvörös sugarak gyengéden érintik a Lenspitze tetejét, majd lassan aranysárgává derülve ráfolynak az északi falra, mintha csak azt a szólómászót keresnék , amelynek a fejlámpáját félórája már, hogy szemmel követem. Lenyűgözően szép fal ez, még soha nem voltam ennyire közel hozzá, mint most ( de majd leszek még közelebb :-) ). Nem egy nehéz fal, alig 500 méter magas, de tökéletes szimmetriája, egységes lejtőszöge ideális cél. Most épp nem a legjobbak a kondiciók, a jég csillog a fal nagy részén, ezt tükrözi a szólómászó útvonala is, aki kimegy a jobb szélre, ahol - sejtésem szerint - nem csak a puszta jégen kell hazardíroznia..
A Nadelgrat normál útja nem nehéz - legalábbis eddig. A hasadékok láthatóak - meg az is, hogy hol szakadtak be a napokkal ezelőtt a jégmezőt keresztező mászók. A Windjoch-hoz felvezető lejtőn épp elég hó akad, hogy kényelmesen fel lehessen mászni a kicsúszás veszélye nélkül . Az út második szakaszán egy gerincet kell követni egész fel a csúcs alatti sziklákig. Fagyott, meredek a lejtő, a hágóvasak alig tudnak egy keskeny csapást vágni bele - hiába, szeptember van, nincs mélyre olvadt "autópálya" már, figyelni kell, mert könnyű itt kicsúszni. Meg mert Yvonne panaszkodik az akklimatizáció hiánya meg fáradtság miatt, ezért kétszeresen kell ügyelnem minden mozdulatra. Az igazán trükkös részek ott vannak, ahol kissebb tornyokat kell kerülni, mert itt helyenként igazi jégfolyásokon kell átegyensúlyozni.
A csúcs alatti sziklákat elérve eltűnnek a nyomok, illetve összevissza tekeregnek ide-oda; egy részük a friss hóval borított sziklaborda labirintusa felé tűnik, a többi meg az árnyékosabb jobboldal irányába tart. Jobbra megyünk, az északi oldal felé, ami rövid ideig jó döntésnek bizonyul ,de aztán a nyomok egyre nehezebben követhetőbbek, egyre több a jég és egyre meredekebb - bemásztunk eléggé az északi oldalba, veszem észre. Ebben nagy bűnös a szél , amely a friss havat behordta az oldalba, betemetve a nyomokat, jeget. fölöttünk baloldalt magasra nőnek a sziklák - nem lesz jó ez igy...az első adódó alkalommal nekiszaladok hát a lejtőnek, amely itt már riasztóan meredek, annyira, hogy a két csákány sem ártana. Izzasztó negyedóra következik, amíg sikerül egy rövid hossznyi jéglejtőt kimászva a sziklagerinc közelébe kerülni, ahol egy csapat épp ereszkedik a csúcsról, a másik oldalon persze, amely innen nézve meglehetősen könnyű sziklamászásnak igérkezik. Persze, mindig a másik út a jobb...ugyebár. A csúcstól már csak pár perc választ el, aztán hamarosan ott is vagyunk a keresztnél, ahol alig van hely egy embernek, és amely meg van rakva kötelekkel, hevederekkel - hadd legyen miből biztosítani, hogy a boldog csúcsmászók nehogy leforduljanak róla a pillanat mámorában. ...reggel 9: 17, nézek az órára...
Lefele lemászunk a sziklákon, amely bizony jóval könnyebb , mint az általunk követett útvonal, még annak ellenére is, hogy elég sok friss hó borít mindent. A gleccseren a meleg kibírhatatlan, a katlan falai kettőzött erővel szórják ránk a déli nap sugarait. Olvadt a gleccser, most már figyelni kell a hasadékokra, de probléma nélkül sikerül keresztezni, aztán már csak egy rövid félóra, amint lemászunk a házhoz. Rövid szieszta a koradélután meleg sugaraiban, aztán utolsó pillantás a mélykék égbolt akatt nyújtózkodó négyezresek tömegére - megindulunk lefele, ami talán a nap igazi megmérettetése....
Azt az 1500 méter ereszkedést még két nap múlva is érzik a lábaim. 1500 méter szintkülönbség, mindössze 2 és fél kilométerben...említettem ugye, hogy nem egy vasárnapi séta a korzón ? :-)
