Showing posts sorted by relevance for query gran paradiso. Sort by date Show all posts
Showing posts sorted by relevance for query gran paradiso. Sort by date Show all posts

GRAN PARADISO 2013 ( augusztus 18)


           Milyen is meglátni az Aosta -völgy  hegyfalait, amint a táj fölött meggyűlt, ritkás felhőtakaró közt dicsfényként áttörő, lemenő nap sugarai mézszínű bevonattal lágyítják szelíddé a háromezresek marcona gerinceit - annak, akinek több mint féléve nem volt része a magashegyek komor és felemelő univerzumában?  Ki lehet ezt szóban fejezni?
Az autópálya szürke szalagja bevész a völgy alján gyűlő szürkületbe...de nézz föl, ott fény van, oda megyünk! Az idő lelassul - végtelen ideig gurulunk, szembe az estével, a fénnyel; az eljövendő hegy ígéretével: gyertek, hazajösztök... közös világba zártan oldódva azonossá a pillanat könnyfakasztó-torokszorító nagyszerűségében...

A  Gran Paradiso - amely egyike a legnépszerűbb és legkönnyebb négyezreseknek - már az év elején, május-június hónapokra be volt tervezve, de egyre inkább háttérbe került a tavasz alatt  halmozódó akadályok miatt. Már le is mondtam róla, amikor  - úgy is lehet mondani - napok alatt komolyan tervbe lett véve és végre lett hajtva, legnagyobb meglepetésemre. Még ha nem is úgy. és nem azzal, akivel elterveztük.
Luxemburgtól eléggé messze esik Olaszország egyetlen olyan négyezrese, amelyről büszkén ( ha olasz az ember) ki lehet jelenteni, hogy széltében-hosszában talján hegy, és nem is akármilyen, hanem a legmagasabb ! Mert ugye, a Mont Blanc bizony itt is van, ott is van - igazából határhegy. Hol francia, hol olasz...attól függ honnan akarunk felmászni rá. De visszatérve a Gran Paradiso-ra: augusztusban, egy  budapesti kirándulás idején sikerült beiktatni egy  gyors tervezést, került egy jó partner, aztán autóba és irány az 1200 kilométernyire lévő Pont Valsavarenche !  Néha a távolabbi van közelebb..:-)
Meglepődök a települést rejtő völgy szépségén: az Aosta-völgy autópályája amint elfogy, rögtön szűk, látványos hegyekkel és sziklafalakkal övezett kanyargós hegyi úton jutunk fel a faluig, ahol hatalmas medencévé tágul az eddigi keskeny völgy. Kalandozhat szabadon a tekintet, ameddig ellát, a völgy végén szikrázó gleccserek meglepően messzinek tűnnek innen a völgyfenékből.  A Gran Paradiso háromezres szomszédai - mert egyedül van bizony őkelme a négyezres magasságával - állnak őrt a völgy felett, miközben a vidék óriása messze mögöttük rejtőzik sziklatarajos üstökével. Egy olyan hegy, amelyet sem a Vittorio Emanuelle II ( 2735 m) menedékházhoz vezető turistaútról, sem a völgyfenékből nem lehet meglátni. Egyszerűen nem volt sehol olyan helyszín, ahol a Gran Paradiso-t teljes valójában megcsodálhattuk volna.
Eltérően az utóbbi évek túráitól - ahol legtöbbször szólómászóként próbáltam feljutni a kiszemelt csúcsra, és ehhez méltóan a gyorsan fel - gyorsan le stílusú, teljesítményorientált mászás stílusa volt, ami vonzott - most jókora hátizsákkal megrakodva kapaszkodunk fel a menedékházhoz vezető , jól kijelzett, kövekkel kirakott (!) turistaúton. A  szokatlan súlyú zsákok ellenére is relatíve hamar felérünk a házhoz, a 780 m szintkülönbség nem nagy kihívás. Hasonlóan az Alpok többi népszerű hegyéhez,augusztusban nagy itt a nyüzsgés, egymást érik az emberek. A ház melletti tó is telítve van turistával - szó szerint, mert egyes bátor vállalkozók bele-belemerészkednek a kristálytiszta vízbe, amely láthatóan nem ideális egy élvezeti úszkáláshoz, amint az a delikvensek tűrőképességén is lemérhető... egykettőre kiugrálnak a napmeleg ellenére is dermesztő vízből.
Jólesik a lazsálás a tó mellett. Elnézegetjük az embereket, próbáljuk kiszűrni a magunkfajta mászókat is, de itt kevés az ilyen, sőt félóra múltán megállapítom, hogy nincs is. Részben mert ez természetvédelmi terület, tehát büntetik a sátrazás, bivakolás mindenféle formáját, részben meg ugyan minek sátrazni? jó nagy az a ház, a legtöbb idelátogató meg vezetős parti. Óra után felcihelődöm, mert már benne járunk a délutánban, és éjszakai szállást kellene keresni, amolyan észrevétlen módon. A ház mögött indul a Gran Paradiso-ra vezető útvonal, amint azt egy jókora tábla is hírül adja - nehogy valaki már a La Tresenta-ra induljon véletlenül ! Az említett háromezres csúcs ugyanis ott görnyed a ház fölött, láthatóan magának akarván tulajdonítani a népszerűséget. Eljegesedett falain kíváncsian keresem a felvezető útvonalakat, és csak a topókat nézegetve jövünk rá, hogy az nem a Gran Paradiso, bármennyire is magas, bármennyire is annak hisszük.
Tehát, indulás szállást keresni. Az előzetes infók alapján nem messze a háztól akad sátorhely, igaz hogy ajánlatos este felhúzni és reggel pirkadat előtt lebontani a ponyvahotelt, egy esetleges mélyen zsebbenyúlós büntetést megelőzendő. A köves-poros morénanyelveken addig kapaszkodom, amíg a magasságmérő már közel 3000 métert mutat, amikor kellemes kis helyre akadok - ideális, mert közel van a víz, közel a csúcsra vezető ösvény, és a háztól egyáltalán nem látszik.
Az esti sátorhúzás elmarad, illetve a kora délutáni felhősödés esőt hoz magával, ezért épp annyi időnk van négy óra körül, hogy - ellenőrök ide vagy oda - felverjük a szállást, és már dörömböl is a hegyi zápor a ponyván. Nem is hagyja abba egész sötétedésig, meg-megújuló rohamai elgondolkodtatnak: lesz-e ebből holnap csúcsmászó idő?  Az előrejelzés azonban nagyon optimista volt, hát mi is azok vagyunk...
Szokatlan csendre ébredek éjszaka; a sátor anyaga tompán szűri meg a telihold fényét. Végigömlik a tájon a varázs , fölöttünk a Tejút egymásra zsúfolódott csillagai próbálják túlragyogni a Hold ezüst hidegét. Az alpesi éjszaka csendjébe halkan pattogó kövek zaja omlik, és a szomszéd gerinc peremén kőszáli kecskék profilja gazdagítja a látványt. Megnyugodva bújok vissza az épp tesztútján lévő, testmeleg pihezsákba: jó időn lesz.
Ember tervez, hegy végez; reggel négykor, amikor az ébresztő éles zaja belehasít az álmok puha birodalmába, már zárt égbolt fogad. Csapadék az nincs szerencsére, és nagyon reméljük, hogy a nap folyamán nem is lesz hozzá szerencsénk. Így gondolják ezt mások is, mert hamarosan fejlámpák gyöngyfüzérét látom kígyózni a háztól elfelé. Amire elkészülünk, lebontjuk a sátrat és megreggelizünk már jópár csapat elzörög mellettünk, ahány annyiféle irányba persze. Most meg találja ki az ember, hogy hová is induljon...A völgyfenékben vannak többen, ezért  - a tegnap előzetes felderítésre nem maradt idő, meg lusta is voltam hozzá eléggé -  utánuk indulunk.
A völgyfenék útja aránylag egyértelmű, de kellemetlen meglepetést okozhatnak a hóból kiolvadt sziklafelugrások - nem is a nehézségük miatt, hanem mert tízfős csapatok hosszú percekig kínlódnak át rajtuk, hátráltatva a folyamatos haladást.
A gleccser szélén vagyunk már, bekötve teljes szerelésbe, amikor végigömlik az ébredő nap fénye a szomszédos háromezresek sziklás gerincein. Bátortalan fénysugarak törnek át a reggel hideg homályán, kontrasztossá merevítve az éjszaka sötétje által szétmosott sziklafalak komor feketeségét. De a sötét legyőzetett: egyre inkább erőre kap a narancssárga sugárzás, hamarosan diadalt ülve és aranylágy mázzal borítva be a hegyek ormait. Nincs megállás  - amikor kiérünk a gleccser első meredek szakaszaira, akkor már az éjszaka sötétjét szánalmas kis árnyékokká száműzte a nap ereje.
Könnyű terepen mászunk felfele, lassan, de biztosan előzve a csapatokat. Ez a szakasz nem igényel nagy technikai tudást, egyszerű kutyagolás a néhol jeges hólejtőn, de a kilátás kárpótol mindenért. A La Trezeta  lentről ijesztően meredek északi fala innen nézve megszelídül, és hamarosan rácsodálkozhatunk a csúcsára is - amely lealacsonyodva marad alattunk.
A felsőbb szakaszok meredekebb részein saját utat választunk: nem kis szerepet játszik ebben egy állatnyom, amely a minimum 45 fokos lejtőn 3500 m magasan nyílegyenesen tart felfele. Fogalmam sincs milyen állat lehet, majd az okosabbak megmondják...
 Amikor a hegy oldalából kimászunk  egy széles, lapos gerincre, meglátjuk a Gran Paradiso szaggatott üstökét. Sziklatornyokkal sűrűn megtűzdelt sziklás gerinc vár ott fent, de addig még van bő 300 méter szintkülönbség, és az eddigiektől eltérően elég húzós lesz; nem a technikai nehézségek miatt, hanem a gonoszul támadó, jeges szél miatt, amely itt  alant a napsütés ellenére is fagyasztóan hideg, de fent gonoszul kavarja-tépi, hurcolja a felhőtömegeket. És amikor ráfordulunk a gleccser azon szakaszára, ahol a Chabod-menedékháztól induló út is becsatlakozik a csúcs irányába tartó  ösvényre, már sokat nem látunk, mert a vadul kavargó, hókristályokkal támadó szél vastag felhőbe burkolja a csúcsra igyekvő csapatokat.  
Nem volt még az Alpokban olyan négyezres csúcsom, amelyet viharban értem el - hát, ha eddig hiányzott, akkor ez az űr is betöltődött. A peremhasadékot  - "bergshrund", - leküzdeni,  hála a késő tavaszi havazásoknak alig követel meg többet, mint egy kis ugrást. A csúcsgerinc alatt zsúfolódnak a csapatok - egyre többet várakozunk, toporgunk a sarki szélben. Amúgy látványos lehet ez a sziklagerinc:  keskeny, kitett, magas tornyokkal szaggatott sziklaformáció, már amennyi kivehető belőle a kavargó ködben.  A kulcsrész egy kb. II nehézségű átlépés, keskeny és kitett, pár méternyi traverz, amely nekünk ugyan nem okozna gondot, de sorban állnak előtte az emberek , és eléggé nyögvenyelősen halad a sor. A másik oldalon meg még többen vannak azok, akik a híres-nevezetes Madonna-szobrot zsongják körül.
Állunk, várunk, fázunk. Az utóbbit egyre jobban, legalábbis ami engemet illet. Nekem meg nem is a Madonnára fáj a fogam, mert nem az az igazi csúcs - az még arrább van, a gerinc végén, de ezt kevesen tudják.  Negyedóra múltán azonban olyan érzésem van, hogy ez nálunk  is csak elméleti síkon marad, mert egyre idegesítőbb egy talpalatnyi helyen várakozni, kitéve az elemek dühének. Negyedórája figyelem, amint egy csapat öregebb mászó kínlódja át magát a kitett részen, egyikük épp a nittbe akasztás manőverével küzd már percek óta...
A szél le-letépi a viharvert Madonna rezignált arcáról a ködöt, ott van tőlünk tízméternyire, pár méterrel magasabban. Gyorsan döntök,  - fotózás, amennyire ebben a viharban lehet, aztán visszamászunk a gerincen  és megindulunk lefele a gleccser napsütötte részei felé.
A visszavonulás lassú és élvezetes, bámuljuk a pazar kilátást, közben meg a csúcs körül még mindig dühöng a szél. Visszajövök erre a hegyre, a másik oldalért főleg, mert egy nagyon szép északi fal vár ott. Huh, gyűlni kezdtek ismét a projektek :-))
Jó tudni, hogy felmenetkor, a gleccser előtti szakaszt nem muszáj a völgyfenékben legyűrni, mert a mellette lévő sziklagerinc jóval kényelmesebb . Jó, ha azelőtt az ember le tudja járni a gleccserig, mert másnap nem kell botladoznia mások után, akik ők maguk se tudják ki után mennek :-)
Élmény volt a hegy, élmény volt az út. Egyike azoknak a hegyeknek, ahol kevés az objektív veszély, nem kell az átlagosnál szigorúbb erőnlét és technikai tudás. Kitűnő bevezető lehet a négyezresek világával ismerkedőknek, az élmény garantált ! Csak lehetőleg nem viharban kell próbálkozni...

Menedékház felé ( fotó: Rb)



No comment

Hja, bizony nem könnyű a hegymászó élete ekkora zsákkal :-) 



Tó, házzal és heggyel...vagy hegy, házzal és tóval? vagy...:-)))
Sátorhely 3000 méteren. Komor hegymászó pofától kérjük nem ijedezni :-)) (fotó: Rb)

Kilátás a sátortól - a havas völgyfenékben visz fel az út (egyik variánsa) a gleccserhez. Hátul jobbra a G. Paradiso csúcsa


Tresenta (3609 m), ahogyan a háztól látszik. Amilyen rettentő ez az oldal, épp annyira könnyű a túlsó...

Ciarforon ( 3642 m). Ezt néztük a Gran Paradiso-nak. Hát, melléfogtunk..de azért ezt se hagynám ki mégegyszer ottjártamban
Alpenglow, Alpenglühen - ki ahogyan szereti. De hogy szép, ammár bizonyos !
Én is nagyon szeretem...nevet meg elég nehéz neki adni. Inkább nézzük. ( fotó: Rb)
Ezt erőst szeretem, fotós értette a dolgát:-) (fotó:Rb)
Rb teljes harci szerelésben, elszántan mindenre :-)

A Gran Paradiso gleccser
Ezek még itt mindig a gleccser alsó szakaszai. Kb. ennyi itt a a technikai kihívás...
Az alpesi reggelnek vége, de a látvány az maradt ugyanolyan lenyűgöző
Mégse olyan magas ez a Ciarforon...mi már magasabban vagyunk, mint őkelme üstöke.
Állatnyomok 3500 m magasan....szakértők kerestetnek, azonosításhoz !
Járt utat a járatlanért....Hát mi egy keveset elhagytuk. Csak egyenesen fel, ha így is lehet.
Valahol 3800 méteren; itt még látszik kevés a csúcsgerincből ( fent balra) (fotó:Rb)
Itt már nehéz azért napfényes csúcsélményről ábrándozni. Hóvihar, valahol 4000 méteren (fotó: Rb)
Csúcsgerincen végre...sajna a kilátás enyhén szólva homályos
Na, ott a Madonna
Csúcsközelben, illetve csúcson? Relatív...
Visszapillantás...ott már voltunk, mert már lefele tartunk
Hajrá napfény, hajrá meleg !
Rebi munkában. Én voltam ennyire hanyag a kötéllel, tessék engemet szidni :-)
A megérdemelt pihenés, mászás után. Panorámával fűszerezve.

A HARMADIK ( GRAN PARADISO, ÉSZAKNYUGATI FAL - május 13)


01.
    A három megtermett, öreg kőszáli kecske - ismertebb nevükön ibex -  a suhogó esőre fittyet hányva lődörög a Pravieux-i parkoló melletti sziklák közt. Méternél hosszabb, tekintélyes szarvak koronázzák a fejüket, a masszív, tömör izmokat fedő téli, vastag bunda foltokban hámlik róluk. Néha veszik a fáradtságot, és futólag rámpillantanak, amint átbotladozom a magashegyi legelő alacsony bokrain, próbálva becserkészni őket. Egy telefont szorongatva óvatoskodom közelebb  - fájó szívvel gondolva az otthonhagyott "igazi" fotómasinára - , egyre közelebb kerülve a trióhoz. Látszólag nem érdeklem őket, de amint bő tízméternyi távolba érek azonnal figyelmesen kezdenek szemlélni. Én meg elnézve a hatalmas szarvakat azon kezdek morfondírozni, hogy milyen lehet, ha egy ilyen fejdísszel felfegyverzett, közel százkilónyi állat megelégelve a tolakodást gyomorszájon kapja az embert. Nem mintha hallottam volna már ilyent, de nem is vágyom bekerülni a statisztikába, ezért lelassulva még ellövök pár  -valószínűleg hasznavehetetlen -  fotót, aztán percekig csak állok és élvezem a látványt. 

02. 
   Megússzuk az esőt. A Pravieux-i parkolóban még ázunk, de aztán elég százméternyi szintemelkedés ahhoz, hogy  magunk mögött hagyjuk a felhőket. Lesz más elfoglaltságunk ehelyett: az alig fagyott hó vastag lemezekben szakad be a hótalpak alatt, a Chabod menedékház felé vezető útvonalon néhol feltűnő régi nyomvonal sem könnyíti meg igazán a haladást. Előd a síléceivel már rég eltűnt a közeledő este homályában, mi meg Anitával ott botladozunk az egyre vastagabbá váló hórétegbe mélyülő nyomvonalon. Baljósan  reccsen a hólejtő Előd lécei alatt, instabil rétegek figyelmeztetnek: nem igazán ideálisak a hóviszonyok, és még csak 2500 méter környékén járunk, mi lesz  ott fent? Köd bujkál a Gran Paradiso csúcsai körül, az est látási viszonyai teljesen becsapják a térérzékelésemet, és alig hiszem el azt, amikor Előd felmutat a közeli sziklacsoport oldalából kiszürkülő falrészre - az ott a Gran Paradiso északnyugati fala...
    Azért jöttünk. 

03.
    A völgy túlsó oldalán végigömlik a reggeli nap aranya, de nekünk még hosszú ideig árnyékban lesz részünk itt, a Laveciau-gleccser felső szakaszain. Fölöttünk  az erős szél hózászlókat tépked a Paradiso csúcsairól, és már nincs sok az északnyugati fal beszállásához vezető iránytól, amikor élesen dörren fölöttünk a lég. Lavina? szérak? 
    A gleccser vastagra van havazva, a hasadékok csak alig sejthetőek, és itt fent már a nyomtörés sem az a kínlódás, mint  az alsóbb szakaszokon. Későn indultunk, hét óra után, de ez érthető, mert nagy volt az este a hallgatólagos bizonytalanság a hóviszonyok miatt - egyáltalán érdemes kockáztatni? Ezúttal is hárman vagyunk, de most  Lukács Laci a harmadik résztvevő, aki az éjszaka közepén ért fel a házhoz. Fölöttünk egyre magasabb a fal, és a gleccser relatíve laposabb szakaszai hamarosan meredeken megugranak. A hó egyre vastagabb, kezd körülményes lenni a hótalpakkal való kapaszkodás, de még mindig jobb, mint azok nélkül. Már nem vagyunk messze a peremhasadéktól, amikor úgy a lejtőszög, mint a hóréteg jellege váratlanul megváltozik. A vastagra hízott hótakaró felső rétegei néhol táblásan csúsznak, a benyomott síbottal hiába keresem a hóréteg mélyét. Mögöttünk a nap lassan, de biztosan araszol a fal felé, májusi melege alattomosan rombolja a hórétegeket. Dönteni kell, de gyorsan: hová, milyen irányba menjünk?  Rövid vitát követően átszerelünk, jöhetnek a hágóvasak és a jégcsákányok. Épp jókor, mert rövid mászás után már otthon vannak a jégszerszámok az itt már nagyon meredek lejtőn, kikerülünk végre a fal aljába lezúdúlt és felhalmozódott, vastag hórétegekből. 
    A peremhasadék - amely rendszerint az út egyik legtechnikaibb kihívása - ezúttal nem okoz sok gondot. Teljesen fel van telve friss hóval, habár illik óvatoskodni, mert a lágy hó minden mozdulatra reped. Túlvagyunk rajta, aztán irány a fölöttünk fehérlő hólejtő.
    Előd vezet, aztán Laci mint középső ember, én meg zárom a sort. Jól haladunk ezen a részen, de aztán a jégre gyógyult hóréteg elvékonyodik, a hágóvasakat egyre keményebben kell rugdosni. A menedékházas azt mondta, hogy nem igazán van a fal kondicióban... és ezt hamarosan megtapasztaljuk, mert ezen a jégen rettentő fárasztó a mászás. Levegővel telt, koszos és törékeny matéria, a csákányok csapásaira üvegszerűen törik, a hágóvasak alig tudnak beleragadni. A fal közepén vezető út  ( a Bertolone-út) színtiszta jég, muszáj kioldalaznunk a baloldali sziklasor alá, ahol egy vékony, fehér hóréteg több sikerrel kecsegtet. Ha szerencsénk van, akkor ez kitart a fal nagy részén, megkönnyítve a dolgunkat, ha meg nem... hát akkor előreláthatóan nagyon meg fogunk dolgozni a sikerért. 
    Beragadunk a biztosítóhelyre Lacival, miközben Előd az első kötélhosszat mássza. Nincs mese, itt bizony "standolni" kell, csavarokat berakni, kivárni míg az elölmászó biztosítóhelyet épít. Kötélhossz kötélhossz után, időtrabló, fárasztó mulatság.
    Na de ezért jöttünk, nem?
   Jellegét tekintve ez egy könnyű, 50-55 fokos, konstans meredekségű, 600 méternyi magas északi fal, minimális objektív veszéllyel, amelyet  - amikor jók a kondíciók - lazán meg lehet szólózni. Hát most nem épp ez  a szituáció. Már az első kötélhossz kimutatja a foga fehérjét: vádligyilkos, kemény mászás a közel hatvanfokos, csillogó jégen, ahol megpihenni nincs idő. Követjük az eddig felállást, avval a kis eltéréssel, hogy Előd felbiztosít kettőnket. Talán Lacinak a legkellemetlenebb a helyzete a kötél közepén: a leglehetetlenebb pozícióban kell várnia, amint én megállok kiszedni  a  köztes biztosítócsavarokat a jégből. 
   Telnek az órák, utolér a nap is, körülöttünk szikrázik a jégtenger. A vékony hósáv elfogy, már közvetlenül a jégfalat határoló sziklagerinc mellett mászunk a csupasz jégen. Harmadik vagy negyedik hossz? fene tudja... Azt hiszem, hogy itt volt a kulcsrésze az útnak. A legmeredekebb, legkitettebb, legkeményebb jég. Mindig, minden útban van egy ilyen, ahol érzed, hogy az istenit, meddig tart ez még ? Úgy tűnik, hogy már nincs sok ahhoz, hogy feladd, túl fáradt vagy már, reszket mindened az erőfeszítéstől,  pedig ha belegondolsz, hogy hol van a vége még...
   Aztán ez csak úgy elmúlik. Eljön a pillanat, amikor már csak a mászás marad, amolyan automata módon, a görcsölés, félelem eltűnik valahol egy újabb  tudatosság fölénye alatt. A  jég már mintha enyhébb lejtésű lenne, a lépések biztosabbak, a csavarkiszedések miatti megállások már kevésbé fárasztóak. Pedig a környezet az ugyanaz, a jég ugyanolyan meredek, mint az előző hosszokban. Aztán amikor eléred a biztosítóhelyet és körülnézel, rájössz, hogy ez az, amiért itt vagy. Másfajta megvilágításba kerül minden. Olyan helyzet, amelyet csak itt lehet megélni. A csillogó jéglejtőn surrogó "spindrift" - lavinák, amelyek felgyűrődnek a kötelek , bakancsok körül, jégcukorral szórva meg a közvetlen környezetet, aztán a rövid megálló után továbbfolynak a fal mélységeibe. A mászócuccok lángoló színei, az alpesi geometria éles kontrasztjai . Függni két jégcsavaron, amelyek alig tízcentinyit kapaszkodnak a jégbe. A partnerek. Az elölmászót körülölelő, napsugárból szőtt fényudvar, amint felfele tart az álmok világába. Alattad meg a hegyek, völgyek, gleccserek színeiből szőtt világ. 
    A fal közepétől megváltozik a mászás jellege. Sokkal jobb minőségű a jég meg a hó, mint az eddigi részeken, ezért itt már tudunk haladni folyamatosan. És itt van egy  kötélhossz, amelyre azt mondanám, hogy na igen, itt már jók a kondiciók. Utána enyhül a lejtő szöge, ennek megfelelően a hó is bővebben tud gyűlni a sziklaborda árnyékában. A négyezer méter közelségére egyre jobban emlékeztet a fáradtság, amelyet az akklimatizáció hiánya okoz. Tegnap ilyenkor még alig 200 méter tengerszint fölötti magasságban töltöttem az időt. Egyre többször kell megállnom pihenni, jól jönnek a csavarkiszedések miatti hosszabb szünetek. Az utolsó szakasz vastag hava fárasztó, egy végtelenségig tart, amig végre mindhárman elérjük a Gran Paradiso csúcsgerincét. Délután három óra. Az út egyik szakasza teljesítve.
    A gerinc sem igazán sétagalopp, a széles hópárkányok eljegesedett része akár a szivacs, úgy tele van lyukkal. A jég alig tartja meg a csavarokat, de szerencsénkre már nincs sok a főcsúcs előtti sziklás gerincig, amely az északi oldal után laza járóterepnek tűnik. Az utolsó technikai kihívás  egy ötméternyi ereszkedés a Madonnás csúcs alá - az ereszkedőstand vihartépte, rongyolt köteleiből való ereszkedés nem igazán megnyugtató.... 
     Harmadik próbálkozás ez már nekem,  elérni a Gran Paradiso igazi csúcsát. Elégedett vagyok, mert mindig is ez volt a titkos terv, ezért már nem igazán érdekel felmászni a Madonnás csúcsra is (amely nem a Gran Paradiso legmagasabb pontja, a közhiedelemmel ellentétben). A normál út egyszerű, biztonságos, látványos - de hol van ez az északi fal által megkért kihívástól! Különösen így, hogy nem igazán ideálisak a körülmények...

04.
     A visszaút hosszú, holtfáradtan baktatunk a Laveciau-gleccser szűz felszínén a nap kegyetlen ereje alatt süppedő hóban. Régi nyomainkat elérve még csak félúton vagyunk. Megnyugtató a gondolat, hogy van még egy teljes napunk, ezért  maradhatunk még egy éjszakát a Chabod-házban, nem kell sietve lerohanni a hegyről. Kegyesek az égiek; a beharangozott rossz időjárás elmaradt, a környező hegyek fölé tornyosuló felhők egyelőre még szabadon hagyják a Paradiso  környékét. Előd már rég elszáguldott a lécekkel, mi meg Lacival ráérősen ballagunk az est hanyatló fényeiben, és pillanatnyi közjáték a régi nyomainkon vándorló Laci alatt beroppanó hólejtő fenyegető zaja. Végtelen pillanatok halmaza az út vissza házhoz, és én  - mint mindig - elcsodálkozom, hogy mekkora utat tettünk meg mi a reggel, hogy elérjünk az akkor még teljesen bizonytalan cél kezdetéig...

05
Köszönet a társaságnak a fotóanyagért; én nem igazán dicsekedhetem a telefonos művészkedéssel, de a lényeget azért lekaptuk. Kellemes olvasást !