SVÁJC, KANDERSTEG - ŐSZI PILLANATOK ( 2010 OKTÓBER)

Hónapeleji  komor, októberi esők...hideg suhogásuk letépi az első aranysárga lombokat, előrevetíti az elkövetkező hetek nedves-ködös hiábavalóságát; mert ugyan mire jó a november?
Görnyedt várakozás a monitor előtt: hol van az ősz melege?? Aztán ..gyerünk; gyorsan! Egy hét jóidő Svájcban...
Kandersteg nedvesen gubbaszt a rászitáló ködfelhő alatt...kísértetek, katonák, turisták lézengenek a város utcáin - de minden csak módjával, mert holtszezon van. De fent az ég kék, a levegő tiszta, a magas hegyek aranylanak az októberi fényben - mert a remény hal meg utoljára. És lőn...Lassan múló pillanatok vésete a svájci ősz palettájáról:





SVÁJC, SAAS-VÖLGY ( 2010 SZEPTEMBERE)

A völgy, elhelyezkedését tekintve szomszédos a Mattertallal (tal=völgy), ahol a közismert hegyisport-centrum, Zermatt fekszik. Ettől eltérően azonban kevésbé zsúfolt – legalábbis nyári-őszi szezonban, pedig van amire büszke legyen: nincs Matterhorn-ja mint a szomszédjának, de talán innen csodálhatók meg legszebben a Vallis-i Alpok legmagasabbjai. Négyezresek tömkelege – így is lehetne mondani, amint az ember megáll a völgy egyik, turisztikailag leginkább favorizált településének főterén. A Saas Fee-t körbeölelő panorámának kevés párja akad, még ebben a szép országban is. Először is, idézzük meg pár fotó segítségével a  kora őszi nap melegében fürdő város pillanatait:
Saas Fee látványa a Mischabelhütte felé vezető útvonalról nézve
Főtér, háttérben a Fletschorn és Lagginhorn





 Svájci hegyi falvak építészete: a rohanó olvadékvizek vagy gyors hegyi zivatarok áradata elől cölöpökre épített házak a város központjában (fent).

Látvány déli irányban a főtértől: Taschhorn, Dom 



Fee-gleccser
 
Mint mindenütt Svájcban, az ember itt is ráakad valamire, amely csak itt található meg: itt van a világon  legmagasabbra felmászó metróvonal (!), amelynek alsó állomása 2980 m helyezkedik el, felső pedig 3456 m-en. Ennek köszönhetően a környék pár négyezrese (Allalinhorn, Alphubel) szinte fáradtság nélkül elérhető. Hasonlóan Zermatthoz, a város itt sem látogatható saját gépjárművel, azonban (eltérően Zermattól) mégiscsak el lehet jutni  idáig, mert a "városkapu" előtt többezer férőhelyes parkolók vannak kialakítva, főként a síszezon igényeihez igazítva. Ottjártunkon csak a tetőn levő részt volt használatban. (lent)

Pár éve a Jégmászó Világbajnokság egyik fordulója Romániában zajlik, pontosabban Busteni városban, a Bucegi-hegység lábánál. Egy másik forduló pedig itt: az óriási parkoló központi részét használják versenyre, az emeletek közti  felhajtósáv pedig a nézősereg befogadására szolgál . Ottjártunkkor csak az ottfelejtett felszerelés sejteti a februári esemény komolyságát ( fenti képek).
A Feevispa. Itt még szabályozottan kanyarog, azonban pár száz méterrel alább látványos,  mély kanyont vájt be magának a völgy felé tartó útján.


 Hasonlóan Zermatthoz, itt sem hiányoznak a drága üzletek, sportboltok, de kevésbé felkapott mint amaz. A főszezon a tél, de most, a nyár végén is akad elég sok turista, hegymászó. A völgy gyújtópontja a városka, lehetne mondani. Saas Fee azonban nem a völgyé...egy kiálló fennsíkra van építve, a völgyfenék igazi települései Saas Grund, Saas Almagell. Kevésbé populárisak, mint a nyáron is turistáktól zsongó Saas Fee, de kevésbé zajosak is. Meg persze olcsóbbak...svájci mértéket használva.
Saas Fee-ből indul az egyik leglátványosabb turistaútvonal, ahol valaha is jártam. Meg egyik legnehezebb is...A 3335 méteren elhelyezkedő Mischabel-menedékház igazi sasfészek. A város mellől induló turistaút tízpercnyi mezei sétálás után olyan meredekséggel indít, hogy az embernek elakad a lélegzete..és nem is hagyja abba, csak 2800 méter után, és csak azért, hogy egy szinte klettersteig-gé vasazott, még gyötrőbb gerincen át érje el a völgyre dölyfösen letekintő menedékházat.Pár kép:








 És, kb. 3 órányi izzadás után ott a ház:

Továbbmegyek a Lenspitze keleti gerincének irányába, majd elérek egy előcsúcsot 
( Schwarzhorn, 3620 m), aztán nincs tovább, elég volt mára. Még le kell mennem...                     


A Lenspitze keleti gerince, a csúcs, majd a Nadelhorn. Meg persze az északkeleti fal....huh ,mennyire vonz, egyszer vissza fogok jönni érte ide...(lent)

Látvány a Schwarzhorn-ról: völgy keleti oldalának egyik négyezrese a Lagginhorn ( jövőheti célpont, a kép jobb oldalán), meg majdnem négyezrese, a Fletschorn ( bal oldal):

 Vissza a völgybe: a  Saas Almageller fölött lefolyó/zuhogó vízesések is megérnek egy látogatást:





Saas Almageller a völgy végének utolsó települése. A faluból kikanyargó  szerpentines út egy duzzasztott tóig ( Stausee Mattmark) visz, ahol vége is van a személygépkocsival járható szakasznak. Gyalogosan háromórányira a Monte Moro hágóig lehet eljutni, a túlsó oldal már Olaszország...              







WEISSMIES (4017m); SZEPTEMBER 14 2010


A Weissmies megmászása egyáltalán nem volt tervbe véve. Habár egyike a legkönnyebben megközelíthető négyezreseknek, a csúcsra vezető út – annak ellenére, hogy csak 950 métert kell mászni a Hohsaas síliftjétől a legmagasabb pontig – mindvégig hasadékos, eljegesedett terepen vezet. A Lagginhorn szólója után bizakodva átböngészem a mászókalauzt: a hegy dél-délkeleti gerince is inkább sziklamászásként jellemezhető, és ami az én esetemben a legfontosabb - a megközelítés könnyű, jégmentes, kivéve pár kis hómezőt. A felső szakaszok ejtenek csak gondolkodóba: egy sziklás gerinc után havon, jégen keresztül kell elérni a főcsúcsot. Remélem, nem egy hasadékos gleccsertető van ott...
Semmi nem tökéletes – még Svájcban sem – és dühösen keresem reggel 6-kor az Almageller-menedékház felé vezető turistaút kezdőpontját. Irányítótáblák... A településen – Saas Almagell – eléggé nyakatekert módon elhelyezett táblákat követve húszpercnyit kóválygok a reggeli sötétben, amíg sikerül megtalálnom azt, amit keresek. Le kellett volna járnom az első órányi szakaszt, akkor most nem bajlódnék ezzel – gondolom. De aztán a kindulópontként megtalált hídon való átkelést követő meredek hegyoldal kapaszkodója feledteti velem a bosszúságot. Bemelegítésnek elég durva az első százméternyi szint, izzadtan és kifulladva érem el a laposabb szakaszokat. A hely, ahol járok hihetetlen szépségű; szűk kanyon mellett hozott fel az út, vízesések lépcsői zuhognak többszáz métert le. Ezt inkább sejtem a reggeli szürkületben, mint látom, de visszafele is itt fogok jönni, és akkor majd lesz időm közelebbről is szemügyre venni. Az út 2000 méter magasság után teljesen megváltozik: hosszú, glaciális völgyfenékben laposan kanyargó, látványos ösvénnyé szelídül. Hosszú gyaloglás, kevés szintemelkedéssel. Mintha csak valamelyik fogarasi nagy katlanban haladnék fölfele – igaz, a völgyet körülölelő dekoráció kissé grandiózusabb...
A hátam mögötti Mischabel-lánc hegyein kibontakozó reggeli színjáték most kevésbé köt le, mert késésben vagyok, későn indultam, erre még rájön az Almagellben elvesztegetett idő is. Az út lassan, de biztosan emelkedik; én meg folyamatosan baktatok fölfele a kora reggelben. A jó tempó titka a saját ritmus megtalálása: menj lassabban, de folyamatosan; ha néha lassúnak is tűnik a haladásom, de tudom, hogy ez nem igaz. Körülöttem a völgy kitárul, gleccserek, sziklagerincek úsznak be a látókörömbe, aztán egy nagy lapos mező közepén feltűnik az Almageller-ház. Háta mögött a Dri Hornlini 150-200 méter magas sziklataraja, mint történelem előtti ősállat csupaszra mart váza őrzi a völgyet; aranysárga sziklatáblái a környék legszebb alpesi sportmászóútjait rejtik. Amint elérem a házat, megállok pár percre, hogy pihenjek, reggelizzek; azonban ezt kihasználva a reggeli árnyék hidege rögtön gonosz szellőként támad. Az órámra pillantok: 2894 méter, reggel 09:00 óra. Ahhoz képest, hogy az eddigi út átlagideje 3 ½ – 4 óra, elég jól haladok. Mondhatni jó formában vagyok, így hát ennek tudatában már bátrabban szemlélem a Weissmies innen még könnyűnek látszó déli gerincét. De odáig még van amit menni: 3300 méteren van a beszállás, és még el kell érnem egy nyerget. Meglepetésemre jól festett jelzések indulnak a háztól abba az irányba – így megkímélődök az útkeresés kételyeitől. 
A nap sugarai még laposan sütnek be a katlanba, a hegyárnyékok hidege egyre szelesebb. Nem maradok itt tovább, elhatározom, hogy utolérem a napot – hadd legyen egy meleg reggelim. Megyek a Zwischbergenpass( pass= hágó, átjáró, nyereg) felé, azonban a nap fényes pászmái mindegyre elmásznak előlem. Visszapillantok; alattam az aprócska ház ragyogó színekbe öltözik, amint a meleg sugarak végigsimogatják – fene, én még mindig árnyékban kapaszkodok. Rettentő éhes kezdek lenni, de a nap még mindig menekül előlem. Kietlen, hideg kősivatag vesz körül, merev, hideg síkok és kockák káoszán haladok át – alpesi geometria... Ha nem mászni indulnék, ámulva figyelném a hideg színek tobzódását ezen a geológiailag meglepően változatos tájon.

A Zwischbergenpass napsütötte szikláit elérve bámulatos panoráma fogad. A hágó túlsó oldala egy meredek, százméteres letörés. Vad hegyi világ mindenütt, sokkal, de sokkal vadabb és látványosabb mint az, amelyet a szomszédságban, a Lagginhorn lábánál, ugyanezen tengerszint fölötti magasságban megtapasztaltam. A napfényben végre érvényesülnek e vad sziklavilág igazi színei: sárgák és vörösek tombolnak a fehéren csillogó gránittömbök közt. Kaotikusan összedobált, háznyi kőtömbök közt keresem az utat a gerinc beszállásához. Aztán poros, törős harántok, jéggel kevert törmelék, furán erodálódott sárga tornyok mögött feltűnik egy fehér katedrális – látszólag csak a szentlélek tartja össze a pengeéles, merev táblákat.



Tövében asztalnyi, alig centinyi vastag lemezek: milliós korának lehullott cserepei. Visszafojtott lélegzettel óvatoskodom el köztük – ha egy szálka kicsúszik, az egész rám dől, az az érzésem. Aztán összetört, sárga gneissz a folytatás, és elérem az első komoly akadályt. Tornyok. Kettő-három is, mély, sötét szakadékok köztük. Mászóéknál az ilyen nem okoz gondot ( szűk III-as UIAA), de mi van mögötte? Rövid habozás után - megkerülendő - lemászom a keleti oldalba, de középúton már meg is bánom - veszélyes a törős, poros szikla miatt. Húszméternyi csúfság a lemenet, aztán az első lehetőségnél iszkolok is vissza a gerincre, közben meg idegesen kémlelek felfele: fölöttem a gerinc egyre meredekebb, egyre áthajlóbb lépcsők követik egymást. Valahol mélyen mocorog kárörvendően a gyávaság: vissza fogsz fordulni csemete, nehéz dió lesz ez neked. Dühösen tapodom el magamban, aztán belefogok az első nehezebb letörésbe. A mászás mozgásai összefolynak, a pillanatok izzó tölteléke nem hagy helyet csapongó gondolatoknak. Vaskos, egymásra dobált táblák alkotják nagyrészét ennek a szakasznak, néhol baljósan billegnek a kiálló lapok a rosszul kiválasztott fogás-állás miatt. A napokkal ezelőtt hullott hó maradékaiban felfedezem az első emberi nyomot. Az első könnyebb helyen belenézek a kalauzba. A leírás szerint általában nem a gerincet másszák, hanem a jobboldali hólejtőn kell felmenni kb. 3500 méterig, aztán visszamászni a gerincre. Azonban a hólejtőig omlásokon, törmeléken vezet át az út, a lejtő meg bőven meg van szórva ráhulló sziklatömbökkel – és a napmeleg hatására meg fog indulni a hullás. Maradok a gerincen. 
A legkönnyebb rész is technikailag nagyobb nehézségű, mint a Lagginhornra felvezető gerinc kulcsszakaszai. Pedig a két út általános nehézsége ugyanaz: PD ( peu difficile=kissé nehéz). Igaz, a Lagginhorn gerinc végső szakaszának hólejtője igazolja is ezt a fokozatot.


Itt a meredek részeken aránylag egészséges, jófogású gneisz simul a kezeim alá, még ha a függőleges szakaszok riasztó magasságúvá is nőnek néha. Mögöttem, messze lent a hágó déli oldalán kiélesedik a Portjengrat, a gerinc tűi átszúrják a színtelen eget. Bizony, ez már nem egy ragyogó őszi nap, mert a felső légrétegek lassan, de biztosan áramló szürkeséggel telnek meg, és egyre sűrűsödő fátyolfelhők udvarolják körbe a Dom és Taschhorn csúcsait. Az előrejelzések szerint erős felhősödés várható a magas zónákban , és egy esetleges havazásra csak holnap-holnapután lehet számítani. 3500 m után tízpercnyi járóterep, aztán az utolsó, legmeredekebb és legszebb mászószakaszok következnek. Az egyre szürkülő ég ellenére már tudom, hogy meglesz a hegy. Lázasan mászom végig az elém kerülő akadályokat, aztán 3900 méter körül szinte keresztülesem egy négyfős német partin. Azon már meg sem lepődöm, hogy a háztól indultak ma reggel... Nem akarom őket megelőzni, ezért leülök pár percnyi fotózás kedvéért egy sziklára.
De amikor másodszor is utolérem a társaságot, udvariasan előreengednek...és pár méter mászás után magam mögött hagyom a sziklát, és végre! előttem a széles hólejtővel induló gerinc, amely az előcsúcshoz vezet. Két síbottal, nagy vehemenciával vágtatok fel a lejtőn, miközben a sziklás gerincet elhagyó németek komótosan előszedik a hágóvasakat, csákányt. Aztán habozva lassulok, amint meglátom a keskeny, ide-oda kanyargó párkányos hógerincet.


Ezek a magashegyi, hóból-jégből építkező gerincek sokfélék lehetnek. Az egyszerű, alig áthajló és az enyhe lejtésű hólejtőket koronázó tarajtól kezdve a porhóval vastagon megrakott, óriási hópárkányokból álló törékeny képződményeken át a rettentő fotogén és rémisztően kinéző, több tíz méter magas késpenge élességű firn-gerincekig, ezerféle variációt lehet találni... és ennek megfelelően, mászásuk is típustól függően változó – és veszélyes. Végig lehet táncolni egy egyszerűnek tűnő, szilárd hópárkányon, aztán arra riadni hogy a kötéltárs alatt szakadó repedés magával húzza a párost a mélybe...Nem azok a magashegyi képződmények, amelyeken csak úgy egyszerűen el lehet sétálni.. Ez, amely itt nyújtózik, szerencsémre nem egy véglet: elegáns, szépen kanyargó, inkább látványos, mint veszélyes építmény. A friss hóban előttem két-háromnapos nyomok... az ember szépen, óvatosan rakosgatja a lábait egymás elé, közben élvezve a borotvaélen táncolás lázas örömét...aztán még pár méter mászás jeges sziklákon és ott is vagyok az előcsúcson. Újabb gerinc, ez már jóval kitettebb, majd látóterembe beúszik a hópárkányokkal diszített jégkupola – a Weissmies teteje.


Népszerű hegy, percenként váltják itt egymást a csapatok. Lepillantva a nyugati, szakadékos hólejtőre apró hangyacsapatok araszolnak felfele a normál úton.A Lagginhorntól eltérően ( hirtelen átpillantok pár nappal ezelőtti mászásom helyszínére), itt széles hókupola borítja a csúcsot, elférünk a vezetős partival, amely épp akkor érkezik a csúcsra – a velem ellenkező irányból. Egy csúcsfotó készítésére bátorkodom megkérni a vezetőt, aki azonban figyelemre se méltat, de egy kedves kliense elkattint rólam egy képet. Szerencsére elmennek, pár percre egyedül maradok. Sokat nem téblábolok, az idő egyre szürkül, a felhők mind vastagabban táncolják körbe a Dom-ot. Fotózok, benézek a keleti oldal néptelen vadságába, majd a messzi olasz hegyek kék párájába, aztán megyek is le. Az előcsúcs oldalában negyedórát várok, amíg a német csapat átóvatoskodik a hógerincen.


Hideg a szél, kíméletlenül befúj a sisak, vékony kesztyű alá – alig várom hogy induljak. A havas részek után pár fotó még a Monte Rosa óriási méretű keleti faláról, aztán leindulok a sziklás gerincen. Meglehetősen fárasztó, mert minden métert vissza kell mászni, ellenben meglepő módon kevésbé terhelő mentálisan, mint felfelé. Baljós morajlással görögnek lefele a mellettem lévő hólejtőn a túloldali gerincből a napmeleg hatására kilazuló tévényi kövek – ezeknél jóval veszélyesebbek a kisebb, emberfejnyi nagyságú, kerek sziklák, mert ezek addig gurulnak egyre gyorsuló sebességgel, ameddig egy nagyobb stabil kőtömböt el nem találnak, és onnan ezer darabra hullva pattognak tovább észvesztő gyorsan, rendszerint a hágó keleti oldalán lefele igyekvő ösvény környezetében landolva. Mászom lefele; az egyetlen pihenős szakasz a 3600 m alatti járóterep.


Fáradtan érem el hágót. Most nem sziesztázom, igyekszem haladni megállás nélkül, ha lehet, mert a bakancs egyre követelőzőbben gyötri a sarkamat. Az utolsó, Saas Almagell települése fölötti, kanyonos-vízeséses rész melletti szakasz maga a gyötrelem. De még van egy fejezet,...az a tízpercnyi aszfalt, amely a parkolóig vezet. Na, úgy látszik Saas Almagellel nincs szerencsém, mert az ott töltött perceim legtöbbjei általában fájdalommal, eltévedéssel és... pénzkidobással jártak. Már csak vigyorgásra futja az erőmből, amikor meglátom a türelmesen várakozó Subarut a parkolóban. Van benne egy lágy, bőr félcipő... Néha nem kell sok hozzá,hogy elégedett legyen az ember...



FOTÓK:
http://picasaweb.google.com/urielz29/Weissmies4017mSzept14#

LAGGINHORN (4010 M) SZEPTEMBER 11, 2010


A szeptemberi éjszaka csípős hidege rögtön körülölel, amint kilépek a ház ajtaján. Saas Grund kihalt ebben a korai órában - reggel 4 van -, csak az utcai lámpák szórják rám bágyadt fényüket, amint végighaladok a főutcán. A kemény hegymászó bakancs talpának csattogása tiszteletlenül felzavarja a svájci település reggeli csendjét. De az se sokáig – tízpercnyi parádé után kiérek az erdő alá, és a kavicsos turistaút első méterei apróra morzsolják a általam felkavart reggel nyugalmát. 
A sötét jótékonyan ölel körül, és a reggel hidege sem tolakodó már. A fejlámpa szórt fénye pár méter után erőtlenül hull bele a ritkás fenyőerdőbe; néhol halkan csobogó vízfolyáson csúszik meg fénye, amint folyamatosan haladva felfelé kanyargok az út fordulóin.Érzékelhető világom csupán e pár méternyi átmérőjű, fényes körben ölt testet, ennek határain túl az érzékek számára nincs semmi... hogy merre járok, azt csak a lámpa világába beúszó majd elhalványuló tereptárgyakról tudom kikövetkeztetni. Az időtlen ballagásba lágyan, majd egyre erősödő csobogással tolakodik be egy nagyobb vízfolyás zaja – pár perc és elérem a Trift hotelt, juttatja eszembe...
2000m; Triftalp pásztorszállásai csendesek még, az egyetlen, emberi tevékenységre utaló jel a vályúkba helyezett tejesbödönök jelenléte. Csend van, a pár nappal ezelőtti túrámon rámszóló kutya sincs sehol. Haladok tovább az itt kiszélesedő úton, aztán elérem az alpesi legelőt. Nincs több fa, erdő, itt csak a lámpa fénykörébe kerülő szikladarabok az útitársaim. Megnyugtató dolog az előzetes tapasztalat: pár napja épp ezért jártam végig ezt a megközelítő utat, hadd ne kelljen az eltévedés időtrabló problémájával törődni. És még mindig sötét van...még mindig sötét az éjszaka.
Húsz percnyi baktatás, és aztán már nem csak a lámpa az egyeduralkodó, mert pillanatokra megállva és eloltva azt, már halványan kirajzolódnak a hátam mögött a Mischabel-lánc négyezresei. Álmosan úszik rájuk a pirkadat fénye, még csak sejteti a világgal, hogy egyéb is van a bársolyfekete szeptemberi éj mögött.Megyek tovább...aztán felgyorsul a színjáték. Előttem, keletre még csak halványan sejthető a Fletschorn, Lagginhorn tömbje, még nem egyéb csupán csak a „tudom-hogy-ott-van” érzése. De nyugatra már határozottan kirajzolódnak a hegyek, a fehér, hideg hajnali fény kíméletlenül elűzi a gleccserekről az éj sötétjét. A csillagok még kitartanak, még nem jött el az aranyló reggeli sugarak ideje; még hidegkékek a fények. De a reggelt nem tartóztathatja fel semmi... 
Hét órakor rövid időt szakítok megörökíteni a reggelt. Kreuzboden állomásnál még tart az éjszaka nyugalma, még nem indultak meg a felvonók. A völgy, alattam ezer méterrel még álmosan takarózik az éjszaka maradék sötétjével, de a csúcsokon már diadalmasan lobog a reggel – a kék-fehér fények lassan, erőtlenül visszaszorulnak, amint az emelkedő nap sugarai olvadt aranymázzal tapogatják végig a csúcsokat. Még bátortalan, narancsszínű fénye megtorpan a hómezőkön, eljegesedett sziklákon, de amikor elérve a Weissmies-házat visszapillantok, a sárgák melegét már a nappal átható fehér fénye váltja fel, megállíthatatlanul betolakodva a csúcsok közé, miközben a völgyben még állja sarat az éjszaka maradéka.


Ragyogó őszi reggel van már,amikor elérem a Lagginhorn délnyugati gerincének beszállását. Ismeretlen terep, se ösvény, se jelzés . Meg persze senki. A normál út is üresen nyújtózik a gleccser irányába,mert aki a Weissmies-háztól indult – ahogy az szokásos - az már valahol a felsőbb részeken kell járjon. Az én célom más: a hegy tetejét a teljes délnyugati gerincén át akarom elérni. Itt nincs gleccser, itt csak sziklamászás vár rám, és a mászókönyv szerint nem is nehéz nagyon. Beszállok hát, az egyetlen mászófelszerelés amelyet használok, az a sisak. Nekimegyek az első, háznyi tömbökből álló meredek törmeléklejtőnek. A mászás ezeken a néhol ingó, de aránylag stabilizálódott köveken csupasz élvezet. Sárgásvörös gneisztömbökön át vezet az út egy másik világba: mássz és élvezd! Néhol apró falszakaszok szakítják meg a gerinc - itt még széles – hátát, néhol kövekből kirakott régi sátorhelyek mellett haladok el; de lassan egyre magasabbra érek, és ahogyan alattam szűkül a gerinc, ugyanúgy nyílik a világ körülöttem. Mélységek és magasságok...3000 méter után keskenyedik az eddigi széles hegyhát, a tömbök kis, vaskos csúcsokká növik ki magukat; örömmel próbálom az új bakancsot gyengeségeiken. Itt már folyamatosan mászok, egészséges, aranybarna, őszsárga sziklafalakon...de a mászás sehol nem veszélyes vagy megerőltető, csak könnyű , elemi kapaszkodás mindenütt.



3539 méternél a normál út – amely a gleccserről jön fel – éri el a gerincet. Megjelennek a két nappal ezelőtti havazás maradék hófoltjai is, és hamarosan meghallom az első emberi hangokat is – fentről. Valakik jönnek lefele, de még eltelik tíz perc, ameddig találkozunk. Svájci csapat, Graubünden kantonból – mint később megtudom. Aztán még jönnek páran, de összehasonlíthatatlanul kevesebb az ember, mint ahogyan egy ilyen hegyen elvárható lenne. A friss hó, a szezon vége miatt? Nem tudom, de én jóval nagyobb látogatottságra számítottam. 3600 méternél a gerinc elveszíti eddigi jellegét, széles, törmelékes és meredek hegyoldalon visz tovább a mászóút. Eljegesedett sziklák közt kapaszkodom fölfele, néhol összefüggő hófoltokon visznek át az előttem járók nyomai. Aztán jönnek az első hólejtők és fontolgatni kezdem a hágóvasak felvételének lehetőségét. Innen már technikai terep visz fel az utolsó hó/jéglejtőig, kitett és bőven meg van rakva friss hóval.
Magányosan küzdöm fel magam az utolsó 300 méteren. A csúcs még mindig nem látszik, de kezdem érezni a 4000 métert. Közel hat órája jövök a völgyből, mögöttem van már párezer méter szintkülönbség, de közel sem érzem annyira kimosottnak és fáradtnak magamat, mint az eddigi négyezres mászásaimon. Ez az első, ahol nincs jelen a kötéltárs..nincs akihez alkalmazkodni, tempót igazítani: a szólózásnak is megvannak a maga pozitívumai. Meg persze a negatívumai is...Az órám szerint még százméternyi szint van a legmagasabb pontig, de a csúcs még sehol. A sziklákról jégcsapok lógnak, vastagodik a hóréteg, és néhol elakad a lélegzetem, amikor a hó alatt megbillenő kőtáblába támaszkodnak a hágóvasak. Aztán egy utolsó sziklalépcső, és elvakít a nap. Előttem az utolsó akadály, a csúcs alatti jéglejtő. A lejtőn szembepörgő jégkristályok két mászó alakját rajzolják ki: egyik itt van előttem, a másik meg óvatosan ereszkedik a templomtető meredekségű, csontkemény lejtőn. Pár szót váltunk, aztán megindulok felfele, elhaladok a második mászó mellett. Nincsenek bekötve, és rám sem mer pillantani amikor felcaplatok mellette, annyira aggodalmasan rakja lábait egymás elé. Van is oka rá: a lejtő meredek, ki van jegesedve, alig pár centi hó borítja, és ha a mászó kicsúszik, akkor a hegy aljáig meg sem áll.


Utolsó méterek... néhány sziklatömb van még hátra az asztalnyi méretű csúcsig. Aztán elérem a csúcskeresztet, és látom a másik oldalon felkapaszkodó déli gerinc utolsó szakaszait. Innen nincs tovább, csak lefele. Leteszem a zsákot a kereszt tövébe, csinálok pár fotót, eszem pár falatot és aztán csak ülök. Üresen , éntelenül. Körülöttem hegyvilág, ameddig szem ellát. Fletschorn, Weissmies, a távoli olasz és a még távolibb berni felföld hegyei, az összes - hallgatunk. Csend van.A zajongó völgyek, síállomások hangjai nem jutnak föl ide. Szellő borzolja gyengén végig a csúcsot, a meleg szeptemberi nap alattomos szomjúsággal rombolja szét a csúcs szikláira ragadt hófoltokat. Még teheti,de már nem sokáig.Tűnődve figyelem, hogy alattam ötszáz méterrel apró hangyák mozognak – a két angol, akikkel utoljára találkoztam. Nincs jelentősége – csak egyszerű nyilvánvalóság, mint a szellő, mint a hegy, mint a hó fehérje a millió éves sziklákon. Szétesett gondolatok suhannak át rajtam, de nem követem őket.Talán percek múlnak, talán évek – a számvetésnek nem most van az ideje; most elég a szikla keménye, a hegységek erdejével agyonszurkált láthatár mérhetetlensége, a kékek, zöldek, fehérek közönyös harmóniája. Aztán a Weissmies látványa valamit elindít bennem, valami újra teret nyer, körvonalazódik egy gondolat, amelyet nem hagyok eltűnni – vagy ő nem hagy engem? – súlyosan dobban a vágy : meg kén’ mászni. Újra ember: újra akar...


 Utolsó pillantás a fotós szemével háromszázhatvan fokban. Az objektív körbepásztázza teret, bitek halmazává silányítva a végtelent. Aztán elrakom a gépet, leveszem a jégcsákányt. Csak félúton vagyok, és bármennyire is könnyűnek tartom az út nehézségét, nem kockáztathatok. A jéglejtőn maximális figyelemmel óvatoskodom le, majd még 300 méter odafigyelős rész és utána már felszusszanhatok. Meglepetésemre vezetős partikkal találkozom, nem is eggyel .Kötélbe bogozott bárányok- hogyan lehet így hegyet mászni? Olyan terepen, ahol magára valamit is adó hegyjáró ember elsétál...
„You are very quick!” – ezt a svájciak mondják, negyedórával azután, hogy 3500 méterre leérve leülök melléjük sziesztázni. Hát,modhatnám azt is hogy ők lassúak, nem? Minden relatív...Egymást kerülgetve ballagunk lefele a normál út és a gerinc kereszteződéséig. Vége az egyedüllétnek, megelevenedik a hegy, mindenki felfele törekszik. Elérve az eltérőt, elbúcsúzok tőlük aztán újra magamra maradok a napmeleg kora délutánban. Kecskecsapat (ibex) prüsszög rám egy nyeregből, egy fiatal állat a köztünk lévő négy-öt méternyi mély szakadék biztonságából kíváncsian figyeli fotós ténykedésemet. Anya és fia (?) unja meg az álldogálást és rám se hederítve nyújtóznak el egy kiálló sziklatömb tetején. Őrjítő és végtelen ereszkedés egy törmeléklejtőn – mert eltévesztem a felfele követett utat - , majd a pár nappal ezelőtti, Jegihorn mászásakor szerzett vízhólyagok a sarkamon újra fájdalmasan fejlődni kezdenek. Átnézek rá – apró , éles csúcsnak látszik csak a hegyek tengerében, de én tudom, hogy mennyire fárasztó és fájdalmas tudott lenni az az akklimatizációs mászás...jóval fárasztóbb volt mint ez a mai négyezres.Aztán megpillantok valamit, amely mindvégig ott volt előttem, de csak most tudatosul: a Weisshorn elegáns, éles csúcsa emelkedik magasra messze a távolban. Egyik legmaradandóbb mászásunk emléke..


A nap élményei berázódnak a Kreuzboden utáni monoton gyaloglás pora alá...iszonyúan messze van még Saas Grund. De a perceket, kilométereket lassan megnyerem, aztán már csak egy utolsó mászás marad: a ház emeletére vezető lépcsők leküzdése...


FOTÓK:

LINKEK: