LA CIOTAT - AHOL A KÉK AZ ÚR



ÚTON - A szokásos  reggeli ébredés kábulatába az eső megszokott, monoton  zaja szűrődik...Luxemburgban esik. Úgy általában mindig esik Luxemburgban. A nap messze, nagyon messze van innen, fényes ereje most talán valahol épp jéghideg gleccsereket éget, magashegyek eonok marta szikláin vakítja a hegymászókat..vagy épp  strandok homokján napozó emberi testeket éget szép bronzbarnára. Az eső csepegő neszébe most újabb, az utóbbi napokban-hetekben többé-kevésbé folytonosan jelenlévő döngetés szűrődik: megérkeztek a házat javító munkások, és épp az erkélyt próbálják darabokra szedni.Előreláthatóan  még pár hétig próbálják....
Áron neszezése egyre követelőzőbb, hamarosan már torkaszakadtából követeli a reggeli jussát. Napsütés kellene neki, sok-sok..és persze ránk is férne. Meg csend. Valami természetes zaj , nem pedig ipari környezet. Ha nincs, hát akkor keress; most már csak az a kérdés hogy hol legyen: hegy vagy tenger?
Aztán persze a tenger nyert.
Áronnan nem lehet sietni, mert nem jó neki sokat üldögélni az autósülésben, meg persze etetni kell stb, stb,... ígyhát hosszú lesz az út Dél-Franciaország egyik legdélibb csücskéig. De nem bánjuk, folyamatosan mozgásban vagyunk, lassan de biztosan haladunk a kitűzött cél felé, és hogy ne legyen unalmas, rettentő nagy vargabetűkkel – persze főleg hegyek irányába. Felejtsük el az nyílegyenes, gyors autópályákat! A Grenoble irányába vezető nemzeti utak  lágyan kanyarognak bele a Vogézek emelkedő , élénkzöld dombjaiba, kellemes alternatívát jelentve sofőrnek, utasnak egyaránt. Tombol a tavasz, az erdők szinte ránőnek az utakra, kék tavak, folyók mellett haladunk el és süt a nap, folyamatosan süt, napokon keresztül. Megállunk, Áront kitesszük a virágillatú, zümmögő rétek minden „veszélyének”; hadd süsse a nap, járja a szellő...Az első nap végén kissé elgabalyodunk Besancon-ban szállást keresve, de persze a GPS a hibás, mi egyéb is lenne. Áron meglehetősen bírja az autókázást, általában pár perc alatt elalszik  miután belegyömöszöljük az ülésébe, ha meg nagyon elégedetlenkedni kezd, akkor megállót keresünk. A másnapi autózás vége már Grenoble mellett fejeződik be, hatalmas, magas mészkőhegyek veszik körül a Voreppe melletti hotelt, és a szoba ablakából felfedezhetőek az első igazán magas hegyek havas ormai is: az Écrins nyugati nyúlványai.
Az utolsó nap előzetes tervét azonban ejtenünk kell, nem megyünk Gap fele, mert ez jóval hosszabb időben mérve, és este hatkor már kellene találkoznunk a tulajdonossal, akitől a házat béreljük e három hétre. Ígyhát marad az autópálya, Valence-Montelimar-Avignon irányába, majd Aubagne után már ott is van La Ciotat. Az utolsó szakasz (Aix-en-Provance után ) nagyon látványos, valami hihetetlen szép helyeken halad át az autópálya, néhol mélyen a kis magasságú mészkőhegyek hözé ékelődve . És hamarosan, egy ereszkedő után ott a mélykék csík az ég alján; szín, amely nem kék, nem türkiz, nem lila – szín, ami a tenger. Egyre nő, egyre terebélyesebb, hogy aztán közelebb kerülve eltűnjön a láthatárról,  beleolvadva a pálmák és olajfák lombjaiba, meg La Ciotat délutáni, zsúfolt francia forgalmába. És itt van az, amire bizony nem készített fel a GoogleEarth: a város meredek partra épült, ezért egyéb sincs csak emelkedő-ereszkedő, hihetetlenül szűk és zsúfolt utcák. Végtelen ideig keringünk, a GPS kétségbeesetten próbál a helyes irányba kalauzolni, de nehezen sikerül neki. Mire észbekap, már a harmadik rövid utcabejáró mellett hajtunk el – most vajon hol kellett volna be/felfordulni?? Keringünk, behajtunk sok helyre ahová nem kell (vagy nem szabad), tolatok egy 15 fokos lejtőn egy kétméteres átmérőjű zsákutcában , és megpróbálom valahogy  nem felkenni az utolsó kenetet a mellettem/mögöttem parkoló agyontört autókra. Aztán végre egy ismerős kereszteződés: a GoogleEarth-on látott utcarész se nem széles, se nem lapos, hanem szűk és meredek, de innen mindhárman tudjuk hirtelen az utat: én is,Kamalika is és a GPS is.
 Aztán ráfordulunk életem legszűkebb utcájára, ami egy kanyar után még szűkebb, majd egy 90 fokos eltérő után meg már annyira, hogy ki kell szállni megnézni vajon befér-e a Subaru ( a kőfalakat szépen díszítik a festéknyomok meg a kevésbé szerencsés autók lámpamaradványai, karöltve a buja , virágzó folyondárral)...de beférünk és már csak párszáz méter, szűk kanyarral tarkított hegymenet és ott is volnánk a ház előtt. Végre...arra meg nem akarok gondolni, hogy innen bizony néha le is kell menni az autóval. Később kiderült, hogy az egymás hegyére-hátára épült pazar villákhoz a legtöbb esetben csak ilyen utcákon lehet eljutni. Hogy hogyan néztek ki a város autói, arról inkább ne beszéljünk...
A KÖRNYÉK - A villa nagy, felét ha ki fogjuk használni; a többi hasonszőrű, tetőteraszos/medencés  szomszédjától alacsony kőfalak és buja, zöld vegetáció választja el, az olajfák, pálmák és fekete- és aleppói fenyők közt messze lent kéklik a tenger és egy sziget, a távolban még az öböl szomszédos partjait is észrevehetőek. Nagy, tágas szobák, földig érő ablakok uralják a házat, amelyeken ömlik be a mediterrán napsütés. Első napom a hely egyik őslakosával nem a leghagyományosabb módon történik: a kis, irgalmatlanul fürge faligyíkot hajszál híján sikerül elkapnom ,de farka egyik darabja bánja...az elkövetkező hetekben élénken üldözzük egymást, és végül a hazaindulásunkat megelőző napon én leszek a gyorsabb; egy fotósorozat örökíti meg ezt a kis harcos hüllőt.
La Ciotat a Les Calanques-nek nevezett francia partrész keleti végvára: a Marseille-től idáig tartó látványosan meredek, abráziós partszakasz itt folytatódik a riviéra irányába egyszerű(bb), sziklás partvidékként. A partvonalat a két város közt egy másik város – Cassis – szakítja meg, egyfajta határt képezve a tulajdonképpeni mészkő-calanque-k és a Souyberannes-nek nevezett, geológiailag más jellegű sziklafal-vonulat között. Itt található Franciaország legmagasabb függőleges parti sziklája, (közel 400 m tengerszinttől). A Calanque-k egyfajta sziklás öblök,  függőleges mészkőfalakkal határolva; egyesek (talán a legszebbek) csakis hajóval vagy mászóként közelíthetők meg. A zóna amúgy az egyik legszebb és legismertebb sziklamászó-paradicsom.


 A mélykék tengerből kiemelkedő, 20-200 m magas, mediterrán növényzettel benőtt  hófehér, erodált mészkőfalak látványa felejthetetlen. Leglátványosabban a tengerről figyelhető meg, ajánlott befizetni egy sétahajózásra mert – bármennyire drágának is tűnjön – megéri. A Cassis és La Ciotat közt található Souyberannes-sziklafal geológiai felépítése jelentősen eltér a Calanques-ok kompakt mészkövétől; alsó részén homokköveket, fölötte mészköveket, majd a legfelső részen  - franciául „poudinque”-nek nevezett – konglomerátumokat találunk. E konglomerátumok legszebb kifejlődésű formájukat a La Ciotat közvetlen közelében található Calanques de Figuerolles-nek nevezett öblöknél érik el. E változatosság érdekes helyi fauna és flóra kialakulását segítette elő, a part nagyrésze védett terület és szigorúan szabályozzák a látogatását.




Így hát – pihenünk, élvezzük a napot, a jó levegőt, és végre Áron is a szabad levegőn lehet anélkül, hogy két réteg ruhába kellene öltöztetni. Tekeregni csak külön-külön tudunk elmenni, mert Áron nem maradhat egyedül . Cipelni meg csak úgy tudjuk, hogyha autózunk. És ha szó esik autózásról – egyik hétvégén végigmegyünk a nevezetes D 141-en. Ez a „Route de Créte”-nek is nevezett út a sziklák mentén vezet, a tengerszintről felkanyarog 363 m-ig, majd beereszkedik Cassis-ba. Szinte minden kanyarnál találunk egy kis parkolót, ahonnan lélegzetállító panoráma tárul szem elé minden irányban. A kilátópontoknál  - egy kivételével – nincs korlát, ezért csak óvatosan, mert könnyű beszédülni a 300 m-es, áthajló sziklafalak birodalmába. Mi nem mentünk be Cassis-ba, a legmagasabb pontnál megálltunk ( Cap Canaille, 363 m), elhatározva, hogy majd még eljövünk ide egyszer. Mindenütt a kék az uralkodó..a kék millióegy árnyalata, tenger, ég...mind kék...
MÁSZÁS / TÚRA - Egyik nap a város egyik szűk utcájában bóklászva sikerül rálelnem a zóna egy régebbi mászókalauzára. Nagy lelkesedéssel fedezem fel benne a környék mászószektorainak a leirását, bár sokat nem érek el vele, mert egyedül nincs ahogyan megismerkednem a Souyberannes-fal fantasztikus sziklavilágával. De szerencsére akad néhány zóna, amelynek a felfedezését egyedül is megkockáztathatom – talán. A túrautvonalakat már felfedeztem előzetesen, és érdemes is végigjárni, mert a zóna bővelkedik látnivalókban. Először is, ott van a  Semaphore felé vezető jelzett út, amely 313 m kapaszkodik föl. És hogy milyen jellegű utak ezek? hát, helyenként a hegyi jelzőt is érdemes rájuk aggatni. Azonban a hegyi környezettől eltérően ott van még egy tényező, ami – szerintem – szinte lehetetlenné teszi a felfedezést – feltéve ha nincs ösvény. Ez pedig a garrigue-nek nevezett mediterrán bozót. Ez a néhol félméteres-méteres, máskor akár a két méteres magasságot is elérő élősövény kegyetlenül lehangoló és elkeserítő tud lenni a túrázó/mászó számára. Hihetetlenül szúrós és rugalmas ( vagy épp nagyon is száraz, merev) felépítésű fajai maszívan ellenállnak minden behatolással szemben, ha meg az ember valahogyan belevergődik is, pár tíz méter után kétségbeesetten próbál meg kilábalni belőle. Egyik  - mászóhelykereső -  utam alkalmával a völgy szomszéd oldalán megcsillant pár stand egy kis sziklafalon. Na több sem kellett – lássuk van-e valami könnyebb, szólózható dolog arrafele. Igenám, de ahhoz el kell jutnom egyszer a Semaphore-hoz ( egy katonai épitmény/kilátó a tenger fölött, 313 m magasban), majd onnan utat keresni arrafele. Az mondjuk igaz, hogy a garrigue-t átszövik utak, ösvények. Hogy késsel, fejszével, netán atombombával robbantották be őket nem tudom, de meglehetős áldást jelentenek, főleg eltévedés esetén. Persze, ez most nem az az eset volt – kb félóra gyors talpalás után ott állok a sziklák alatt 30 méterrel. Eddig és nem tovább. Ösvény nincs, az eddigi közvetlen a sziklák alatt tért el kilencven fokkal – lefele. Hát fel nem adom – a 30 fokos melegben túl biztatóan csillognak azok a standok ott fent. Mit mondjak...kb. óráig kínlódtam, amig odajutottam, és még meg sem érte...valami gyerekeknek építették ki őket, pár 4 m-es, rövid és könnyű út. Mérgemben megmászok párat, majd megkeresem az igazi ösvényt, amely persze homlokegyenest ellenkező irányba tart, mint amerre menni készültem. De a garrigue csapásait kb. 3 napig nem hevertem ki; annak ellenére hogy hegymászógatya volt rajtam, a lábam napokig tele volt csapkodásokkal, horzsolásokkal.
A Cassis-la Ciotat közti szakaszt végig lehet gyalogolni jelzett úton; néhol kissebb-nagyobb kapaszkodók váltják egymást, enyhébb emelkedőkkel váltakozva, de mindenütt sziklán, ezért a jó túracipő nem árt – meg rengeteg víz. Az ösvény párhuzamosan halad a parttal – persze, fölötte 200-300 méterrel – alattam folyamatosan ott a tenger. A Grand Téte-nél éri el az egyik legnagyobb szintkülönbségét az út ( 360 m), majd enyhén lejtve és emelkedve leereszkedik Cassis-hoz, ahol csatlakozik az egyik nagy francia túraútvonalhoz, a GR51-hez. Az útvonal hossza időben kb. 4 óra egy irányban. Én nem megyek végig rajta, mert egy adott ponton, bepillantva az áthajlások alá, felfedezek 2 embert alattam kb. 200 m-el, amint nagy vígan talpalnak végig egy keskeny párkányon, am ia fal közepét szakítja meg. Nme látok mászócuccot náluk, pedig az kalauz szerint ha valaki a nagy mászóutakhoz akar jutni , kötélereszkedést kell csinálnia. Hát, ha ők  le tudtak jutni ,akkor valahol én is kell találnom egy erre alkalmas helyet – gondolom. Továbbmasírozok a fal mentén és hamarosan találok is  - nem is egyet, de többet; általában egy meredek falrész, beépített mászókötelekkel, turisták számára végpont, mászóknak rutin... Egyiken beereszkedek, és hamarosan rájövök, hogy a kalauz által is említett, úgynevezett „Tracé Noir”-on (fekete út) vagyok, amely végighalad a fal középső részén. Igaz, helyenként annyira megszakad, hogy kötélbiztosítás kell hozzá, de hát majd meglátjuk. Egyelőre vidáman haladok visszafele ( csak épp a fal alatt) a Semaphore irányába,egy nehéznek semmiképp nem nevezhető párkányon, amely egyelőre gazdagon be van nőve növényzettel, és amelyben jól látható ösvény kanyarog a változatos mészkőformációk közt. Véletlenül akadok rá egy szép mászóhelyre – és az Emigránsok barlangjára(„Grotte des Emigrants”). Ideális bivakhely, jó nagy, száraz üreg, mellette meg százméteres sziklatorony, tele jobbnál jobb utakkal. Hát, ha nem volnék egyedül...de menjünk, lássuk mi van tovább. A falak nőnek, a párkány szűkül, itt már nem volna ajánlatos bebucskázni – számomra jelenleg láthatatlanul ugyan, de alattam óriási áthajlások hajolnak a tenger fölé, még alább meg a szinlőt romboló , kőtörő hullámok támadják a partvonalat. Láttam a hajóból egy napja. A nagy mászóutak birodalmában vagyok, homokkövek és mészkő határán halad a párkány. Felettem a mészkövet szürreális formákká oldotta a tenger ereje, álomszerű mászóutak sorakoznak itt, több kötélhosszon át áthajóan. Egy részen felfedezek egy párost, a vezető mászó épp sikertelenül próbál átvergődni egy nehéz részen. Aztán találkozom a fentről látott párossal – gondolom megkérdezem , hogy a vészesen szűkülő párkányon meddig tudok még elmenni. Középkorú, szikár fickó, egy szál papucsára mutatva mondja, hogy még el lehet, de nem árt ha van egy kötél...Látja, hogy nem megy a francia, ezért angulul szól rám, hogy honnan vagyok. Hát, Luxemburgban élek,de magyar vagyok – mondom neki, amire Ő: „Magyar vagy?”..magyarul persze. Hát így sikerült találkoznom Fucskó Lászlóval (Leslie), aki egy élő mászólegenda. Fene tudja, hogyan lehettem ilyen szerencsés, máig sem értem...
Eljutok a párkány végéig. Meredek letörés, valaha óriási barlang lehetett, mert sztalagtitok lógnak csak úgy bele a semmibe. Alattam egy sárga falrész, aztán egy kevés bozóttal maszatolt enyhébb fal, és alóla felhallatszik a tenger vén erejének mormolása. A sárga falrész – az meredek. Nagyon.


 Tehát eddig volt - gondolom , és lefotózom a sztalagtitokat, amikor a Minolta napfényvédője lefordul az objektívről, majd elegánsan pörögve eltűnik a semmiben. Passz...soha nem vesztettem el még semmit a gépről, erre meg tessék. Megnézem mit lehet csinálni, habár az lendületből ítélve már biztos makrélák vizsgálják nagy boldogan a tenger fenekén. Találok egy meredek ereszkedőt, majd egy vizszíntes párkányrendszert, és hirtelen rájövök: itt van a „Pas de Chévre”, vagyis a Kecske-átjáró. Nem tűnik biztatónak, a kötelek nyomai a porban és a biztosítószegek is óvatosságra intenek. Hát...a kételyt eloszlatja ama tény, hogy megpillantom hőn szeretett gépem alkatrészét, közvetlen a „Pas de Chévre” közepén. Miért nem esett tovább, az talán a vastagon jelenlevő, a homokkő párkányain felgyűlő törmelékpornak köszönhető. Követem a kötelek nyomait, és hamarosan ott állok a traverz túlsó végén .Huhh..mély lélegzet. Ez egy szűk III nehézségű rész vala, de megérte, mert a kilátás innen fantasztikus. Pár fotó, rövid szieszta, majd végleg eldöntöm, hogy nem megyek tovább. Az  áthajló sziklafal alatt vezető párkány ugyan járható, de hamarosan vége szakad és ott tényleg mászni kell. Ami nem is lenne baj, mert nem olyan nehéz (a kalauz III-IV nehézségű kéményeket ír), de ha valahol ereszkedni kell akkor az bizony szívás lesz. Visszamászok az átjárón (innen talán még rémisztőbb, mint a túlsó oldalról), majd visszamasírozok az eddig követett útvonalon, vissza La Ciotat-ba. Útközben még egyszer találkozok Fucskóékkal, de sok eszmecserére nincs idő, mert a tenger felől erősen sötétedik az ég. La Ciotat fölött utolér, de csak pár cseppre futja az erejéből, ellenben a misztrált – ezt az erős, száraz szelet – otthagyja a következő pár napra. Ha a misztrál fúj, nagyon nem lehet mit csinálni. Folyamatosan dühöng, a kitett részeken megállni sem lehet, nemhogy haladni. Igyhát pár napra a kitettebb vizsgálódás lezárva.
Les Secs, Téte de Chien – La Ciotat meredeken leszakadó partjaiba, a könnyen erodálódó konglomerátumba mélyre benyúló öblöket vájt a tenger ereje. Ezeket az öblöket furcsa formájú 50-150 m magas hegyek övezik, amelyek a szárazföld felől néhol masszív, kavicsborította kerek domboknak látszanak, más szögből azonban úgy néznek ki, mit mintha csak a szentlélek tartaná őket össze. Meredeken és látványosan áthajló csúcsgerincek, lyukak és ablakok, áttört csipkéhez hasonló párkányrendszerek amelyekről azt gondolná az ember hogy egy szél is képes ledönteni, vékony oszlopokon ülő , különféle állatokhoz hasonló formák – az elnevezések hűen tükrözik a sziklák formagazdagságát. Ez az egész konglomerátum-breccsa komplexum összeségében olyan, mintha egy szürreális darázsfaj építette volna, rendszer és szimmetria nélküli fészkeket rágva az anyagba. Néhol mély és szűk kanyonok szabdalják a sziklákat, amelyek meredek részeire utat talált magának a szívós mediterrán bozót. Közelebbről vizsgálva a struktúráját megfigyelhető, hogy az enyhébb lejtésű, a kontinens felé eső részeken a látszólag törmelék az valójában  betonkeményre összecementeződött kerek kavicsok, néhol gyerekfejnyi kövek halmaza. Geológiailag ez  édesvízi  üledék, a lekerekített kövek is ezt sugallják, fő alkotóelemük homokkő és kvarc, csak kis mennyiségben van köztük mészkő. A tenger felé eső, áthajló falak  és csúcspárkányok alatti kivájt üregek a cementanyag helyenkénti gyengeségének és a sós párával pusztító szél munkájának kölcsönhatása révén keletkeztek. A tetejükről páratlan a kilátás – talán még látványosabb is mint a Souyberanne-sziklafal tetejéről. Itt közel van a tenger, a hullámtörés alattunk 70-100 méterrel ostromolja a partot, ahová néhány rejtett halászösvényen le lehet ereszkedni. A nagy öblök kitűnő kavicsos strandként szolgálnak és hétvégén dugig is vannak , még így, szezon elején is.


Az első bütyök, amellyel próbálkozom, a legkisebb a három „Sec” közül: felmenni nem nagy művészet rá,  egy óriási áthajlás alatt elhaladva rövid függőleges kilépéssel érem el a csúcsra vezető meredek (50-60 fok), de stabil lejtőt. A szandállal biztosakat lehet lépni ezeken a fura, kerek kiálló köveken, amelyek a látszat ellenére nagyon is a helyükön maradnak. A csúcs 5-6 perc, ott aztán változik a táj – éles, meredek és keskeny gerinc vezet a legmagasabb pontig. A teteje méterrel hajlik a tenger fölé, és jól megfigyelhető a struktúrája, amely talán a legjobban egy tojáshéjhoz hasonlít. A héj az nagyon kemény, de az alatta lévő, látszólag könnyen omlós részről sem tudtam egy követ sem lefeszegetni. Na, ez megvolt gondolom, és a szemem már utat keres a másik két vagy három csúcsra. Ezek már komolyabbnak néznek ki, egyrészt magasabb a csupasz, kitett lejtő amelyen fel kell mászni, másrészt a lejtőszög is meredekebb. Majd következőkor, gondolom; aztán lemászok, hazaviszem a kenyeret—ugyanis eredetileg azért indultam....

A második végül a legnagyobb lesz; egy rövid látogatás a Parc Muguel-ben       (botanikus kert), aztán mert innen megközelíthető a Bec de l'Aigle, a legmagasabb pont (155 m) – kisebb felderítést tervezek. A meredek lejtőre valamikor egy V alakú esővízgyűjtőt terveztek, amely hivatott ellátni az alant heverő botanikus kertet, és amelyen számításaim szerint fel lehet menni ha más módszer nem akad. A V szárait kialakították betonból és cserépből, az meg a meredek lejtőn lezúdúló vizet egy tartályhoz vezeti. Lejönni jó volt.... a lejtő bizony elég magas, a kőzetminőség a szokásos, és nehézsége nem lehetett több III-nál.
 A csúcsgerinc utolsó szakaszát bizony nem vállaltam be...irgalmatlanul kitett, méterekre áthajló keskeny él, 30-50 cm-nél nem szélesebb. 150 m – ez volt ameddig elértem, a maradék 5 méter szintért és kb. 20 m traverzért majd visszajövök mászócipővel – határoztam el – de aztán a misztrál miatt nem lett semmi belőle. Következő látogatásomon az utolsó, megmaradt bütyökre (132 m) másztam fel, aztán célbavettem a szomszédos strand fölött emelkedő sziklaformát, amely a Kutyafej („Téte de Chien”) névre hallgat, és amely az én fotóimon bizonyos szögből markáns sasfejre hasonlít.
Hamar megtalálom a szikla felé vezető szűk ösvényt, aztán az első, III-as nehézségű táblát amelyet a kalauz is említ. Közvetlen a fej alatt vagyok egy nyeregben, azonban innen nem látok semmi lehetséges utat; az eddigi biztosítószegek is elfogynak , állok egy standnál – hogyan tovább? a  fejem fölött a fej áthajlik, megközelíthetetlennek tűnik. Lemászok a másik oldalon a tenger felé – jön a sétahajó, észre is vesznek az utasok – megkerülöm egy könnyebb úton a tömböt...és ott is van! Kitett, de nem nehéz II-ős, III-as szakaszok, majd egy enyhe lejtésű kémény és fent is vagyok a fejtetőn. A strandról erőst drukkolnak- nem mindennap kerül ide egy valaki aki hajlandó fellehetetlenkedni a tetőre...


„Mászásokról” kb. ennyit....a zóna tele van szektorokkal, úgy hosszú utakat tekintve mint rövid, nehéz sportmászó szektorokat, de most ennyi volt. Majd máskor...Még ellátogattam ide-oda, felderítettem pár rejtett részét a környéknek; de a legtöbbet csak ültünk hármasban a ház széles teraszán és bámultuk a tengert, a végtelen kékséget...
HAZA - Az utolsó hét borús, szeles; reméljük, hogy a hazafelé vezető útvonalba nem szól bele az eső. De sajnos beleszólt, szerencsénkre első nap még élvezhettük Gap városka felé tartó utunkon a Haute-Alpes hegyeinek látványát...köztük a Ceüse meredek falait is. A Grenoble irányába tartó Napóleon-út hihetetlenül látványos: magas hegyek, hágók, elbűvölő francia falvak, kanyagós utak....aztán épp csak megcsodáljuk Grenoble látványos házi hegyeit, aztán ránkszakad az eső. Jöhet az autópálya Luxemburgig.
Itthon törik az erkélyt..még mindig. Nem úsztuk meg sajna.
De azért jó volt hazaérni....




FOTÓK: http://picasaweb.google.hu/urielz29/LaCiotatProvenceINyaralas?feat=directlink


UGYANEZ A VAKÁCIÓ, ÁRON "PERSPEKTÍVÁJÁBÓL": http://mercury29lion.blogspot.com/2010/06/azurkota-hurra-nyaralunk-morzsi.html








1 comment:

  1. alapos és részéetes, mint a szerző :)

    ReplyDelete