A szeptemberi éjszaka csípős hidege rögtön körülölel, amint kilépek a ház ajtaján. Saas Grund kihalt ebben a korai órában - reggel 4 van -, csak az utcai lámpák szórják rám bágyadt fényüket, amint végighaladok a főutcán. A kemény hegymászó bakancs talpának csattogása tiszteletlenül felzavarja a svájci település reggeli csendjét. De az se sokáig – tízpercnyi parádé után kiérek az erdő alá, és a kavicsos turistaút első méterei apróra morzsolják a általam felkavart reggel nyugalmát.
A sötét jótékonyan ölel körül, és a reggel hidege sem tolakodó már. A fejlámpa szórt fénye pár méter után erőtlenül hull bele a ritkás fenyőerdőbe; néhol halkan csobogó vízfolyáson csúszik meg fénye, amint folyamatosan haladva felfelé kanyargok az út fordulóin.Érzékelhető világom csupán e pár méternyi átmérőjű, fényes körben ölt testet, ennek határain túl az érzékek számára nincs semmi... hogy merre járok, azt csak a lámpa világába beúszó majd elhalványuló tereptárgyakról tudom kikövetkeztetni. Az időtlen ballagásba lágyan, majd egyre erősödő csobogással tolakodik be egy nagyobb vízfolyás zaja – pár perc és elérem a Trift hotelt, juttatja eszembe...
2000m; Triftalp pásztorszállásai csendesek még, az egyetlen, emberi tevékenységre utaló jel a vályúkba helyezett tejesbödönök jelenléte. Csend van, a pár nappal ezelőtti túrámon rámszóló kutya sincs sehol. Haladok tovább az itt kiszélesedő úton, aztán elérem az alpesi legelőt. Nincs több fa, erdő, itt csak a lámpa fénykörébe kerülő szikladarabok az útitársaim. Megnyugtató dolog az előzetes tapasztalat: pár napja épp ezért jártam végig ezt a megközelítő utat, hadd ne kelljen az eltévedés időtrabló problémájával törődni. És még mindig sötét van...még mindig sötét az éjszaka.
Húsz percnyi baktatás, és aztán már nem csak a lámpa az egyeduralkodó, mert pillanatokra megállva és eloltva azt, már halványan kirajzolódnak a hátam mögött a Mischabel-lánc négyezresei. Álmosan úszik rájuk a pirkadat fénye, még csak sejteti a világgal, hogy egyéb is van a bársolyfekete szeptemberi éj mögött.Megyek tovább...aztán felgyorsul a színjáték. Előttem, keletre még csak halványan sejthető a Fletschorn, Lagginhorn tömbje, még nem egyéb csupán csak a „tudom-hogy-ott-van” érzése. De nyugatra már határozottan kirajzolódnak a hegyek, a fehér, hideg hajnali fény kíméletlenül elűzi a gleccserekről az éj sötétjét. A csillagok még kitartanak, még nem jött el az aranyló reggeli sugarak ideje; még hidegkékek a fények. De a reggelt nem tartóztathatja fel semmi...
Hét órakor rövid időt szakítok megörökíteni a reggelt. Kreuzboden állomásnál még tart az éjszaka nyugalma, még nem indultak meg a felvonók. A völgy, alattam ezer méterrel még álmosan takarózik az éjszaka maradék sötétjével, de a csúcsokon már diadalmasan lobog a reggel – a kék-fehér fények lassan, erőtlenül visszaszorulnak, amint az emelkedő nap sugarai olvadt aranymázzal tapogatják végig a csúcsokat. Még bátortalan, narancsszínű fénye megtorpan a hómezőkön, eljegesedett sziklákon, de amikor elérve a Weissmies-házat visszapillantok, a sárgák melegét már a nappal átható fehér fénye váltja fel, megállíthatatlanul betolakodva a csúcsok közé, miközben a völgyben még állja sarat az éjszaka maradéka.
Ragyogó őszi reggel van már,amikor elérem a Lagginhorn délnyugati gerincének beszállását. Ismeretlen terep, se ösvény, se jelzés . Meg persze senki. A normál út is üresen nyújtózik a gleccser irányába,mert aki a Weissmies-háztól indult – ahogy az szokásos - az már valahol a felsőbb részeken kell járjon. Az én célom más: a hegy tetejét a teljes délnyugati gerincén át akarom elérni. Itt nincs gleccser, itt csak sziklamászás vár rám, és a mászókönyv szerint nem is nehéz nagyon. Beszállok hát, az egyetlen mászófelszerelés amelyet használok, az a sisak. Nekimegyek az első, háznyi tömbökből álló meredek törmeléklejtőnek. A mászás ezeken a néhol ingó, de aránylag stabilizálódott köveken csupasz élvezet. Sárgásvörös gneisztömbökön át vezet az út egy másik világba: mássz és élvezd! Néhol apró falszakaszok szakítják meg a gerinc - itt még széles – hátát, néhol kövekből kirakott régi sátorhelyek mellett haladok el; de lassan egyre magasabbra érek, és ahogyan alattam szűkül a gerinc, ugyanúgy nyílik a világ körülöttem. Mélységek és magasságok...3000 méter után keskenyedik az eddigi széles hegyhát, a tömbök kis, vaskos csúcsokká növik ki magukat; örömmel próbálom az új bakancsot gyengeségeiken. Itt már folyamatosan mászok, egészséges, aranybarna, őszsárga sziklafalakon...de a mászás sehol nem veszélyes vagy megerőltető, csak könnyű , elemi kapaszkodás mindenütt.
3539 méternél a normál út – amely a gleccserről jön fel – éri el a gerincet. Megjelennek a két nappal ezelőtti havazás maradék hófoltjai is, és hamarosan meghallom az első emberi hangokat is – fentről. Valakik jönnek lefele, de még eltelik tíz perc, ameddig találkozunk. Svájci csapat, Graubünden kantonból – mint később megtudom. Aztán még jönnek páran, de összehasonlíthatatlanul kevesebb az ember, mint ahogyan egy ilyen hegyen elvárható lenne. A friss hó, a szezon vége miatt? Nem tudom, de én jóval nagyobb látogatottságra számítottam. 3600 méternél a gerinc elveszíti eddigi jellegét, széles, törmelékes és meredek hegyoldalon visz tovább a mászóút. Eljegesedett sziklák közt kapaszkodom fölfele, néhol összefüggő hófoltokon visznek át az előttem járók nyomai. Aztán jönnek az első hólejtők és fontolgatni kezdem a hágóvasak felvételének lehetőségét. Innen már technikai terep visz fel az utolsó hó/jéglejtőig, kitett és bőven meg van rakva friss hóval.
Magányosan küzdöm fel magam az utolsó 300 méteren. A csúcs még mindig nem látszik, de kezdem érezni a 4000 métert. Közel hat órája jövök a völgyből, mögöttem van már párezer méter szintkülönbség, de közel sem érzem annyira kimosottnak és fáradtnak magamat, mint az eddigi négyezres mászásaimon. Ez az első, ahol nincs jelen a kötéltárs..nincs akihez alkalmazkodni, tempót igazítani: a szólózásnak is megvannak a maga pozitívumai. Meg persze a negatívumai is...Az órám szerint még százméternyi szint van a legmagasabb pontig, de a csúcs még sehol. A sziklákról jégcsapok lógnak, vastagodik a hóréteg, és néhol elakad a lélegzetem, amikor a hó alatt megbillenő kőtáblába támaszkodnak a hágóvasak. Aztán egy utolsó sziklalépcső, és elvakít a nap. Előttem az utolsó akadály, a csúcs alatti jéglejtő. A lejtőn szembepörgő jégkristályok két mászó alakját rajzolják ki: egyik itt van előttem, a másik meg óvatosan ereszkedik a templomtető meredekségű, csontkemény lejtőn. Pár szót váltunk, aztán megindulok felfele, elhaladok a második mászó mellett. Nincsenek bekötve, és rám sem mer pillantani amikor felcaplatok mellette, annyira aggodalmasan rakja lábait egymás elé. Van is oka rá: a lejtő meredek, ki van jegesedve, alig pár centi hó borítja, és ha a mászó kicsúszik, akkor a hegy aljáig meg sem áll.
Utolsó méterek... néhány sziklatömb van még hátra az asztalnyi méretű csúcsig. Aztán elérem a csúcskeresztet, és látom a másik oldalon felkapaszkodó déli gerinc utolsó szakaszait. Innen nincs tovább, csak lefele. Leteszem a zsákot a kereszt tövébe, csinálok pár fotót, eszem pár falatot és aztán csak ülök. Üresen , éntelenül. Körülöttem hegyvilág, ameddig szem ellát. Fletschorn, Weissmies, a távoli olasz és a még távolibb berni felföld hegyei, az összes - hallgatunk. Csend van.A zajongó völgyek, síállomások hangjai nem jutnak föl ide. Szellő borzolja gyengén végig a csúcsot, a meleg szeptemberi nap alattomos szomjúsággal rombolja szét a csúcs szikláira ragadt hófoltokat. Még teheti,de már nem sokáig.Tűnődve figyelem, hogy alattam ötszáz méterrel apró hangyák mozognak – a két angol, akikkel utoljára találkoztam. Nincs jelentősége – csak egyszerű nyilvánvalóság, mint a szellő, mint a hegy, mint a hó fehérje a millió éves sziklákon. Szétesett gondolatok suhannak át rajtam, de nem követem őket.Talán percek múlnak, talán évek – a számvetésnek nem most van az ideje; most elég a szikla keménye, a hegységek erdejével agyonszurkált láthatár mérhetetlensége, a kékek, zöldek, fehérek közönyös harmóniája. Aztán a Weissmies látványa valamit elindít bennem, valami újra teret nyer, körvonalazódik egy gondolat, amelyet nem hagyok eltűnni – vagy ő nem hagy engem? – súlyosan dobban a vágy : meg kén’ mászni. Újra ember: újra akar...
Utolsó pillantás a fotós szemével háromszázhatvan fokban. Az objektív körbepásztázza teret, bitek halmazává silányítva a végtelent. Aztán elrakom a gépet, leveszem a jégcsákányt. Csak félúton vagyok, és bármennyire is könnyűnek tartom az út nehézségét, nem kockáztathatok. A jéglejtőn maximális figyelemmel óvatoskodom le, majd még 300 méter odafigyelős rész és utána már felszusszanhatok. Meglepetésemre vezetős partikkal találkozom, nem is eggyel .Kötélbe bogozott bárányok- hogyan lehet így hegyet mászni? Olyan terepen, ahol magára valamit is adó hegyjáró ember elsétál...
„You are very quick!” – ezt a svájciak mondják, negyedórával azután, hogy 3500 méterre leérve leülök melléjük sziesztázni. Hát,modhatnám azt is hogy ők lassúak, nem? Minden relatív...Egymást kerülgetve ballagunk lefele a normál út és a gerinc kereszteződéséig. Vége az egyedüllétnek, megelevenedik a hegy, mindenki felfele törekszik. Elérve az eltérőt, elbúcsúzok tőlük aztán újra magamra maradok a napmeleg kora délutánban. Kecskecsapat (ibex) prüsszög rám egy nyeregből, egy fiatal állat a köztünk lévő négy-öt méternyi mély szakadék biztonságából kíváncsian figyeli fotós ténykedésemet. Anya és fia (?) unja meg az álldogálást és rám se hederítve nyújtóznak el egy kiálló sziklatömb tetején. Őrjítő és végtelen ereszkedés egy törmeléklejtőn – mert eltévesztem a felfele követett utat - , majd a pár nappal ezelőtti, Jegihorn mászásakor szerzett vízhólyagok a sarkamon újra fájdalmasan fejlődni kezdenek. Átnézek rá – apró , éles csúcsnak látszik csak a hegyek tengerében, de én tudom, hogy mennyire fárasztó és fájdalmas tudott lenni az az akklimatizációs mászás...jóval fárasztóbb volt mint ez a mai négyezres.Aztán megpillantok valamit, amely mindvégig ott volt előttem, de csak most tudatosul: a Weisshorn elegáns, éles csúcsa emelkedik magasra messze a távolban. Egyik legmaradandóbb mászásunk emléke..
A nap élményei berázódnak a Kreuzboden utáni monoton gyaloglás pora alá...iszonyúan messze van még Saas Grund. De a perceket, kilométereket lassan megnyerem, aztán már csak egy utolsó mászás marad: a ház emeletére vezető lépcsők leküzdése...
FOTÓK:
LINKEK:
