Ezúttal nincs hegy, lavinák, négyezer méter meg -40 C-ban lófráló, torzonborz hegymászók. Még egy fia kötélvég sem akad a leírásban. Aki ilyet akar, az ne is olvasson tovább. De van egyéb.
A mindennapi élet egyszerűségének csodái.
Csak láss...
NYÁR
Az autó nekiveselkedik a kapaszkodónak, és az első kanyar után az erdő zöld fala elnyeli a falut mögöttünk, hogy pár perc múlva újra feltűnjön – ezúttal alattunk, a völgy aljában, fölötte pedig szétterül a Saar-régió dombvidékes panorámája. De nézelődésre nincs most idő….Hol az a bekötőút? Pillanatnyilag ez köti le a figyelmemet, mert elérve a megadott címhez vezető GPS koordinátákat én bizony nem látok semmiféle utat. Vagy mégis? Kis parkoló gubbaszt az aszfaltút mellett, beszorulva az évszázados bükkök közé, és onnan indul nyílegyenesen az erdő mélyébe két keskeny nyomsáv, talán erdőkitermelő gépek használják? Teljesen bizonytalan vagyok, pedig a leírások szerint ez kellene legyen. Hát, én bizony nem merészelek megindulni rajta az autóval. Gyere Áron, túrázunk !
A ház fölényesen lenéz ránk a hegyoldalból, körülötte égig nőtt fenyők fala sorjázik. Sokáig birkózom a berozsdázott kapu zárjával, aztán még hosszú perc kérdése, amíg a járdán sikerül közelebb jutnunk az épülethez. A Természet akár egy év alatt is képes az emberi tevékenységet semmissé alázni; kis famagoncok erőlködnek kifele a gondosan összerakott kőtáblák réseiből, vastag mohaszőnyeg rejti a járda macskakövekből kirakott mintázatát. A bozót makacsul ellenáll minden behatolási kísérletnek, szederindák hadserege hálóz be mindent, és a járdára benőtt galagonyabokor tüskés ágai belém kapaszkodnak, amint próbálom elérni az egyetlen növénymentes helyet, amely a ház egy kiugró része alatti, betonozott tornác. Kemény feladat a bejárat megtalálása, mert ritka ötletesen elrejtették a készítők. Mielőtt bemegyünk, még körbejárjuk a házat. Körülötte diadalittasan tombol az élet, az erdő nem hagyott egy négyzetcentiméter helyet szabadon, és ahol nem tudott megkapaszkodni bokor vagy fűféle, oda eljutott a mindenütt jelenlevő szeder indája. A tető vastag avartakaró alatt rejtőzik, el tudom képzelni, hogy a csatornák hogyan nézhetnek ki.
Bent sem sokkal jobb a helyzet. A szigetelt nyílászárók ellenére hosszú hónapok nyugalmába beletespedt pókkolóniák riadnak a betörő fényben és menekülnek a hálókkal és légymaradványokkal vastagon megrakott sarkokba. A padlón bogarak, legyek és lepkék száradt kitinvázai. Hogyan kerülnek ezek ide? A házat évek óta nem lakják állandó jelleggel, és az időszakos látogatások nem képesek ellensúlyozni a kihasználatlan teret azonnal elfoglaló nagybetűs Élet rohamát. Amint kinyitom a konyhai rész falipolcát, molyok hadserege rajzik ki belőle. Áh, ide nem jutottak be a pókok, hát azért annyi a lepke…
A ház mintegy hatvan kilométernyi távolságra van a munkahelyemtől. A legközelebbi szomszéd a völgyben, pár kilométernyire innen. Megközelíteni vagy turistaúton, vagy autóval egy olyan erdei úton, amely első pillantásra fakitermelő útnak látszik, és bele sem merek gondolni, hogy hogyan nézhet ki párnapos esőzés után. És ez a környék nem a kánikuláiról híres… Áron nem osztja kimondatlan aggályaimat, hét éve minden kíváncsiságával cikázik át a szobákon, minden pillanatban felfedezve valami újdonságot. – Apa, itt fogsz lakni ? –
A nagy ablakok redőnyeit megmozgatni becsületes erő szükségeltetik, de a beömlő fény teljesen átrendezi a perspektívát. Aztán amint kinyitjuk a jókora ablakokat, amint a szobákat átjárja az nyár derűs melege, messze űzve az évek bezártságát, és a ház fellélegzik a betörő fényben, kintről meg benevet a nyári erdő derűje, a maga buja zöldjével, madárdalaival, a nagybetűs Természet minden adalékával – már tudom, hogy mi lesz a fő elfoglaltságom az elkövetkező hónapokban…
NYÁR (DENEVÉRREL)
Korán őszült, aranysárga tölgylevél kacskaringózik rá puhán a fejsze nyelére. Fölöttem a kék ég átszűrődik a lombokon, amelyek lustán rezzennek az augusztusi délután neszező levegőjében. A fejsze szabályos ritmusban csattog, amint tűzgyújtót hasogatok. Vékonyra hasítani, még vékonyabbra… aztán még vékonyabbra. Nagyanyám azt mondta mindig: nem fogpiszkáló kell, fiam – jut eszembe, de a vidéken töltött, gyerekkori évtizedek idején kikristályodott tevékenység már inkább meditáció, mint munka. Még vékonyabbra, még…
- Apaaaaa, gyere gyorsan, valami nagy, barna, mászik, mi az ? gyeregyorsangyeregyeremááááár !!!
Áron hangja követelőzve hasít át a délután nyugalmán, és amint ledobva a fejszét a gyerek izgatottságával loholok megnézni a leletet, azon tűnődöm, hogy ezúttal mifélét találhatott Áron. A lábatlangyík család egyik példánya, vagy a napmeleg cserepek alatt lakó vízisiklók közül valamelyik? Esetleg a mindenütt rajzó, de a házat tiszteletben tartó erdei egerek egyik gombszemű tagja? Valami nagyon ismeretlen lehet, mert ezeket a gyerek ismeri már. Még elkapom a telefont ( fotózni ), meg a kesztyűt ( Áron, kesztyű nélkül semmit nem fogunk meg!), aztán már ott is vagyok az izgatottan ugráló gyereknél. Előtte szélesre tárt szárnyú denevér próbál elmászni a számára kényelmetlen, napsütötte teraszról. Ismerem őket, szeretnek itt a ház körül vadászni, mert este rovarok tömegei rajzanak az ablakokon kiszűrődő fényben. Túl korán van azonban az effajta repüléshez, ezért rögtön arra gondolok, hogy beteg példány lehet, ennek megfelelően óvatosan bánunk vele. Félórányit élvezi a vendégszeretetet a denevér, én meg ez idő alatt próbálok felelni Áron milliónyi kérdésére. A betegségről alkotott teóriám azonban nem állja meg a helyét, mert az állatka egyre agresszívebben harapdálja a kesztyűt, tekergőzve próbál kiszabadulni, én meg attól félek, hogy még megsérül. Óvatosan lerakom hát ( „Nem, Áron, ezt nem visszük be a szobába, nem tesszük dobozba, ez nem szalamandra/gőte/ganajtúró bogár/stb., stb….”), ő meg vaksin hunyorogva próbálja betájolni magát, aztán egy lendülettel már a levegőben is van, és gyors, cikázó repüléssel vész bele az erdő sűrűjébe.
Áron, fellelkesedve a felfedezésen elrohan, hogy megnézze, hogy a pincelejáróba nem-e esett bele váratlanul az elmúlt öt percben egy tízméteres anakonda, én meg visszaballagok folytatni a favágást. Csak úgy megszokásból belenézek a komposzttartályba – igen, ahogyan sejtettem, ott van az egyik egér, csillogó szemeivel rám bámul, nem igazán megijedve, inkább kíváncsian: na, ma mit hoztál nekünk?
ŐSZ ( SZALAMANDRÁVAL)
Az ősz maradék sárgája felvillan a reflektorok kávájában, amint lassan végigdöcögünk a házhoz vezető, szétázott erdei úton. Leállítom az autót; az erdőt betölti a megkopott lombokon átszűrődő csendes őszi eső zaja. A kapu zárja puhán enged, a fejlámpa fénye végigbukdácsol a vaddisznótúrásokon. Kíváncsi vagyok, hogy a konda járt-e erre a napokban. Be-bejönnek az „udvarra” a kidőlt-bedőlt kert egyik gyenge pontján, aztán végigturkálják a füves területet, fittyet hányva az építők által kialakított kőjárdára, lépcsőre. Nem bánom, hisz ők vannak itthon, akárcsak az őzek, akik ugyancsak gyakori birtokháborítók. De ezúttal nem a nagyvadak látogatásának nyoma jelenti a szenzációt, hanem a szalamandrák. Reggel , amikor indulok munkába, mindig figyelnem kell, nehogy rálépjek az éjszakai vadászatukat épp letudó kétéltűekre. Áron néha el-elkap egyet, gyorsan terráriumba dobozolja őket, aztán a szerencsés példány ott vendégeskedik egész hétvégén . És lám, perc nem telik el, már fel is hangzik a diadalmas ordítás – ma is vendégünk lesz, úgy hallom. Egy kisebb szalamandra az áldozat, mozdulatlanul várva a fejlámpa fénycsóvájában. Áron elrohan kesztyűjért, dobozért, én meg közben vigyázkodom a delikvenst, nehogy elmeneküljön. Fellelkesedve a vadászaton, körbejárjuk a házat, és nem kell messzire menni – jókora, kifejlett példány húzódik a fény elől a betonfal árnyékába. Nem igazán óhajt elmenekülni, és közelebbi vizsgálódással kiderül az is hogy miért: szerencséje volt a vadászattal, mert alig tud mozogni, akkora a bendője. Dobozba vele ! Az utolsó állomás a pincelejáró, ahol az egyik sarokban egy alig párcentis kétéltű ücsörög. A javaslatomat - hogy jobb ha elengedjük, mert könnyen a nagyobbak áldozatául eshet – Áron nem fogadja nagy lelkesedéssel, de aztán fölragyogva elrohan, hogy megjelenjen egy újabb dobozzal. Már előre látom, hogy lefekvés előtt körbebarikádozza magát a dobozokkal, én meg rettenetes büntetéseket helyezek kilátásba, ha valamelyik - ismét – kimászik. Legutóbbi alkalommal egy süldő lábatlangyíkot kellett hajkurásznom a szekrények alatt…
A szalamandrák fényűzően el vannak látva: a terráriumokba moha kerül, étvágyserkentőként kapnak pár földigilisztát is, félóránként megkapják a vizes permetezést nehogy kiszáradjon a bőrük – szalamandraszemmel nézve szerintem ez már súrolja az ötcsillagos szállás kategóriáját. Eltérően az általam ismert, látott erdélyi példányoktól - amelyek többé-kevésbé monoton feketék, kevés sárga mintázattal – ezek itten színpompásan kiöltözöttek, néhányukon jóval több a sárga szín, mint a fekete. Mászkálnak a terráriumukban, csillogó kis szemeikkel ránk bámulnak, aztán újra és újra megpróbálkoznak a csúszós műanyagon felmászni. Hát igen, most már azt hiszem eljött az ideje kisállat-kereskedésbe menni, terráriumot építeni, megrakni egzotikus hüllőkkel - nem mintha személy szerint annyira ellenezném az ötletet. Világéletemben herpetológus (is) szerettem volna lenni, kisállattartási tapasztalatom is megvan hozzá, ideje (újra) gyakorlatba ültetni... A szalamandrák meg hadd mászkáljanak vígan szabadon...
ŐSZ ( ESIK…)
Mintha egy kapu zárulna be mögöttem, amint befordulok az autóval a – most már az utolsó gödörig – ismert erdei útra. Múltba foszlik a nap rohanása, a civilizáció lüktető, soha meg nem álló zaja. Szeretem ezeket a pillanatokat – egyre lassuló-halkuló autóval végiggurulni a sáros-vizes erdei csapáson, belemerülni az erdő csendes köntösébe. Késő ősz van, és a november hideg szelei bizony nem kímélik a nyártól búcsúzó erdő színpompáját, kegyetlenül a sárba szórják a lángoló lombokat. A kóválygó levéltömeg beborítja az autót, utat, céltalanul sodródva ide-oda, kiszolgáltatva az erdőn végigseprő szélrohamok kénye-kedvének. A délutáni nap fáradt sugarai átszövik az erdőt, tovább színesítve az elmúlás aranyában égő lombkoronákat. Alig-zajjal csukom be a kaput, önkéntelenül is alkalmazkodva a Természet nyugalmához. Lassan felballagni a házhoz, mindennap megcsodálni a körülöttem lüktető élet megannyi apró mozzanatát, üdvözölni azt, amely mindennap ugyanaz és mindennap mégis új – napi rituálé ez már.
Esik az eső. Tompa zajjal suhog át a lombkoronákon, ezüstös csíkjai meg-megtörnek az ágakon, a vékonyabbak megadóan hajlanak meg a meggyűlő vízcseppek súlya alatt. Sietség nélkül sétálok fel a kövezett járdán a házhoz, meg-megállva, hagyva, hogy az eső monotóniája elmossa a napi rohanás maradékát. Cseppek százainak tökéletes félgömbjei sorakoznak a gore-tex kabát zöldjén, riadtan fröccsennek szét, amint egy-egy nagyobb sorstársuk bepottyan közéjük a felettem szétterülő duglászfenyő koronájából. Esik az eső – mennyire hétköznapi dolog ! És vajon hányan vesszük észre szépségét a nagyvárosok betondzsungeleiben?
A tornác alatt állva marad még kevés idő a tűnődésre, a csendes bámészkodásra, aztán gyakorlatiasabb irányba fordítom a tevékenység kerekét: lássuk, megteltek-e a víztartályok?
TÉL ( AZ ETETŐ)
Az ablakokon nem hallatszik át az eső zaja, de az est szürkületébe kitekintve még látom, hogy egyre több kóválygó hópehelyen csillan meg a szobából kiszűrődő fény. Ideje lenne, hisz decembert írunk már…
A reggel szokatlanul világos, a jókora ablakok irányába pillantva alig látszik a fenyők zöldje a lángoló fényességben. Mifene, vaksin indulok az ablakhoz, ahol puhán táncoló hófüggönnyel köszönt a reggel. A kavargó hópihék már betakartak mindent, a vastag fehér paplan alatt mélyre hajlanak a fenyők ágai. Itt a tél. A párkányra fenyőcinke rebben, aztán ugyanazzal a mozdulattal tovább is repül. Az etető ! jut eszembe hirtelen…
Röpke két hét alatt sikerült kitapasztalnom a kis szomszédok szokásait. Az egyik etető a széles ablakpárkányon van, a madárhadsereg ott civakodik méternyire tőlem, igyekezve a lehető legnagyobb szeletet kihasítani az életmentő eledelből. A széncinkék a legnagyobbak és legbátrabbak: ha verekedésre kerül sor, akkor ők azok, akik fölényesen uralják a helyzetet. A kisebb termetű kékcinkék imádják a faggyúgolyókat, néha hosszú percekig függeszkednek rajtuk, igyekezve a háló rácsain kipiszkálni a keveréket. December elején népszerű volt az etető a csuszkák körében; ők nem töltik sokat az időt, jönnek, elkapják a kedvencüket, a napraforgómagot, aztán repülnek is vissza a fenyők védett szövedékébe, hogy félperc múltán már újra ott legyenek, megismételve a rituálét. Január elején azonban már egyet sem láttam, valamiért teljesen eltűntek a környékről. A társaság legkisebb tagjai a barát- és fenyőcinkék. Meglehetősen sok időbe telt, amíg sikerült kitalálnom már ránézésre, hogy most melyik is van éppen az etetőn a két faj közül? - annyira hasonlók. És persze, a búbos cinkék. Ritka, hogy rögtön az etetőre szállnának, először felderítik a helyszínt és a napi felhozatalt a párkányról, izgatottan emelve-eresztve csíkos bóbitájukat.
A legújabb vendég egy jókora nagy harkály, ő ritkán jelenik meg, de akkor többször visszajár, és kizárólag a faggyúgolyók érdeklik. El is pusztítja egykettőre azt, amiből a cinkék napokig élnek, de sebaj, van elég…
Aztán felmelegedik az idő, az etető elárvul. A kosztosok ott vannak az erdőben, látom őket, de nincs szükségük rá…egy darabig. Aztán újra lehűl az idő, havaseső fagy rá az ágakra, és délben is tompán roppan a dermedt avar - ők meg ott sorjáznak a tuja ágain, csillogó szemük élénken követi minden mozdulatomat, amint újra meg újra feltöltöm az éléskamrát. Tálalva !
