Nem volt elég időnk.
Az ablakon túl komor, szürke fellegek takarták el a völgy hegyláncait, hideg ködfátylak úsztak be Arolla házai közé, és néha meg-megeredt az aprószemű, hegyi eső. Üldögéltünk és tervezgettünk - mi egyebet is csinálhattunk volna? D. ma, hétfőn érkezett, és pénteken már mennie is kellett. Nem lesz időnk mindent megcsinálni, döntenünk kell, hogy hogyan töltjük az elkövetkező három napot.
D. a páromnak jó barátnője, egy svájci hegyivezető/sziklamászó-oktató nő, akivel a környék magasabb hegyeire szerettünk volna túrázni. Azonban az én ÉdesLelkem nem érzi valami jól magát, ezért kettősben leszünk kénytelenek valami komolyabbat kitalálni. A fő cél az a Dent Blanche - a szomszéd völgy négyezrese; de mivel Arolla híresen jó sziklamászó-zóna – és persze mi mászni is szeretnénk – dilemmába kerülünk. Vagy Dent Blanche és más semmi, vagy itt a környéken valami. Lehetőség az van, csak győzzön az ember választani!
Az esőfelhők végigúsznak a völgy felett, nekirohannak a Mont Collon északi falának, aztán meghátrálásra kényszerülnek, kavargó, sötétkék mennyezetként áramlanak vissza a völgy fölé. Amikor a lemenő nap fényei végre áttörik a ködfalakat, aranypárát szórva mindenre, akkora mi is elhatározzuk azt… hogy a továbbiakat eldöntjük másnap. Egy biztos: holnap jó idő lesz, rövid utakat fogunk mászni, amolyan összeszokásképpen. Holnapután talán a környék látványos tűje, az Aiguille de la Tza lesz a cél...
Másnap este az erkélyen állva nézem a Pigne D’Arolla északi falán átvonuló naplementét. "Miért ne tudnánk megcsinálni egy nap alatt?" kötöm az ebet a karóhoz; és D-t sokat nem is kell erőltetni, benne van a dologban. Öt-hat óra fel, kb. annyi le, technikailag nem nehéz az út, 1700 m szintkülönbség - ez nem nagy ügy egy akklimatizált kétfős partinak.
A reggeli hideg befurakodik a kabát alá, de sokáig nincs maradása. Folyamatos tempóban megyek elől, nem sietve, nem pihenve; a jól ismert turistaút engedelmesen simul a lábam alá. A fejlámpa fényét gazdag harmat tükrözi vissza – néhol az út simáját fagyökér-hálók szakítják meg, ilyenkor hátrafordulok D. felé segitségképp, aki fejlámpa nélkül követ. Itt hallgatólagosan én vagyok a főnök, sokszor jártam már ezt az utat, a megközelítést a normál út felé. A kora hajnal csendjét csak lépteink zaja töri meg, de az is ideillik már – túl régóta otthon vagyunk már a hegyi ösvényeken mindketten. A gleccservíz zaja erőszakosan áttöri a csend hálóját; most még kicsi, de délutánra dübörgő folyó lesz belőle. A moréna oldalán meredeken kapaszkodik az ösvény, itt utolér az hajnal – ideje pihennünk egy rövidet. Csak mi mozgunk itt lent, más senki – aki a hegyre indul, azt talán épp most költik a Vignette menedékháznál, fölöttünk ezer méterrel.
Az északi falon végigömlik a fény – még nem erős, de fokozatosan birtokba vesz minden kis repedést, sziklatömböt, olvadt aranyként árad át a kemény sziklán, havon, percről-percre diadalmasabban. Messze űzi az éjszakát, észrevetet minket a világgal; de az árnyék még hideg, a köveket meg még néhol csúszós jég borítja. Amikor elérjük a Piéce-gleccser szélét, már éles árnyékok szabdalják a fehér havat a csúcs oldalában – de a gleccser lehelete hideg, fagyos. Gyorsan és csendben beöltözünk a mászócuccba; rövid véleménycsere – mi így csináljuk a bekötést, ti úgy, mindegy, legyen az – aztán eldöntjük a hierarchiát. Valaki mindig elől megy, valaki mindig vezet, egyikünk mindig döntéshozóbb kell legyen. Meglepetésemre nekem engedi az főnökséget, bár tapasztalatai alapján őt illetné az elsőbbség. Aztán indulunk.
A gleccser széle halott, öreg jég, tele óriási kőomlások maradványaival. Láthatóan nem ajánlatos itt délután mászkálni, mert friss omlások torlasza állja el néha az utat. Most csendes a gleccser, dermedten várja a szabadító napsugarakat az olvadékvíz. A hágóvasak nyoma nem marad meg a jégen, de messze a havas részeken jól kivehetők a nyomok, sokat nem kell az útkereséssel vesződni. Valahol 3000 méternél kiérünk az árnyékból; átmenet nélkül zuhog ránk a nap, melege hamarosan izzadságpatakokat indít a hátamon. A házig már sok nincs, félórányi kapaszkodás után ott is vagyunk.Jól haladunk, időben vagyunk - ha túl későn leszünk fent a felső gleccseren, a hasadékok hóhídjai veszélyesekké olvadhatnak.
3140m, reggel 8 óra. Lent a völgy még magán hordozza az éjszaka szunnyadását, de itt már munkálkodik a ciklus: víz olvad a sziklákról, a hó felszíne kezd fellazulni, a szél megerősödik. A normál út jól kitaposott, széles ösvény – legalábbis az első párszáz méterben, aztán bekavarodunk a Col de Vignette sziklás átjárójába. Ezt követően újabb gleccserplató keresztezése vár ránk, ez már meglehetősen hasadékos. Mély vágások ásítoznak a nyomok két oldalán, néhol mélyre beszakadva egy-egy szélesebb hasadékba. Most már csak hegyek vesznek körül, az Alpok vad, eonok marta vidéke. Messze a távolban már olasz hegyek nyújtóznak fel a mélykék égre, előttük óriási gleccserfolyamok keresik útjukat. Sziklapillérre vezetnek fel a nyomok, a törmeléken és a mozgó köveken kényelmetlen a haladás a hágóvasakkal, technikai nehézségekkel itt sem találkozunk. Elhagyva a pillért, elérjük csúcshoz vezető, kezdetben meredek és jeges gleccsert. Néhol szélsodorta hótáblák takarják a jeget, de a tájékozódás egyértelmű, úton vagyunk. A mászás könnyű, monoton. Néha megállunk fotózni, egy rövid kortyot inni. A csúcs még csalóka: kiemelkedik, majd újabb, magasabb jelentkezik, hogy félóra múltán átadja helyét egy újabbnak… és így tovább. Az utolsó, sziklás kiemelkedésről pedig kisül ( a térkép tanulmányozása után), hogy nem a csúcsot látjuk. Társaságunk is akad: 2-15 fős csapatok jönnek lefele, ők azok, akik a háztól indultak, és most ugyanazon az útvonalon mennek is vissza. A nyereg felé vezető szakaszon meggyűrődik a gleccser, ez magával hozza a hasadékokat; néhol keskeny hóhídakon kell átmennünk, néhol vannak helyek, ahol szinte várom, hogy beszakadjon, annyira törékeny és olvadt a hó. Az út nehézsége, úgy mint útvonalnehézség a lehető legkönnyebb (F,”facile”), azonban a hasadékokra nagyon kell figyelni. Még egy utolsó nekirugaszkodással elérjük a nyerget, aztán még egy enyhe lejtő – és fent is állunk a Pigne D’Arolla tetején, egy hosszú, szobányi széles platón. Rajtunk kívül nincs senki, de hamarosan lesz, mert a Dix menedékház felől csapatokat látunk közeledni. De most még a miénk a csúcs.
Látom a házat Arollában. Azt, amelyet kerek öt órája hagytunk el – alattunk 1700m-el csak apró, alig kivehető barna pont csupán. Előttem meredeken szakad le az északi fal, hátam mögött vakítanak a laposan elnyúló, sima gleccserek. Háromezresek emelkednek ki feketén a környező fehérségből, késélességű gerinceik a megközelíthetetlenség érzését keltik a szemlélőben. Keskeny árnyék töri meg egy hómező makulátlanságát északnyugatra: a Tsena Réfien gleccser felé vezető nyomvonal. És ott…keletre tőlünk, lebeg a többi fölött a Dent Blanche… alatta szétesnek a kisebb háromezresek, mint jégtörő hajóorr fúrja magát az ég felé, egyre fennebb nőve….szépsége és idegensége egy lélek tükre…
Majd, egy emlékezetes napon…otthon leszek azon is… És a Matterhorn? Ott van az is, az olasz rész idegen profilját mutatja, csak annak, aki ismeri… tőle jobbra pedig merészen emelkedik a fehér hegy, a Weisshorn. Keleti gerince nem felejthető…
Dav-csapat érkezése töri meg a szárnyalást. A Dix-háztól jönnek (Nyugati-gerinc), vállalkozókedvű partnerem meg rögtön nekem esik az ötlettel: menjünk arra vissza, valószínű hosszabb lesz, de ismeretlen. Igen, az ismeretlen vonzása… minden veszélyével együtt. Félóra múlva elkeseredetten rugdalom le az egyre növekvő hókoloncokat a hágóvasról egy 40°-os hó/jéglejtő közepén, sanda pillantásokat vetve az aljában ásítozó horribilis méretű hasadékokra. D. vidáman ereszkedik előttem, neki a hágóvasán van a hó felragadását megakadályozó gumilap, az enyémen meg nincs. Kellett nekem technikai vassal idejönnöm – átkozom magamat, miközben megpróbálok nem gondolni egy kicsúszásra: D-nek a maga 60 kilójával első emberként nincs sok esélye megállítani a csúszásomat.
A játék része, ugyebár…
A Tsena Réfien gleccser vége eléggé hasadékos és meredek, de a repedések nem szélesek, könnyű átugrálni rajtuk…már amikor nem szakadok be. Szerencsére nem sikerül semmi nagyot kifognom, ezért megúszom egy-egy térdreeséssel. Néha megállunk, pár óriási hasadéknál beleleskelődünk a gleccserek nyitott gyomrába, kellő tisztelettel szörnyűlködve a feneketlenségen. Még egy hólejtő, aztán elérjük a csupasz, jeges gleccservéget. A reggel csendje már a múlté: mindenütt víz folyik, alattunk tompa dübörgések jelzik a mélyben zajló folyamatokat, mellettünk-körülöttünk vidáman csilingelő, születő csermelyek keresik útjukat egy nagyobb áramlat felé. Elbámuljuk a világot egy lapos kövön üldögélve, majd megpróbáljuk kitalálni a követendő útvonalat. Tompa dübörgés ráz fel; a Mont Blanc de Cheilon északi falából kiszakadó kőtömbök kínzóan hosszú ideig zuhannak, majd rácsattannak a függőgleccser jegére porrá-sárrá robbanva szét. Ennek hangja még nem ért el ide – valószerűtlen csendben játszódik az egész, és amikor a nagyobb tömbök továbbpörögve megkezdik útjuk második – hosszabb zuhanását a Cheilon-gleccserre, csak akkor halljuk a becsapódás reccsenő dörgését. A pillanat megfagy… a háznyi tömbök lustán forognak maguk körül, nincs zaj, nincs vízcsobogás, csak a zuhanó köveken végigkúszó árnyékok éles rajzait látom. Pillanatok, órák… ki becsüli fel az időt? Lustán omlanak szét a fal alján, a gleccser jegén. Csak egy apró hegyi közjáték, mindennapos….
Cheilon-gleccser, ez a negyedik jégfolyam a mai nap folyamán, amelyre lépünk. A környék legnagyobbja, ebbe csatlakozik bele a többi kisebb. Csupasz, jeges és óriási. "Csak a sarok mögött, addig kell mennünk, gondolom csak negyedóra" – ezt még a kövön ülve jegyeztem meg társnőm kérdésére. Most meg itt vagyunk a felszínén, egyelőre csak az irányt látjuk, de út, jelzés sehol… nem baj, elboldogulunk mi, ezzel nem is lenne gond. A gleccser harsog, itt már komoly pataknyi , rohanó áramlatok rombolják a jégfelszínt, hogy aztán belezuhanjanak egy kékfalú, kitudja-hányszáz méter mély kútba…Nem merészeltünk túl közel menni.
A tíz perc lustán elmászott, óra múltán értük el a Dix menedékház felé vezető, gleccsert keresztező utat. D. lába fájni kezd, de kemény nő ez, alig akarja elfogadni a segítségképp felkínált túrabotot. A Pas de Chévres hágó fölöttünk van, negyvenméternyi sziklafalán vaslétrák rendszere emelkedik, amely lehetővé teszi az átjárást az Arolla völgye felé. De odáig van még százméternyi szintmászás egy oldalmorénán…de milyen egy moréna! Poros, sáros, asztalnyi kövek mozognak, billegnek és ráadásul az egész bokaficamító út nagyon meredek. A végén láncok segítik a haladást, mert ez az egyik legnépszerűbb túraútvonal a környéken.
A létrák az utolsó akadály. Innen már ismerem a terepet, nincs több már, csak egy kényelmes, órányi turistaút. Arolla fölött, virág-és rovarzsongás között vár az én Lelkem, aztán már csak mesélünk…Sebtében leállítom az órát: szép hosszú nap volt, 3500 m szint le-fel, közel 12 óra alatt…Aztán csak nézzük a Hegyet, amelyet a délutáni nap fénye glóriával vesz körül…
FOTÓK:
HASZNOS LINKEK:
Élvezet olvasni minden sorodat!!
ReplyDeleteMintha én is ott baktattam volna mögöttetek..megelevenedett előttem a magashegyi környezet. Köszönet! És ne fogd vissza magad máskor sem... :)