JEGIHORN (3206 m); SZEPTEMBER 2; 2010

A via ferrata (jelentése olaszul: vas út; németül: klettersteig) olyan hegyi út, amelyen 

 előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (a 

kiépítetlen részek csupán képzett sziklamászók számára elérhetőek). A Via Ferrata   

túrázás is némi gyakorlatot, fizikai állóképességet és megfelelő felszerelést igényel. Mivel 

 ezek az utak gyakran nagy magasságokban vezetnek, a tériszony leküzdése az ilyen 

jellegű túrák elengedhetetlen része. (WIKIPÉDIA)

      A kilátás innen fantasztikus. Előttem a  kora őszi, kristálytiszta levegőn át lélegzetvételnyi közelségbe kerülnek a Mischabel –lánc négyezresei: karnyújtásnyi illúzió a Lenspitze vágyott északkeleti fala,meg a fájóan tűhegyes gerinc a Lenspitze-Dom-Taschhorn hármasa közt .Mellettük meg tompa trapézként trónol az Alphubel,lenézően pillantva kisebb testvérére, az Allalinhorn-ra . A Vallis-i Alpok ékkövei...

Balról jobbra: Strahlhorn (4190m), Allalinhorn ( 40127 m), Alphubel (4206m),Taschhorn (4491m),Dom (4545m), Lenspitze (4294m), Nadelhorn (4327 m)

Betelten a keleti nagyok látványával, lassan elfordítva fejemet bekémlelek a hátam mögé: igen, ott van, nagyon is elérhető közelségben ( röpke órányira) a cél, amelynek akarása még egyelőre csendesen pislákol – túl sok még az ismeretlen tényező, pici még a láng. A Lagginhorn négyezer métere ott tornyosul fölöttem, közönyösen nézve a Weismiess-ház ( továbbiakban: Weismiesshütte) háta mögött ücsörgő apró figurát. Szemléljük egymást a szeptemberi délelőtt tiszta ragyogásában...nem, ma még nem találkozunk közelebbről...Túl korai lenne.Visszafordulok a ház felé, kíváncsian figyelve egy rövidnadrágos csoportot, amely épp indulni készül a magasabb részek felé, és céljukat csak a kis hátizsákokra kötözött sisakok árulják el. A Panorama-Klettersteig irányába tartanak, ha jól látom.

Saas-Grundból feljönni idáig az új bakanccsal nem volt valami szívderítő dolog.Első útja, ezért már az első 300 méter szintemelkedésen kikészítette a lábamat. Eredetileg amolyan akklimatizációs sétának indult az út , aztán egyre inkább csábított a magasság, egyre kevésbé figyelve a lábaimra. A Kreuzboden-liftállomástól már látszik a Weissmieshütte – mi az a pár száz méter szintkülönbség egy mászónak? A hátizsákban még ott rejtezik egy özönvíz előtti klettersteig-szett is ,mert van egy titkos terv is, amelyet csak akkor húzok elő, ha úgy érzem alkalmas vagyok rá. A háztól nem messze emelkedik a Jegihorn elegáns, 3000 métert meghaladó sziklatornya, amely egy hasonló nevű gerinc nyugati bástyája. 

Délkeleti falában egymást érik a kitűnő mászóutak, és van egy hosszú, nehéz és látványos vasalt út is ( a továbbiakban klettersteig). Ha már sziklát nem mászhatok itt egyedül (szólózni túl nehezek nekem az utak), megpróbálhatom ezt az utat. Ez lenne az első ilyenfajta utam ,és kíváncsi vagyok milyen lehet. Persze, ha még marad bennem energia 1300 m szint után...A klettersteig „nehéz” kategóriás, 400 méternyi, közel függőleges mászás, és átvisz egy látványos függőhídon is. Nagyon remélem, hogy ősrégi Zypher felszerelésem alkalmas lesz rá.

Félóra múltán ott egyensúlyozok egy porhanyós moréna oldalában, feladva sarkaimnak az utolsó kenetet a mozgó kőtömbökön egyensúlyozva.Előttem a csoport eléri a beszállását a vasalt útnak, épp a beülőket szedik magukra, amikor odaérek.Láthatóan nem kezdői az ilyesfajta foglalatosságnak. Letelepedve egy óriási lapos kőre meglehetős buzgalommal pásztázom a távcsővel a kietlen kősivatagot a Lagginhorn irányába – van nekem jobb dolgom annál a klettersteignél,ugyebár...közben meg félszemmel lesem, hogy mit csinál a csapat. Hamarosan elindulnak ,követve a beszálláshoz vezető keskeny ,drótozott párkányt, eltűnnek az első kapaszkodó mögött. Szedem én is magamat – legalább felpróbálom az a szettet... Megindulok a párkányon, de egyelőre túl egyszerűnek tűnik a szikla, semhogy bajlódjak az akasztgatással. A beszállás után változik a helyzet, de amúgy igazából csak a hecc kedvéért rakom be néha a drótra a biztosítást. Namármost, hogy lehet ezt elképzelni: adott egy meredek mászószakasz, mellette meg egy drótkötél, amely minden ötötik-hatodik, esetleg tizedik méterben rögzítve van.

 Az ember fogja a szett két szárán lévő karabinerjét, beakasztja, aztán elindul felfele (embere válogatja, hogy folyamatosan a drótkötelet fogva mászik, vagy anélkül...). Elérve a rögzített pontot először átkapcsolja az egyik, majd a másik karabinert a drótkötél következő szakaszára, így egy ponton mindenképp rögzítve van ,minden pillanatban. Eddig egyszerű, nem?

Nekem is úgy tűnt...a kezdeti részekre jellemző a könnyű mászás, jókora járószakaszokkal tarkítva. Kitett persze, de egyelőre élvezem, mert a szikla nagyon jó fogású, egészséges gneissz, semmi szükség a biztosításra, nem bajlódom vele.Ellenben hamarosan meredek kémények alatt találom magamat – mászószemmel nézve ezek nem túl nehéz de kitett, 3-5(mászónehézség) szakaszok. 

Itt bizony elmegy a biztosítás, főleg mert helyenként az út a könnyebb füves-földes részeket követi, itt meg könnyű hibázni. Itt kezd idegesítő lenni először a karabinercsere: én örömmel mászom a sziklát, rutinosan, de a drótkötél a legtöbb helyen teljesen váratlanul ránt vissza, mert elfeledem, hogy váltani kell. Valamilyen oknál fogva mindig a leglehetetlenebb pózokban kell cserélnem azokat az átkozott karabineres szárakat, és itt belép a másik kellemetlenség: a karabinerek amolyan „Ballpoint”-os zárószerkezezttel ellátott kütyük, amelyek automatikusan záródnak. Jókora erőkifejtés kell, hogy egy kézzel kezelni tudjam őket, és egy idő után elkezdenek tőlük kegyetlenül fájni az ujjaim. Két kézzel meg nem megy a dolog, mert egy kézzel kapaszkodni kell...kezdek dühös lenni.

Az út egyre kitettebb, nagyon szép éleken, gerinceken és falszakaszokon mászok végig, ha egyszer lehet csak a sziklát használva. A keleti fal mászóútjaiban sokan vannak, irigykedve figyelem a lazán, egyszál könnyű kötéllel mászó partikat. Fáradok, egyre gyakrabban állok meg pihenni – az akklimatizáció hiányára is foghatom, hisz tegnap még 300 m tengerszint fölötti magasságban voltam. Végül már ott tartok, hogy csak egy szárba akasztok, idő- és erőnyerés céljából. Aztán megjön az eszem, és az egyik karabinert lecserélem igazi csavarosra. Na, így már könnyebb... 3000 méter körül elérem az első létrát; itt aztán még cifrább dolog az akasztás. Mászol a létrán, húzod magad után a beakasztott szárakat, aztán meg persze jól elhaladsz a biztosítóponton túl..vissza kell hajolni, így meg beakasztani az automatazáras karabinert;a szett szárai meg persze hosszabbak mint a karom - kész kínlódás...a második létránál már nem foglalkozom vele. Amúgy is kiérek a kisebb csúcsra, innen továbmenve tízméternyit a drótok levezetnek a függőhíd bejáratához. Na, ez még egy érdekes alkotmány: a főcsúcs és az közt feszül amelyet épp elhagytam. Hossza kb 50 méternyi lehet, összességében 4 szál drót.

Elhagyva a hidat, az utolsó szakasz ( ez az út legnehezebb része) már inkább kalandparkra emlékeztet, mint magashegyi mászásra: függőleges, hálószerű alkotmányon, majd beépített fogásokon kell felkapaszkodni. Az előttem lévő csapat két részre oszlik: ketten átmerészkednek a hídon, a többi meg lemegy a két csúcs közti nyeregbe. Rövid próbálkozás után én is ezt választom, mert a függőhíd biztosításához nem elég modern a szett...A nyeregből felvezető gerincrész nagyon szép mászást kínál szerencsére,semmi szükség a drótra és fémlépésekre, pár méternyi szakaszt kivéve.

A csúcsra én érek fel elsőként, majd negyedórányival később jönnek a németek is. Mert azok, mint később kiderült. Arra már én szorgalmasan összekaparom az utolsó darab kis havat is , amely a pár nappal ezelőtti havazásból még maradt...mert hogy, hogy nem, alig fél liternyi vízzel indultam meg Saas Grundból, és az már rég elfogyott. Mielőtt ideérnek a németek, még marad pár percem a nézelődésre, fotózásra is..tíz perc magány, amiért megérte ide három órát mászni...Itt végre teljes egészében előttem van a Lagginhorn. Ha minden jól megy ,hamarosan arra is sor kerül...

Csúcs, háttérben a Lagginhornnal (4010 m)

Elmeditálok a megtett úton. Most már itt az Alpokban is nagy divat ez a fajta magashegyi élményeszköz, a vasalt út. Egyre többet építenek, egyre nehezebbeket – megvan már a saját nehézségi listája is az utaknak. Számomra jó volt feldobni az akklimatizációs sétát, de én mindvégig mászó maradok. zavar a sok mesterséges eszköz, a sok fém, drót, lépés. Zavart a biztosításhoz használt technika, meg komolyabban belegondolva, egy esés meglehetősen riasztó következményekkel járhat. Voltak részek, ahol hat-hét méter is volt a két biztosítás közt. Ilyen helyen megcsúszva, az ember nem fogja megúszni pár karcolással, mert párkányra, kiálló sziklákra esik...a drótkötél meg nem egy dinamikus biztosítást nyújtó eszköz. Megvannak a rajongói, meglehetős élménydús végigmászni...de én nem leszek elkötelezettje, az biztos.

A normál úton való lemenetnél rámzuhan a fáradság, fájdalom, szomjúság...kegyetlen, boka-térd és vádligyilkoló kőgörgetegek követik egymást,ahol – több szem többet lát alapon – felváltva keressük a németekkel a jelzéseket,  majd meredek, kavicsos, poros lejtő...:Aztán 2500 m körül az első csobogó, hegyi forrás. Eldőlök mint egy darab fa, aztán csak iszom, iszom...

FOTÓK: http://picasaweb.google.com/urielz29/Jegihorn3206mSzept2

AZ "EIGERTRAIL" (2009 SZEPTEMBER)

 Talán nincs is olyan ízig-vérig hegymászó a földkerekségen, aki ne hallott volna az Eiger-ről, és annak legendás északi faláról. Ez a svájci „szinte-négyezres”( 3970 m) hegytömeg közel két kilométer magas erődként emelkedik Grindelwald és a környező kisebb települések fölé. Monumentalitásának látványát semmi nem csorbítja: nincsenek előhegyek a lábánál.  De ahhoz, hogy szinte érinthető közelségbe kerüljünk a heggyel, nem kell extrém hegymászónak lennünk: a teljes északi fal alatt elvezető turistaút, az „Eigertrail” kényelmes, háromórányi sétával megtehető.

Kirándulásunkat az Interlaken-i vasútállomásnál kezdjük; itt egy különlegesen kiképzett diszkút hökkenti meg a látogatót:

 

Innen vasúttal mehetünk el Grindelwald-ig, majd tovább fogaskerekűvel (vagy gyalog)  az 1616 m magasan elhelyezkedő Alpiglen állomásig. A „Trail” enyhe emelkedővel kezdődik, helyenként mély szurdokokon kelünk át, néhol kábelek is segítik a haladást. 

Az ősz pompája az alpesi zónában is virágkorát éli: vörösek, sárgák és barnák keverednek és festik felejthetetlenre a Lauberhorn (2472 m) oldalát.

Az út, beérve az északi fal alá elveszti eddigi meredekebb jellegét és kényelmes, széles gyalogösvényként folytatódik tovább. Fölöttünk a hírhedt fal: a perspektíva miatt szinte hihetetlen, hogy magassága 1800 méter.

  Az ősz első havazásai feltöltik a repedéseket, kéményeket hóval, jéggel, de ha a nap délutáni sugarai kiszabadítják a fagy fogságából a köveket, a lavina-és kőhullás szinte folyamatos késő délutánig. A lavinák óriásiak, többszáz métert zuhannak függőlegesen és fátyolos kinézetük csalóka: meglehetősen gyilkosak tudnak lenni. A figyelmes szemlélő felfedezheti az Eiger-t átszelő alagút ablakait is a képen.

A koradélután meglehetősen fagyos a fal alatt, ezért hálásan üdvözöljük az első napsugarakat, amint kiérünk az árnyékból.Falatozásunkat felderítendő, megjelennek a havasi csókák is. Bizalmas, okos madarak, egy adott pillanatban szinte az orrunk elől csenik el a sajtot. De emberükre találnak….a bizalommal visszaélve bizony elkapom egyikük frakkját pár fotó kedvéért.

Ezután már óvatosabbak, de azért még mindig élénken követelőznek. 2000 m körül érjük el a hóhatárt, innen kezdődően folyamatosan friss hóban haladunk, amely valójában nem is marad meg sokáig, és szépen kirajzolódik rajta az út vonala.

Már közel vagyunk az út végéhez, még félórányi kapaszkodó és feltűnik az „Eigergletscher” állomás. Lassan a hátunk mögé kerül az Északi Fal, befordulunk a Nyugati Pillér alá, amely a hegyre vezető legkönnyebb utat rejti. Rejti, szó szerint, mert a törmelékhalmok meg sziklafalak és hómezők labirintusában nem könnyű megtalálni, amint azt pár éve Márk Előd és Molnár Laci társaimmal megtapasztaltuk.

De az állomásig még van távolság, és figyelni is kell felfele, mert az őszi napmeleg hatására hullnak, csúsznak a kövek, néha meglehetősen tekintélyes darabok is.

Elérjük az állomás, itt ér véget a "trail". Tovább már csak a hegy gyomrában felfele vezet az út, de nem gyalog, hanem a fogaskerekűvel. Mi leballagunk az állomás melletti részre, és hamarosan az Eiger-gleccser oldalmorénáján állunk. És megdöbbentő látni, hogy a tévében, szaklapokban hangoztatott, de csak kevesek által komolyan vett globális felmelegedés bizony láthatóan érezteti hatását: a jég olvadásának mértéke  tízméteres nagyságrendekkel mérhető. És mindez 4 év alatt…..2005-ben egy hetet töltöttünk itt, akkor így nézett ki az Eiger-gleccser vége:

És eltelt 4 év….látható a változás: a gleccserkapu teljesen leszakadt. Ez geológiai időskálával mérve meglehetősen hirtelen eset:

Óriási méretű geológiai múzeumban állunk. Vízesések, gleccserek, törmelékhalmok:

És magasan fölöttünk ott a Mönch, a Berni –Alpok egyik legszebb négyezrese.

Sajnos északi falát hamarosan betakarja a köd, ezért még pár pillantás rá amíg még lehet, aztán már hallatszik  is az alagútból a kisvonat dohogása , amely visszavisz Grindelwald-ba. És mert kegyesek az időjárás istenei,  megajándékoznak még pár felejthetetlen pillanattal búcsúzás előtt…..

LA CIOTAT - AHOL A KÉK AZ ÚR

ÚTON - A szokásos  reggeli ébredés kábulatába az eső megszokott, monoton  zaja szűrődik...Luxemburgban esik. Úgy általában mindig esik Luxemburgban. A nap messze, nagyon messze van innen, fényes ereje most talán valahol épp jéghideg gleccsereket éget, magashegyek eonok marta szikláin vakítja a hegymászókat..vagy épp  strandok homokján napozó emberi testeket éget szép bronzbarnára. Az eső csepegő neszébe most újabb, az utóbbi napokban-hetekben többé-kevésbé folytonosan jelenlévő döngetés szűrődik: megérkeztek a házat javító munkások, és épp az erkélyt próbálják darabokra szedni.Előreláthatóan  még pár hétig próbálják....

Áron neszezése egyre követelőzőbb, hamarosan már torkaszakadtából követeli a reggeli jussát. Napsütés kellene neki, sok-sok..és persze ránk is férne. Meg csend. Valami természetes zaj , nem pedig ipari környezet. Ha nincs, hát akkor keress; most már csak az a kérdés hogy hol legyen: hegy vagy tenger?

Aztán persze a tenger nyert.

Áronnan nem lehet sietni, mert nem jó neki sokat üldögélni az autósülésben, meg persze etetni kell stb, stb,... ígyhát hosszú lesz az út Dél-Franciaország egyik legdélibb csücskéig. De nem bánjuk, folyamatosan mozgásban vagyunk, lassan de biztosan haladunk a kitűzött cél felé, és hogy ne legyen unalmas, rettentő nagy vargabetűkkel – persze főleg hegyek irányába. Felejtsük el az nyílegyenes, gyors autópályákat! A Grenoble irányába vezető nemzeti utak  lágyan kanyarognak bele a Vogézek emelkedő , élénkzöld dombjaiba, kellemes alternatívát jelentve sofőrnek, utasnak egyaránt. Tombol a tavasz, az erdők szinte ránőnek az utakra, kék tavak, folyók mellett haladunk el és süt a nap, folyamatosan süt, napokon keresztül. Megállunk, Áront kitesszük a virágillatú, zümmögő rétek minden „veszélyének”; hadd süsse a nap, járja a szellő...Az első nap végén kissé elgabalyodunk Besancon-ban szállást keresve, de persze a GPS a hibás, mi egyéb is lenne. Áron meglehetősen bírja az autókázást, általában pár perc alatt elalszik  miután belegyömöszöljük az ülésébe, ha meg nagyon elégedetlenkedni kezd, akkor megállót keresünk. A másnapi autózás vége már Grenoble mellett fejeződik be, hatalmas, magas mészkőhegyek veszik körül a Voreppe melletti hotelt, és a szoba ablakából felfedezhetőek az első igazán magas hegyek havas ormai is: az Écrins nyugati nyúlványai.

Az utolsó nap előzetes tervét azonban ejtenünk kell, nem megyünk Gap fele, mert ez jóval hosszabb időben mérve, és este hatkor már kellene találkoznunk a tulajdonossal, akitől a házat béreljük e három hétre. Ígyhát marad az autópálya, Valence-Montelimar-Avignon irányába, majd Aubagne után már ott is van La Ciotat. Az utolsó szakasz (Aix-en-Provance után ) nagyon látványos, valami hihetetlen szép helyeken halad át az autópálya, néhol mélyen a kis magasságú mészkőhegyek hözé ékelődve . És hamarosan, egy ereszkedő után ott a mélykék csík az ég alján; szín, amely nem kék, nem türkiz, nem lila – szín, ami a tenger. Egyre nő, egyre terebélyesebb, hogy aztán közelebb kerülve eltűnjön a láthatárról,  beleolvadva a pálmák és olajfák lombjaiba, meg La Ciotat délutáni, zsúfolt francia forgalmába. És itt van az, amire bizony nem készített fel a GoogleEarth: a város meredek partra épült, ezért egyéb sincs csak emelkedő-ereszkedő, hihetetlenül szűk és zsúfolt utcák. Végtelen ideig keringünk, a GPS kétségbeesetten próbál a helyes irányba kalauzolni, de nehezen sikerül neki. Mire észbekap, már a harmadik rövid utcabejáró mellett hajtunk el – most vajon hol kellett volna be/felfordulni?? Keringünk, behajtunk sok helyre ahová nem kell (vagy nem szabad), tolatok egy 15 fokos lejtőn egy kétméteres átmérőjű zsákutcában , és megpróbálom valahogy  nem felkenni az utolsó kenetet a mellettem/mögöttem parkoló agyontört autókra. Aztán végre egy ismerős kereszteződés: a GoogleEarth-on látott utcarész se nem széles, se nem lapos, hanem szűk és meredek, de innen mindhárman tudjuk hirtelen az utat: én is,Kamalika is és a GPS is.

 Aztán ráfordulunk életem legszűkebb utcájára, ami egy kanyar után még szűkebb, majd egy 90 fokos eltérő után meg már annyira, hogy ki kell szállni megnézni vajon befér-e a Subaru ( a kőfalakat szépen díszítik a festéknyomok meg a kevésbé szerencsés autók lámpamaradványai, karöltve a buja , virágzó folyondárral)...de beférünk és már csak párszáz méter, szűk kanyarral tarkított hegymenet és ott is volnánk a ház előtt. Végre...arra meg nem akarok gondolni, hogy innen bizony néha le is kell menni az autóval. Később kiderült, hogy az egymás hegyére-hátára épült pazar villákhoz a legtöbb esetben csak ilyen utcákon lehet eljutni. Hogy hogyan néztek ki a város autói, arról inkább ne beszéljünk...

A KÖRNYÉK - A villa nagy, felét ha ki fogjuk használni; a többi hasonszőrű, tetőteraszos/medencés  szomszédjától alacsony kőfalak és buja, zöld vegetáció választja el, az olajfák, pálmák és fekete- és aleppói fenyők közt messze lent kéklik a tenger és egy sziget, a távolban még az öböl szomszédos partjait is észrevehetőek. Nagy, tágas szobák, földig érő ablakok uralják a házat, amelyeken ömlik be a mediterrán napsütés. Első napom a hely egyik őslakosával nem a leghagyományosabb módon történik: a kis, irgalmatlanul fürge faligyíkot hajszál híján sikerül elkapnom ,de farka egyik darabja bánja...az elkövetkező hetekben élénken üldözzük egymást, és végül a hazaindulásunkat megelőző napon én leszek a gyorsabb; egy fotósorozat örökíti meg ezt a kis harcos hüllőt.

La Ciotat a Les Calanques-nek nevezett francia partrész keleti végvára: a Marseille-től idáig tartó látványosan meredek, abráziós partszakasz itt folytatódik a riviéra irányába egyszerű(bb), sziklás partvidékként. A partvonalat a két város közt egy másik város – Cassis – szakítja meg, egyfajta határt képezve a tulajdonképpeni mészkő-calanque-k és a Souyberannes-nek nevezett, geológiailag más jellegű sziklafal-vonulat között. Itt található Franciaország legmagasabb függőleges parti sziklája, (közel 400 m tengerszinttől). A Calanque-k egyfajta sziklás öblök,  függőleges mészkőfalakkal határolva; egyesek (talán a legszebbek) csakis hajóval vagy mászóként közelíthetők meg. A zóna amúgy az egyik legszebb és legismertebb sziklamászó-paradicsom.

 A mélykék tengerből kiemelkedő, 20-200 m magas, mediterrán növényzettel benőtt  hófehér, erodált mészkőfalak látványa felejthetetlen. Leglátványosabban a tengerről figyelhető meg, ajánlott befizetni egy sétahajózásra mert – bármennyire drágának is tűnjön – megéri. A Cassis és La Ciotat közt található Souyberannes-sziklafal geológiai felépítése jelentősen eltér a Calanques-ok kompakt mészkövétől; alsó részén homokköveket, fölötte mészköveket, majd a legfelső részen  - franciául „poudinque”-nek nevezett – konglomerátumokat találunk. E konglomerátumok legszebb kifejlődésű formájukat a La Ciotat közvetlen közelében található Calanques de Figuerolles-nek nevezett öblöknél érik el. E változatosság érdekes helyi fauna és flóra kialakulását segítette elő, a part nagyrésze védett terület és szigorúan szabályozzák a látogatását.

Így hát – pihenünk, élvezzük a napot, a jó levegőt, és végre Áron is a szabad levegőn lehet anélkül, hogy két réteg ruhába kellene öltöztetni. Tekeregni csak külön-külön tudunk elmenni, mert Áron nem maradhat egyedül . Cipelni meg csak úgy tudjuk, hogyha autózunk. És ha szó esik autózásról – egyik hétvégén végigmegyünk a nevezetes D 141-en. Ez a „Route de Créte”-nek is nevezett út a sziklák mentén vezet, a tengerszintről felkanyarog 363 m-ig, majd beereszkedik Cassis-ba. Szinte minden kanyarnál találunk egy kis parkolót, ahonnan lélegzetállító panoráma tárul szem elé minden irányban. A kilátópontoknál  - egy kivételével – nincs korlát, ezért csak óvatosan, mert könnyű beszédülni a 300 m-es, áthajló sziklafalak birodalmába. Mi nem mentünk be Cassis-ba, a legmagasabb pontnál megálltunk ( Cap Canaille, 363 m), elhatározva, hogy majd még eljövünk ide egyszer. Mindenütt a kék az uralkodó..a kék millióegy árnyalata, tenger, ég...mind kék...

MÁSZÁS / TÚRA - Egyik nap a város egyik szűk utcájában bóklászva sikerül rálelnem a zóna egy régebbi mászókalauzára. Nagy lelkesedéssel fedezem fel benne a környék mászószektorainak a leirását, bár sokat nem érek el vele, mert egyedül nincs ahogyan megismerkednem a Souyberannes-fal fantasztikus sziklavilágával. De szerencsére akad néhány zóna, amelynek a felfedezését egyedül is megkockáztathatom – talán. A túrautvonalakat már felfedeztem előzetesen, és érdemes is végigjárni, mert a zóna bővelkedik látnivalókban. Először is, ott van a  Semaphore felé vezető jelzett út, amely 313 m kapaszkodik föl. És hogy milyen jellegű utak ezek? hát, helyenként a hegyi jelzőt is érdemes rájuk aggatni. Azonban a hegyi környezettől eltérően ott van még egy tényező, ami – szerintem – szinte lehetetlenné teszi a felfedezést – feltéve ha nincs ösvény. Ez pedig a garrigue-nek nevezett mediterrán bozót. Ez a néhol félméteres-méteres, máskor akár a két méteres magasságot is elérő élősövény kegyetlenül lehangoló és elkeserítő tud lenni a túrázó/mászó számára. Hihetetlenül szúrós és rugalmas ( vagy épp nagyon is száraz, merev) felépítésű fajai maszívan ellenállnak minden behatolással szemben, ha meg az ember valahogyan belevergődik is, pár tíz méter után kétségbeesetten próbál meg kilábalni belőle. Egyik  - mászóhelykereső -  utam alkalmával a völgy szomszéd oldalán megcsillant pár stand egy kis sziklafalon. Na több sem kellett – lássuk van-e valami könnyebb, szólózható dolog arrafele. Igenám, de ahhoz el kell jutnom egyszer a Semaphore-hoz ( egy katonai épitmény/kilátó a tenger fölött, 313 m magasban), majd onnan utat keresni arrafele. Az mondjuk igaz, hogy a garrigue-t átszövik utak, ösvények. Hogy késsel, fejszével, netán atombombával robbantották be őket nem tudom, de meglehetős áldást jelentenek, főleg eltévedés esetén. Persze, ez most nem az az eset volt – kb félóra gyors talpalás után ott állok a sziklák alatt 30 méterrel. Eddig és nem tovább. Ösvény nincs, az eddigi közvetlen a sziklák alatt tért el kilencven fokkal – lefele. Hát fel nem adom – a 30 fokos melegben túl biztatóan csillognak azok a standok ott fent. Mit mondjak...kb. óráig kínlódtam, amig odajutottam, és még meg sem érte...valami gyerekeknek építették ki őket, pár 4 m-es, rövid és könnyű út. Mérgemben megmászok párat, majd megkeresem az igazi ösvényt, amely persze homlokegyenest ellenkező irányba tart, mint amerre menni készültem. De a garrigue csapásait kb. 3 napig nem hevertem ki; annak ellenére hogy hegymászógatya volt rajtam, a lábam napokig tele volt csapkodásokkal, horzsolásokkal.

A Cassis-la Ciotat közti szakaszt végig lehet gyalogolni jelzett úton; néhol kissebb-nagyobb kapaszkodók váltják egymást, enyhébb emelkedőkkel váltakozva, de mindenütt sziklán, ezért a jó túracipő nem árt – meg rengeteg víz. Az ösvény párhuzamosan halad a parttal – persze, fölötte 200-300 méterrel – alattam folyamatosan ott a tenger. A Grand Téte-nél éri el az egyik legnagyobb szintkülönbségét az út ( 360 m), majd enyhén lejtve és emelkedve leereszkedik Cassis-hoz, ahol csatlakozik az egyik nagy francia túraútvonalhoz, a GR51-hez. Az útvonal hossza időben kb. 4 óra egy irányban. Én nem megyek végig rajta, mert egy adott ponton, bepillantva az áthajlások alá, felfedezek 2 embert alattam kb. 200 m-el, amint nagy vígan talpalnak végig egy keskeny párkányon, am ia fal közepét szakítja meg. Nme látok mászócuccot náluk, pedig az kalauz szerint ha valaki a nagy mászóutakhoz akar jutni , kötélereszkedést kell csinálnia. Hát, ha ők  le tudtak jutni ,akkor valahol én is kell találnom egy erre alkalmas helyet – gondolom. Továbbmasírozok a fal mentén és hamarosan találok is  - nem is egyet, de többet; általában egy meredek falrész, beépített mászókötelekkel, turisták számára végpont, mászóknak rutin... Egyiken beereszkedek, és hamarosan rájövök, hogy a kalauz által is említett, úgynevezett „Tracé Noir”-on (fekete út) vagyok, amely végighalad a fal középső részén. Igaz, helyenként annyira megszakad, hogy kötélbiztosítás kell hozzá, de hát majd meglátjuk. Egyelőre vidáman haladok visszafele ( csak épp a fal alatt) a Semaphore irányába,egy nehéznek semmiképp nem nevezhető párkányon, amely egyelőre gazdagon be van nőve növényzettel, és amelyben jól látható ösvény kanyarog a változatos mészkőformációk közt. Véletlenül akadok rá egy szép mászóhelyre – és az Emigránsok barlangjára(„Grotte des Emigrants”). Ideális bivakhely, jó nagy, száraz üreg, mellette meg százméteres sziklatorony, tele jobbnál jobb utakkal. Hát, ha nem volnék egyedül...de menjünk, lássuk mi van tovább. A falak nőnek, a párkány szűkül, itt már nem volna ajánlatos bebucskázni – számomra jelenleg láthatatlanul ugyan, de alattam óriási áthajlások hajolnak a tenger fölé, még alább meg a szinlőt romboló , kőtörő hullámok támadják a partvonalat. Láttam a hajóból egy napja. A nagy mászóutak birodalmában vagyok, homokkövek és mészkő határán halad a párkány. Felettem a mészkövet szürreális formákká oldotta a tenger ereje, álomszerű mászóutak sorakoznak itt, több kötélhosszon át áthajóan. Egy részen felfedezek egy párost, a vezető mászó épp sikertelenül próbál átvergődni egy nehéz részen. Aztán találkozom a fentről látott párossal – gondolom megkérdezem , hogy a vészesen szűkülő párkányon meddig tudok még elmenni. Középkorú, szikár fickó, egy szál papucsára mutatva mondja, hogy még el lehet, de nem árt ha van egy kötél...Látja, hogy nem megy a francia, ezért angulul szól rám, hogy honnan vagyok. Hát, Luxemburgban élek,de magyar vagyok – mondom neki, amire Ő: „Magyar vagy?”..magyarul persze. Hát így sikerült találkoznom Fucskó Lászlóval (Leslie), aki egy élő mászólegenda. Fene tudja, hogyan lehettem ilyen szerencsés, máig sem értem...

Eljutok a párkány végéig. Meredek letörés, valaha óriási barlang lehetett, mert sztalagtitok lógnak csak úgy bele a semmibe. Alattam egy sárga falrész, aztán egy kevés bozóttal maszatolt enyhébb fal, és alóla felhallatszik a tenger vén erejének mormolása. A sárga falrész – az meredek. Nagyon.

 Tehát eddig volt - gondolom , és lefotózom a sztalagtitokat, amikor a Minolta napfényvédője lefordul az objektívről, majd elegánsan pörögve eltűnik a semmiben. Passz...soha nem vesztettem el még semmit a gépről, erre meg tessék. Megnézem mit lehet csinálni, habár az lendületből ítélve már biztos makrélák vizsgálják nagy boldogan a tenger fenekén. Találok egy meredek ereszkedőt, majd egy vizszíntes párkányrendszert, és hirtelen rájövök: itt van a „Pas de Chévre”, vagyis a Kecske-átjáró. Nem tűnik biztatónak, a kötelek nyomai a porban és a biztosítószegek is óvatosságra intenek. Hát...a kételyt eloszlatja ama tény, hogy megpillantom hőn szeretett gépem alkatrészét, közvetlen a „Pas de Chévre” közepén. Miért nem esett tovább, az talán a vastagon jelenlevő, a homokkő párkányain felgyűlő törmelékpornak köszönhető. Követem a kötelek nyomait, és hamarosan ott állok a traverz túlsó végén .Huhh..mély lélegzet. Ez egy szűk III nehézségű rész vala, de megérte, mert a kilátás innen fantasztikus. Pár fotó, rövid szieszta, majd végleg eldöntöm, hogy nem megyek tovább. Az  áthajló sziklafal alatt vezető párkány ugyan járható, de hamarosan vége szakad és ott tényleg mászni kell. Ami nem is lenne baj, mert nem olyan nehéz (a kalauz III-IV nehézségű kéményeket ír), de ha valahol ereszkedni kell akkor az bizony szívás lesz. Visszamászok az átjárón (innen talán még rémisztőbb, mint a túlsó oldalról), majd visszamasírozok az eddig követett útvonalon, vissza La Ciotat-ba. Útközben még egyszer találkozok Fucskóékkal, de sok eszmecserére nincs idő, mert a tenger felől erősen sötétedik az ég. La Ciotat fölött utolér, de csak pár cseppre futja az erejéből, ellenben a misztrált – ezt az erős, száraz szelet – otthagyja a következő pár napra. Ha a misztrál fúj, nagyon nem lehet mit csinálni. Folyamatosan dühöng, a kitett részeken megállni sem lehet, nemhogy haladni. Igyhát pár napra a kitettebb vizsgálódás lezárva.

Les Secs, Téte de Chien – La Ciotat meredeken leszakadó partjaiba, a könnyen erodálódó konglomerátumba mélyre benyúló öblöket vájt a tenger ereje. Ezeket az öblöket furcsa formájú 50-150 m magas hegyek övezik, amelyek a szárazföld felől néhol masszív, kavicsborította kerek domboknak látszanak, más szögből azonban úgy néznek ki, mit mintha csak a szentlélek tartaná őket össze. Meredeken és látványosan áthajló csúcsgerincek, lyukak és ablakok, áttört csipkéhez hasonló párkányrendszerek amelyekről azt gondolná az ember hogy egy szél is képes ledönteni, vékony oszlopokon ülő , különféle állatokhoz hasonló formák – az elnevezések hűen tükrözik a sziklák formagazdagságát. Ez az egész konglomerátum-breccsa komplexum összeségében olyan, mintha egy szürreális darázsfaj építette volna, rendszer és szimmetria nélküli fészkeket rágva az anyagba. Néhol mély és szűk kanyonok szabdalják a sziklákat, amelyek meredek részeire utat talált magának a szívós mediterrán bozót. Közelebbről vizsgálva a struktúráját megfigyelhető, hogy az enyhébb lejtésű, a kontinens felé eső részeken a látszólag törmelék az valójában  betonkeményre összecementeződött kerek kavicsok, néhol gyerekfejnyi kövek halmaza. Geológiailag ez  édesvízi  üledék, a lekerekített kövek is ezt sugallják, fő alkotóelemük homokkő és kvarc, csak kis mennyiségben van köztük mészkő. A tenger felé eső, áthajló falak  és csúcspárkányok alatti kivájt üregek a cementanyag helyenkénti gyengeségének és a sós párával pusztító szél munkájának kölcsönhatása révén keletkeztek. A tetejükről páratlan a kilátás – talán még látványosabb is mint a Souyberanne-sziklafal tetejéről. Itt közel van a tenger, a hullámtörés alattunk 70-100 méterrel ostromolja a partot, ahová néhány rejtett halászösvényen le lehet ereszkedni. A nagy öblök kitűnő kavicsos strandként szolgálnak és hétvégén dugig is vannak , még így, szezon elején is.

Az első bütyök, amellyel próbálkozom, a legkisebb a három „Sec” közül: felmenni nem nagy művészet rá,  egy óriási áthajlás alatt elhaladva rövid függőleges kilépéssel érem el a csúcsra vezető meredek (50-60 fok), de stabil lejtőt. A szandállal biztosakat lehet lépni ezeken a fura, kerek kiálló köveken, amelyek a látszat ellenére nagyon is a helyükön maradnak. A csúcs 5-6 perc, ott aztán változik a táj – éles, meredek és keskeny gerinc vezet a legmagasabb pontig. A teteje méterrel hajlik a tenger fölé, és jól megfigyelhető a struktúrája, amely talán a legjobban egy tojáshéjhoz hasonlít. A héj az nagyon kemény, de az alatta lévő, látszólag könnyen omlós részről sem tudtam egy követ sem lefeszegetni. Na, ez megvolt gondolom, és a szemem már utat keres a másik két vagy három csúcsra. Ezek már komolyabbnak néznek ki, egyrészt magasabb a csupasz, kitett lejtő amelyen fel kell mászni, másrészt a lejtőszög is meredekebb. Majd következőkor, gondolom; aztán lemászok, hazaviszem a kenyeret—ugyanis eredetileg azért indultam....

A második végül a legnagyobb lesz; egy rövid látogatás a Parc Muguel-ben       (botanikus kert), aztán mert innen megközelíthető a Bec de l'Aigle, a legmagasabb pont (155 m) – kisebb felderítést tervezek. A meredek lejtőre valamikor egy V alakú esővízgyűjtőt terveztek, amely hivatott ellátni az alant heverő botanikus kertet, és amelyen számításaim szerint fel lehet menni ha más módszer nem akad. A V szárait kialakították betonból és cserépből, az meg a meredek lejtőn lezúdúló vizet egy tartályhoz vezeti. Lejönni jó volt.... a lejtő bizony elég magas, a kőzetminőség a szokásos, és nehézsége nem lehetett több III-nál.

 A csúcsgerinc utolsó szakaszát bizony nem vállaltam be...irgalmatlanul kitett, méterekre áthajló keskeny él, 30-50 cm-nél nem szélesebb. 150 m – ez volt ameddig elértem, a maradék 5 méter szintért és kb. 20 m traverzért majd visszajövök mászócipővel – határoztam el – de aztán a misztrál miatt nem lett semmi belőle. Következő látogatásomon az utolsó, megmaradt bütyökre (132 m) másztam fel, aztán célbavettem a szomszédos strand fölött emelkedő sziklaformát, amely a Kutyafej („Téte de Chien”) névre hallgat, és amely az én fotóimon bizonyos szögből markáns sasfejre hasonlít.

Hamar megtalálom a szikla felé vezető szűk ösvényt, aztán az első, III-as nehézségű táblát amelyet a kalauz is említ. Közvetlen a fej alatt vagyok egy nyeregben, azonban innen nem látok semmi lehetséges utat; az eddigi biztosítószegek is elfogynak , állok egy standnál – hogyan tovább? a  fejem fölött a fej áthajlik, megközelíthetetlennek tűnik. Lemászok a másik oldalon a tenger felé – jön a sétahajó, észre is vesznek az utasok – megkerülöm egy könnyebb úton a tömböt...és ott is van! Kitett, de nem nehéz II-ős, III-as szakaszok, majd egy enyhe lejtésű kémény és fent is vagyok a fejtetőn. A strandról erőst drukkolnak- nem mindennap kerül ide egy valaki aki hajlandó fellehetetlenkedni a tetőre...

„Mászásokról” kb. ennyit....a zóna tele van szektorokkal, úgy hosszú utakat tekintve mint rövid, nehéz sportmászó szektorokat, de most ennyi volt. Majd máskor...Még ellátogattam ide-oda, felderítettem pár rejtett részét a környéknek; de a legtöbbet csak ültünk hármasban a ház széles teraszán és bámultuk a tengert, a végtelen kékséget...

HAZA - Az utolsó hét borús, szeles; reméljük, hogy a hazafelé vezető útvonalba nem szól bele az eső. De sajnos beleszólt, szerencsénkre első nap még élvezhettük Gap városka felé tartó utunkon a Haute-Alpes hegyeinek látványát...köztük a Ceüse meredek falait is. A Grenoble irányába tartó Napóleon-út hihetetlenül látványos: magas hegyek, hágók, elbűvölő francia falvak, kanyagós utak....aztán épp csak megcsodáljuk Grenoble látványos házi hegyeit, aztán ránkszakad az eső. Jöhet az autópálya Luxemburgig.

Itthon törik az erkélyt..még mindig. Nem úsztuk meg sajna.

De azért jó volt hazaérni....

FOTÓK: http://picasaweb.google.hu/urielz29/LaCiotatProvenceINyaralas?feat=directlink

UGYANEZ A VAKÁCIÓ, ÁRON "PERSPEKTÍVÁJÁBÓL": http://mercury29lion.blogspot.com/2010/06/azurkota-hurra-nyaralunk-morzsi.html

PIGNE D'AROLLA, 2009 AUGUSZTUSA

 Nem volt elég időnk.

Az ablakon túl komor, szürke fellegek takarták el a völgy hegyláncait, hideg ködfátylak úsztak be Arolla házai közé, és néha meg-megeredt az aprószemű, hegyi eső. Üldögéltünk és tervezgettünk - mi egyebet is csinálhattunk volna? D. ma, hétfőn érkezett, és pénteken már mennie is kellett. Nem lesz időnk mindent megcsinálni, döntenünk kell, hogy hogyan töltjük az elkövetkező három napot.

D. a páromnak jó barátnője, egy svájci hegyivezető/sziklamászó-oktató nő, akivel a környék magasabb hegyeire szerettünk volna túrázni. Azonban az én ÉdesLelkem nem érzi valami jól magát, ezért kettősben leszünk kénytelenek valami komolyabbat kitalálni. A fő cél az a Dent Blanche - a szomszéd völgy négyezrese; de mivel Arolla híresen jó sziklamászó-zóna – és persze mi mászni is szeretnénk – dilemmába kerülünk. Vagy Dent Blanche és más semmi, vagy itt a környéken valami. Lehetőség az van, csak győzzön az ember választani!

Az esőfelhők végigúsznak a völgy felett, nekirohannak a Mont Collon északi falának, aztán meghátrálásra kényszerülnek, kavargó, sötétkék mennyezetként áramlanak vissza a völgy fölé. Amikor a lemenő nap fényei végre áttörik a ködfalakat, aranypárát szórva mindenre, akkora mi is elhatározzuk azt… hogy a továbbiakat eldöntjük másnap. Egy biztos: holnap jó idő lesz, rövid utakat fogunk mászni, amolyan összeszokásképpen. Holnapután talán a környék látványos tűje, az Aiguille de la Tza lesz a cél...

Másnap este az erkélyen állva nézem a Pigne D’Arolla északi falán átvonuló naplementét. "Miért ne tudnánk megcsinálni egy nap alatt?" kötöm az ebet a karóhoz; és D-t sokat nem is kell erőltetni, benne van a dologban. Öt-hat óra fel, kb. annyi le, technikailag nem nehéz az út, 1700 m szintkülönbség - ez nem nagy ügy egy akklimatizált kétfős partinak.

A reggeli hideg befurakodik a kabát alá, de sokáig nincs maradása. Folyamatos tempóban megyek elől, nem sietve, nem pihenve; a jól ismert turistaút engedelmesen simul a lábam alá. A fejlámpa fényét gazdag harmat tükrözi vissza – néhol az út simáját fagyökér-hálók szakítják meg, ilyenkor hátrafordulok D. felé segitségképp, aki fejlámpa nélkül követ. Itt hallgatólagosan én vagyok a főnök, sokszor jártam már ezt az utat, a megközelítést a normál út felé. A kora hajnal csendjét csak lépteink zaja töri meg, de az is ideillik már – túl régóta otthon vagyunk már a hegyi ösvényeken mindketten. A gleccservíz zaja erőszakosan áttöri a csend hálóját; most még kicsi, de délutánra dübörgő folyó lesz belőle. A moréna oldalán meredeken kapaszkodik az ösvény, itt utolér az hajnal – ideje pihennünk egy rövidet. Csak mi mozgunk itt lent, más senki – aki a hegyre indul, azt talán épp most költik a Vignette menedékháznál, fölöttünk ezer méterrel.

Az északi falon végigömlik a fény – még nem erős, de fokozatosan birtokba vesz minden kis repedést, sziklatömböt, olvadt aranyként árad át a kemény sziklán, havon, percről-percre diadalmasabban. Messze űzi az éjszakát, észrevetet minket a világgal; de az árnyék még hideg, a köveket meg még néhol csúszós jég borítja. Amikor elérjük a Piéce-gleccser szélét, már éles árnyékok szabdalják a fehér havat a csúcs oldalában – de a gleccser lehelete hideg, fagyos. Gyorsan és csendben beöltözünk a mászócuccba; rövid véleménycsere – mi így csináljuk a bekötést, ti úgy, mindegy, legyen az – aztán eldöntjük a hierarchiát. Valaki mindig elől megy, valaki mindig vezet, egyikünk mindig döntéshozóbb kell legyen. Meglepetésemre nekem engedi az főnökséget, bár tapasztalatai alapján őt illetné az elsőbbség. Aztán indulunk.

A gleccser széle halott, öreg jég, tele óriási kőomlások maradványaival. Láthatóan nem ajánlatos itt délután mászkálni, mert friss omlások torlasza állja el néha az utat. Most csendes a gleccser, dermedten várja a szabadító napsugarakat az olvadékvíz. A hágóvasak nyoma nem marad meg a jégen, de messze a havas részeken jól kivehetők a nyomok, sokat nem kell az útkereséssel vesződni. Valahol 3000 méternél kiérünk az árnyékból; átmenet nélkül zuhog ránk a nap, melege hamarosan izzadságpatakokat indít a hátamon. A házig már sok nincs, félórányi kapaszkodás után ott is vagyunk.Jól haladunk, időben vagyunk - ha túl későn leszünk fent a felső gleccseren, a hasadékok hóhídjai veszélyesekké olvadhatnak.

3140m, reggel 8 óra. Lent a völgy még magán hordozza az éjszaka szunnyadását, de itt már munkálkodik a ciklus: víz olvad a sziklákról, a hó felszíne kezd fellazulni, a szél megerősödik. A normál út jól kitaposott, széles ösvény – legalábbis az első párszáz méterben, aztán bekavarodunk a Col de Vignette sziklás átjárójába. Ezt követően újabb gleccserplató keresztezése vár ránk, ez már meglehetősen hasadékos. Mély vágások ásítoznak a nyomok két oldalán, néhol mélyre beszakadva egy-egy szélesebb hasadékba. Most már csak hegyek vesznek körül, az Alpok vad, eonok marta vidéke. Messze a távolban már olasz hegyek nyújtóznak fel a mélykék égre, előttük óriási gleccserfolyamok keresik útjukat. Sziklapillérre vezetnek fel a nyomok, a törmeléken és a mozgó köveken kényelmetlen a haladás a hágóvasakkal, technikai nehézségekkel itt sem találkozunk. Elhagyva a pillért, elérjük csúcshoz vezető, kezdetben meredek és jeges gleccsert. Néhol szélsodorta hótáblák takarják a jeget, de a tájékozódás egyértelmű, úton vagyunk. A mászás könnyű, monoton. Néha megállunk fotózni, egy rövid kortyot inni. A csúcs még csalóka: kiemelkedik, majd újabb, magasabb jelentkezik, hogy félóra múltán átadja helyét egy újabbnak… és így tovább. Az utolsó, sziklás kiemelkedésről pedig kisül ( a térkép tanulmányozása után), hogy nem a csúcsot látjuk. Társaságunk is akad: 2-15 fős csapatok jönnek lefele, ők azok, akik a háztól indultak, és most ugyanazon az útvonalon mennek is vissza. A nyereg felé vezető szakaszon meggyűrődik a gleccser, ez magával hozza a hasadékokat; néhol keskeny hóhídakon kell átmennünk, néhol vannak helyek, ahol szinte várom, hogy beszakadjon, annyira törékeny és olvadt a hó. Az út nehézsége, úgy mint útvonalnehézség a lehető legkönnyebb (F,”facile”), azonban a hasadékokra nagyon kell figyelni. Még egy utolsó nekirugaszkodással elérjük a nyerget, aztán még egy enyhe lejtő – és fent is állunk a Pigne D’Arolla tetején, egy hosszú, szobányi széles platón. Rajtunk kívül nincs senki, de hamarosan lesz, mert a Dix menedékház felől csapatokat látunk közeledni. De most még a miénk a csúcs.

Látom a házat Arollában. Azt, amelyet kerek öt órája hagytunk el – alattunk 1700m-el csak apró, alig kivehető barna pont csupán. Előttem meredeken szakad le az északi fal, hátam mögött vakítanak a laposan elnyúló, sima gleccserek. Háromezresek emelkednek ki feketén a környező fehérségből, késélességű gerinceik a megközelíthetetlenség érzését keltik a szemlélőben. Keskeny árnyék töri meg egy hómező makulátlanságát északnyugatra: a Tsena Réfien gleccser felé vezető nyomvonal. És ott…keletre tőlünk, lebeg a többi fölött a Dent Blanche… alatta szétesnek a kisebb háromezresek, mint jégtörő hajóorr fúrja magát az ég felé, egyre fennebb nőve….szépsége és idegensége egy lélek tükre…

Majd, egy emlékezetes napon…otthon leszek azon is… És a Matterhorn? Ott van az is, az olasz rész idegen profilját mutatja, csak annak, aki ismeri… tőle jobbra pedig merészen emelkedik a fehér hegy, a Weisshorn. Keleti gerince nem felejthető…

Dav-csapat érkezése töri meg a szárnyalást. A Dix-háztól jönnek (Nyugati-gerinc), vállalkozókedvű partnerem meg rögtön nekem esik az ötlettel: menjünk arra vissza, valószínű hosszabb lesz, de ismeretlen. Igen, az ismeretlen vonzása… minden veszélyével együtt. Félóra múlva elkeseredetten rugdalom le az egyre növekvő hókoloncokat a hágóvasról egy 40°-os hó/jéglejtő közepén, sanda pillantásokat vetve az aljában ásítozó horribilis méretű hasadékokra. D. vidáman ereszkedik előttem, neki a hágóvasán van a hó felragadását megakadályozó gumilap, az enyémen meg nincs. Kellett nekem technikai vassal idejönnöm – átkozom magamat, miközben megpróbálok nem gondolni egy kicsúszásra: D-nek a maga 60 kilójával első emberként nincs sok esélye megállítani a csúszásomat.

A játék része, ugyebár…

A Tsena Réfien gleccser vége eléggé hasadékos és meredek, de a repedések nem szélesek, könnyű átugrálni rajtuk…már amikor nem szakadok be. Szerencsére nem sikerül semmi nagyot kifognom, ezért megúszom egy-egy térdreeséssel. Néha megállunk, pár óriási hasadéknál beleleskelődünk a gleccserek nyitott gyomrába, kellő tisztelettel szörnyűlködve a feneketlenségen. Még egy hólejtő, aztán elérjük a csupasz, jeges gleccservéget. A reggel csendje már a múlté: mindenütt víz folyik, alattunk tompa dübörgések jelzik a mélyben zajló folyamatokat, mellettünk-körülöttünk vidáman csilingelő, születő csermelyek keresik útjukat egy nagyobb áramlat felé. Elbámuljuk a világot egy lapos kövön üldögélve, majd megpróbáljuk kitalálni a követendő útvonalat. Tompa dübörgés ráz fel; a Mont Blanc de Cheilon északi falából kiszakadó kőtömbök kínzóan hosszú ideig zuhannak, majd rácsattannak a függőgleccser jegére porrá-sárrá robbanva szét. Ennek hangja még nem ért el ide – valószerűtlen csendben játszódik az egész, és amikor a nagyobb tömbök továbbpörögve megkezdik útjuk második – hosszabb zuhanását a Cheilon-gleccserre, csak akkor halljuk a becsapódás reccsenő dörgését. A pillanat megfagy… a háznyi tömbök lustán forognak maguk körül, nincs zaj, nincs vízcsobogás, csak a zuhanó köveken végigkúszó árnyékok éles rajzait látom. Pillanatok, órák… ki becsüli fel az időt? Lustán omlanak szét a fal alján, a gleccser jegén. Csak egy apró hegyi közjáték, mindennapos….

Cheilon-gleccser,  ez a negyedik jégfolyam a mai nap folyamán,  amelyre lépünk. A környék legnagyobbja, ebbe csatlakozik bele a többi kisebb. Csupasz, jeges és óriási. "Csak a sarok mögött, addig kell mennünk, gondolom csak negyedóra" – ezt még a kövön ülve jegyeztem meg társnőm kérdésére. Most meg itt vagyunk a felszínén, egyelőre csak az irányt látjuk, de út, jelzés sehol… nem baj, elboldogulunk mi, ezzel nem is lenne gond. A gleccser harsog, itt már komoly pataknyi , rohanó áramlatok rombolják a jégfelszínt, hogy aztán belezuhanjanak egy kékfalú, kitudja-hányszáz méter mély kútba…Nem merészeltünk túl közel menni.

A tíz perc lustán elmászott, óra múltán értük el a Dix menedékház felé vezető, gleccsert keresztező utat. D. lába fájni kezd, de kemény nő ez, alig akarja elfogadni a segítségképp felkínált túrabotot. A Pas de Chévres hágó fölöttünk van, negyvenméternyi sziklafalán vaslétrák rendszere emelkedik, amely lehetővé teszi az átjárást az Arolla völgye felé. De odáig van még százméternyi szintmászás egy oldalmorénán…de milyen egy moréna! Poros, sáros, asztalnyi kövek mozognak, billegnek és ráadásul az egész bokaficamító út nagyon meredek. A végén láncok segítik a haladást, mert ez az egyik legnépszerűbb túraútvonal a környéken.

A létrák az utolsó akadály. Innen már ismerem a terepet, nincs több már, csak egy kényelmes, órányi turistaút. Arolla fölött, virág-és rovarzsongás között vár az én Lelkem, aztán már csak mesélünk…Sebtében leállítom az órát: szép hosszú nap volt,  3500 m szint le-fel, közel 12 óra alatt…Aztán csak nézzük a Hegyet, amelyet a délutáni nap fénye glóriával vesz körül…

FOTÓK:

http://picasaweb.google.hu/urielz29/PIGNEDAROLLAMAYASTB?authkey=Gv1sRgCKG_7r6tzeaKHQ#

HASZNOS LINKEK:

http://www.iict.ch/Tcom/HomePages/MJN/Courses/SkiValais/PigneArolla.html (francia leirás)

http://hu.webcams.travel/webcam/1141651451-Weather-Arolla-Pigne-Arolla (webkamerák)

http://www.summitpost.org/mountain/rock/150226/pigne-d-arolla.html

MÖNCH; NOLLEN-GERINC

Első alkalommal 2005-ben kerültem kapcsolatba a berni nagy hegyekkel. Sajna, akkor csak az Eiger-re jutottam fel a Nyugati Pilléren, a Mönch és a Jungfrau megmászása eltolódott meghatározatlan időre. Egy hétig táboroztunk az Eiger lábánál, és elnézve a Mönch Nollen-gerincét, valahol mélyen megfogalmazódott a gondolat: ezt a hegyet először innen fogom megmászni. Hogy mikor,kivel, hogyan - ez még messze volt, de az ötlet már befészkelte magát a beteljesítésre váró lehetőségek szunnyadó arzenáljába.

És itt van...norvégiai kirándulásunk utolsó napján Édes-kedves párom hirtelen lezavar egy telefonbeszélgetést, aminek a következménye az, hogy másnapi hazaérkezésünk után fogom a cókmókot és irány a Mönch Nollen-gerince, egy SAC-csapat tagjaként.Ez egy ajándék, ezt nem illik visszautasítani ( nem mintha erőst rugdalóztam volna ellene...:-) ).

Az utazás Luxemburgtól Bern-ig ( itt volt a találka a csapattal) hosszú volt és tele nyugtalanító gondolatokkal. Életemben először megyek hegyre ( és nem könnyű útra) olyan emberekkel, akiket az életben nem láttam, nem ismerem őket. Meg persze zavart a saját felkészültségem: az akklimatizáció hiánya (egy 4000 m magas hegyről van szó), a kommunikáció esetleges buktatói...

A berni találka menetrendszerűen lezajlott. Amint megláttam az első, felém tartó, a tömegből messze kilógó,hátizsákos-jégcsákányos kéttagú csapatot, elmúlt minden szorongásom, minden rossz gondolatom. Végre megkezdődött, elkezdődött, két napig azt fogom csinálni ami életem egyik fő alkotóeleme, és ettől a pillanattól kezdve csak az számít,hogy az elkövetkező pillanatok, napok újdonságait milyen hozzáállással hagyom bevésődni az emlékezés csalóka tárházába. Figyelek...új arcok, mozdulatok, idegen nyelv, kíváncsi vagy épp tartózkodó pillantások, óvatos ismerkedések; M.W., csapat vezetője rögtön megnyeri tetszésemet - sugárzik róla a keménység, magabiztosság. A többiek - egy-két kivételtől eltekintve - sem ismerik egymást, de mindenki hegymászó, mindenki SAC-tag, hamarosan az autó zaját túlkiabálva folyik az ismerkedés. Feltűnést kelt a "luxemburgi, aki Romániából jött de magyar"; a két nap folyamán nem akadt túratárs, aki nem érdeklődött volna élénken irántam. Érdekesség lehettem, az biztos... Amúgy van itt minden náció: idősebb, fiatalabb, nők...az átlagéletkor az 35 körüli.

Grindewald-ban hagyjuk M. kisbuszát, innen vonattal megyünk tovább. A csapat struktúrája: 7 tag és 4 túravezető. A Nollen nem egyszerű út: egyike a klasszikus jégutaknak az Alpokban, nehézsége D vagy D+, viszonyoktól függően. Jó jégmászó tapasztalat szükséges hozzá, plusz meg persze jó állóképesség...ettől féltem én, mert ezek a svájci népek minden héten hegyen vannak, ajjjj, mi lesz itt velem....

Az első nap a bemelegítés: felmegyünk a Guggi menedékhelyhez , amely a Nollen alatt helyezkedik el 2800 méteren. Az időjárás nem biztat sok jóval: borús, ködös, néha aprószemű eső is hull, igaz hogy nem áztat el szerencsére.A svájciak bíznak az előrejelzésekben, szerintük holnap ragyogó idő lesz. Tetszenek ezek az emberek; tempójuk könnyed és laza, nem sietnek, nem pihennek, mégis két és fél óra leforgása alatt magunk mögött tudjuk a 800 m szintet. A nap további része ismerkedéssel, alvással és evéssel telik el.

Mint öntudatos, magára valamit is adó hegymászó, én nem szeretem a vezetős partikat. Van létjogosultságuk persze, de nekem sokat jelent a hasonló felkészültségű, hasonló gondolkodású kötéltárs/partner jelenléte. Vezető esetén nincs egyéb, csak ballagás utána, hagyva és tudva hogy a fő problémákat ő oldja meg. Ez pedig összeegyezhetetlen az én mászóelveimmel. Itt, ebben a csapatban ezt nem éreztem, mert itt mindenki tapasztalt hegyjáró volt. Itt a Matterhorn nem volt nagy kunszt, szinte mindenikük járt már rajta. Már az út jellege megkérte, hogy akárki nem vállalhatta be a túrát. Ami még jó volt: ránézésre, szó nélkül elfogadtak, nem érdeklődtek egyéb teljesítményeim iránt. Tudtam, hogy nem leszek ász a csapatban, nem megyek soha a kötél elején, de alapjában kíváncsi voltam az egészre: hogyan működnek a dolgok egy profi vezetésnél. Mert azért ezek profik voltak a javából.

Reggel 3-kor ébresztő: evés, szedelőzködés majd 4-kor indulás. Minden vezető kap két embert (már akinek kettő jut..). Én R.-el, egy vezetőaspiránssal megyek, a másik ember egy öregebb mászó, G. Elől a vezető, utána G., majd én. Láthatóan R. kevéssé bízik meg a középső emberben, és jogosan: indulás után pár perccel G. elrepül egy vízjéggel borított, ártalmatlannak tűnő párkányon. Ketten sikerül megtartanunk - ez mondjuk kettős parti esetében biztosnak tűnő zuhanást eredményezett volna.

Az út alsó - megközelítő - harmadáról elmondható, hogy kitett, kb. I-II (UIAA) nehézségű mászás, rossz, törős kőzettel és mozgó kőtömbökkel. Néhol hómezőkön haladunk át, ami megkönnyíti az utat - inkább ez mint a törmelékkel borított, veszélyes párkányrendszer. Persze a szilárd biztosítási lehetőségek a sziklán minimálisak - vagyis nincsenek. Órányi haladás után ott állunk a Mönch-platón, 3112 méteren, és előttünk kibontakozik a kora hajnal fényeiből a Nollen. Itt felszereljük a hágóvasakat, a jégszerszámokat előkészítjük, még bevárjuk a lemaradó csapatot - és aztán indulás.

Előttünk van egy hólejtő, majd egy kisebb sziklaletörés az újabb hómezőig. Itt már megnő a lejtő meredeksége, a sziklán is követelmény a hágóvasakkal való biztos mászás. Elhagyva a sziklát, további utunk egy enyhe hólejtővel kezdődik, amely azonban hamarosan egy 45-55°-os jégfallá alakul át. Jégmászó-szemszögből nézve ez még nem nagy lejtőszög, még nem kéri meg a két jégcsákány használatát. Ez még "csak bemelegítés"...A jégen jó minőségű, 5-10 cm vastag firn van, egy álom rajta mászni...könnyedén haladunk, a jégszerszámokon egyensúlyozva, és hamarosan ott állunk az első standolási lehetőségnél. Itt megáll a csapat, összezsúfolódunk. Előttünk, fent a 60-80°-os jégletörés alatt egy korán induló csapat küzd a meredek jéggel. Hull a jégtörmelék, nekem az orromra , egyik nőnek pedig a homlokára esik a mászók által lezúdított törmelék egy darabja. A kiválasztott stratégia miatt a mi csapatunk most várakozik a standban, amíg az utolsók is el nem hagyják ezt a pontot.

A második stand már közvetlen a Nollen kulcsrésze alatt van: ez egy függőgleccser kompakt, előtörő orr-része, 80-85°-os átlagos meredekséggel. Meg is fogja a társaságot rendesen, és mint később kisült több felmerülő probléma is bonyolította a helyzetet. Pl. az egyik nőnek a hossz közepén hajszál híján kiesett a cipő a lábából, hágóvasastól, mindenestül. Hogy jobb legyen, mindkét nő egy szál túracsákánnyal mászott....persze, pruszikolniuk kellett, meg a vezetők standoltak ott is ahol nem volt muszáj. Bő órányit várakoztunk a standban két utolsó csapatként, és bizony reggel 7-kor június elején 3000 m fölött eléggé hideg tud lenni a reggeli szellő...Épp ezért meglehetős örömmel veszem tudomásul a vezető kiáltását: indulhattok!

Új hágóvasamnak ez az első útja, de már megmutatkoztak kvalitásai; hihetetlen precíz és biztos lépéseket tesz lehetővé, és ez kihangsúlyozódik a közel függőleges jégen. Előttem G. halad, a kötélhossz kezdetén még biztosan kezelve csákányait, de aztán a technika hiánya érezteti hatását: karjai elvesztik erejüket és lezuhan. Én mellette mászok (nem szeretném ha a hágóvasak a fejemre kerülnének),és az adott pillanatban kissé fölötte is, de stabil helyzetemnek köszönhetően nem tud lerántani, őt meg megfogja a vezető. Miután összeszedi magát, átszerel pruszikra és felhúzva magát lassan eléri a standot. E kis közjátékot kivéve én hihetetlenül élvezem a dolgot, a jeget; úgy látszik mégiscsak jó formában vagyok, mert jól tudom uralni a dolgot - úgy mentálisan, mint fizikai részen. A baj - ha lesz - az majd 4000 méter fölött fog jelentkezni...

Elhagyva a kulcsrészt, innen tovább pár kötélhossznyi, kevésbé meredek hólejtőt mászunk. Itt a vezető nem rak be köztes biztosítást, csak standot épít és felbiztosítja a másod- és harmadmászót, aztán megy is tovább. Telnek az órák, mi meg mászunk, nem létezik egyéb, csak azt ember, az eszközök meg a hegy tökéletes harmóniája. Hogy mikor érünk fel az utolsó, nagy falszakasz alatti lapos hólejtőre 3500 méterre, nem tudom. Itt várnak a többiek, ránk és még egy lemaradt csapatra, majd összegyűlve teljes létszámban, pihenünk negyedórányit az utolsó szakasz előtt.

Kora délelőtt van, a nap már vakító fénnyel árasztja el a környező csúcsokat, de mi még az északnyugati fal árnyékában didergünk. Fölöttünk egy 400 m magas meredek lejtő, alsó részén hosszan elhúzódó peremhasadékkal, "bergshrund-dal". Lazán félóra könnyű hótaposásnak ítélem - na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Mentségemre szolgáljon, hogy még ekkora falat ilyen meredekséggel nem másztam. Lényegében egy kis része a Mönch északnyugati falának.

A "bergshrund" nem okoz problémát. Mivel jóval szezon elején vagyunk, a lezúduló lavinák feltöltötték a hasadékot, ezért egyszerűen egy óvatos mozdulattal átlépünk rajta. És eddig volt a félóra...Felnézek az előttem magasodó, árnyékfehér jéglejtőre és kezdem átértékelni az arányokat. Itt a lejtő meredeksége 55-60°, és egyáltalán nem hótaposás. Erre ténylegesen akkor döbbenek rá, amikor a közepéből visszanézve az utolsó csapatot - akik épp a "bergshrund-nál" vannak - a meredekség miatt alig látom. Itt folyamatosan haladunk, köztes biztosítások nélkül, a csákányok és hágóvasak segítségével. Izzasztó, vádliégető jég/hómászás, de nem cserélném el semmivel. Közeledünk a 4000 méterhez - fölöttünk már áttűz a nap a gerincen, jegesebb és meredekebb a lejtő - amikor az első csapat rákényszerül a köztes biztosítások elhelyezésére. Ismét várakozunk, mivel mi leszünk az utolsó csapat,aki ki fogja takarítani az utat ( vagyis kiszedi a jégcsavarokat, hevedereket).Itt mutatkozik meg a svájciak erőssége: folyamatosan haladnak, pihenés nélkül. Nem mintha nem tudnám tartani a tempót, de határozottan jólesnek a csavarkiszedések miatti perces megállások.

Aztán elvakít a nap. A gerincen napsugárözönnel körberagyogva ott áll R., előtte egy jókora szikladarab, feketéje élesen elválik a gerinc havától. Tudom hogy pár perc múlva vége - vége az mászóútnak, az egész északifal-érzésnek,a függőleges létezés egy különleges formájának - a legközelebbi ilyenfajta mászásig. Még van persze, még végig kell mennünk a kitett, ragyogó hógerincen, fel, még vannak lépcsőfokok a célig, a csúcs felé, ami lényegében nem is a cél, csak egy darabja a mai napnak, egy elválaszthatatlan része a beteljesülésnek...

Itt már érzem az akklimatizáció hiányát. Nem maradok le, tartom a tempót persze, de néha keményen szemben kell állnom rosszabbik énemmel: ülj le, pihenj meg, úgysem tudod megcsinálni pihenés nélkül...A Nollen-en nem juthatott szóhoz az élmény intenzitása miatt, de itt rögtön kihasználja az alkalmat az érvényesülésre. A mászás harc önmagunkkal, harc kényelemhez, biztonsághoz szokott énünkkel, amely nem enged egy pillanatot, rögtön jelentkezik ha lehetősége van rá...Nem engedek neki. A csúcs messze van, át kell még jutnunk még pár kiemelkedésen, amíg végre ott állhatunk a mai nap legmagasabb pontján. Előttem messze nyomok vágják át a makulátlan hólejtőt, köröskörül hegyek, gleccserek, felhők és mélykék ég...Lépés lépés után, pontok az önmegismerés rögös útján..Nem engedek a kényelemnek.

A csúcson épp elfér a 11 ember.Gratulációk, fotók, 4107 m..aztán ereszkedünk lefelé. A Mönch normál útján (déli gerinc), ahol a legtöbb ember fel szokott jönni. Nem egy gyerekjáték ez sem, folyamatosan kitett, a hópárkányok merész ívben nyúlnak be az északi fal fölé, és mindig félre kell állni a felfele igyekvők elől. Látványos út,ide még visszajövök valakivel, tudom biztosan.

A többi? Elhagyva a gerincet leérünk a turisták által autóútnyi szélességűvé taposott, Jungfraujoch-hoz vezető ösvényre, végigmasírozunk a gleccseren; hullafáradt vagyok és irgalmatlanul tűz a nap, a tömeg zsongásán keresztül épp csak látom az óriási Bollywood feliratot a Jungfraujoch-nál, majd már vonatozunk is; le az Eiger gyomrában miközben intenzíven tárgyalunk a túratársaimmal, aztán az alagút végén fehér villanás a tavaszi ég előtt: ott a Mönch, ott a Nollen-gerinc.

FOTÓK:

http://picasaweb.google.hu/urielz29/MONCHNOLLEN2009?feat=directlink

http://www.flickr.com/photos/19277760@N03/sets/72157621353811024/with/3714253406/ (Étienne fotói)

HASZNOS LINKEK:

http://www.summitpost.org/route/159326/nollen-route-nw.html

http://www.summitpost.org/trip-report/190976/winter-spring-ascent-of-the-nollen-route-up-the-m-nch.html