CHEVALIER COULOIR - II/AD+/55°/300 m, szóló ( 2016 január 1)

"... I have one rule for soloing: never climb alone because I don't have a partner. Soloing must be a journey into a solitary, egoless universe. "
Steve House: Beyond Mountains

   Újév reggele; az esti mulatozást egyáltalán nem érzem, és ahogyan telik az idő, egyre inkább mehetnékem van: tiszta, reggeli égbolt, a hegyek már beöltöztek reggeli arany köntösükbe... valamit tenni kellene. Igénylem a magány rítusát, ezért sokat nem habozok... megyek fel a Petite Verte alá, egyedül, csak én s a Hegy...
    Vannak itt még más, jó passzban lévő mászók is az Újév első napján; egy pillantás elég a rokonlelkek  felfedezeséhez a sízők tömege közt. A kis északkeleti falon már van egy csapat, a normál úton is egymást érik a partik, zsúfolt napnak néz a Petite Verte elébe... de senki sem jön le a Petite Verte északi falához. Ereszkedek a sízők közt a pálya meredek részein, aztán pár perc és átlépem a határt, szószerint, mert tábla hirdeti: idáig és nem tovább!  gleccserek, szakadékok, veszélyek...
   Nyomvonal húzódik előttem, pár ember ment el korábban itt, és pár perc múlva felfedezem hármukat a "Pépite" első hosszában; úgy látszik, meglehetősen népszerű ez a kuloár... Én azonban tovább óvatoskodok a peremhasadék mentén, nem ez a mai cél.  A nyomok  - két ember, három? tovább visznek, aztán megindulnak felfele a "Chevalier " első, meredek hólejtőén.
   Dél van már, a felhőtlen égbolt mélykéken feszül az Argentiére-gleccser katlana fölé. Ismerősként üdvözlöm a túloldal nagy csúcsait; a Chardonnet mindig lenyűgöz, akarva-akaratlanul  téved mindig oda a tekintetem. Csend van, a szél alig mozdul, hideg-éles fehér fényben fürdenek a hegyek, de fölöttem a kuloár széles bejárata alatti peremhasadék szélének jege kéken ragyog a fal hideg árnyékában. Meredek a lejtő odáig, de ez még csak hómászás, meg a nyomok is sokat segítenek. Nézem a hasadék jegét, elég meredeken indul. Hm, 55° fokos jég... még visszafordulhatsz. Mozdulj, itt most nem a kételyeknek van helye, aztán a sötét gondolatszilánk elenyészik, amint megindulok felfele, a felfedezés izgalmától űzve. 
   Pár tíz méter, és már otthon vagyok. A hágóvasak ismerősen harapnak bele a hó alatti jégbe, amint elérem a peremhasadék tetejét; jég, amelyben pompásan tartanak a csákányok, aztán minden gondolat elenyészik, csak menj, egymásba olvadó mozgássor, lazán, könnyedén - meditáció ez a javából. Itt és most... valamiféle gondolatcsírák vannak ilyenkor, de  visszatekintve nem jut semmi eszembe, csak az, hogy szétmosódik minden, nincs jövő, múlt, csak valamiféle ösztönös megfelelés a környezetnek, ahol a tudatos gondolkodásnak kevés esélye van. Flow...
   A kuloár középső, széles részén mély, bizonytalan hóban kell felküzdenem magamat, ahol a technikai csákányok nem sokat érnek. Itt már meredek a lejtő, mint a templomtető, de ez még a könnyű rész... Elérem a biztosítóhelyet, ahol a csapat ( csapatok ? ) elkezdték egymást biztosítani. Kitűnő repedések vannak itt a mobil eszközöknek  - én csak megállok pár fotót készíteni, aztán vissza a ritmusba. 
   Ssssssssszzzzzzzhhhhh - sziszeg le az első "spindrift"-lavina, és mivel nem készülök rá, elég hidegzuhanyként ér. Ami rosszabb - jégdarabok is pattognak lefele. A fenébe is, a partik fent nagyon dolgoznak  a jelekből ítélve, ideje utolérni őket, ha nem akarok egy nagyobb darabot a fejemre. Igyekszem felfele, közben meg félszemmel a jégdarabokat lesem, próbálok ide-oda vigyázkodni előlük. Szerencsére kevés a nagyobb darab, és eléggé kiszámítható rendszerességgel jönnek, akárcsak a spindrift-ek. A kuloár szűkűl, de egy nagyobb törés miatt nem látom a fenti lejtőket, a mászók sem tudhatják, hogy valaki igyekszik utánuk. És végre ! kezd jég lenni, "poliesztirén" hó, ahol a csákányok már nem dísznek vannak, a haladás is gyorsabb. Egy keskeny csatorna után meglátom a felettem levőket - két csapat, lassan haladnak, mert hosszról hosszra biztosítják a mászók egymást. Annál jobb, mert emiatt valószínűleg egykettőre utolérem őket, és nem telik bele negyedóra, ott  is vagyok a standban ücsörgő, utolsó mászónál. De addig még van jó két kötélhossznyi szép, jeges csatorna, ahol aztán igazán lehet haladni. Könnyű mászás, 55-60°-os lehet az oldal, poliesztirén hó a jégen, színtiszta élvezet feltáncolni rajta. Odaköszönök a mászónak, váltunk pár szót - francia - aztán iparkodom tovább. Belekavarodok a két csapat kötelei közé, amely nem a kedvem szerint való mulatság, és igyekszem is elkerülni őket, de az utolsó hossz alatt muszáj megállnom az egyik mászó standja mellett. Traverz van az utolsó csatornáig, amely az északkeleti gerincre vezet, ide-oda himbálóznak a kötelek , veszélyes lenne bekeveredni közéjük. Standolok hát egy sziklabütykön, jól jön a pihenő pár fotót készíteni,  aztán kihasználva az első lehetőséget, elkerülöm őket - gondolom, nincsenek oda az örömtől, hogy egy szólómászó mászkál a köteleik közt...
    Késéles gerinc, nyüzsögnek a csapatok  rajta. Ez már nem az én világom, pucolás innen amilyen hamar csak lehet... nem gondoltam volna hogy ennyien lesznek itt. Kimászom a gerinc utolsó hosszait, próbálom kerülgetni a mászókat, köteleket ahol lehet, aztán a csúcstömb alatt mégiscsak várakozásra kényszerülök... lenne még egy 3b-s kis fal meg kb. 25 m szinkülönbség a Petite Verte csúcsáig, de mászó kapaszkodik rajta, itt meg nem nagyon tudom kerülgetni. Leülök a gerincre, várok pár percet, aztán döntök.... a kuloár volt a fontos. Visszajövök tehát mégegyszer - ami önmagában is egy jó gondolat, s rögtön szárnyalok: talán feljövünk Yvonne-val a hegy könnyű északnyugati falára, miért is ne? 
   Lemegyek a normál úton. Zsúfolt nagyon, ki felfele, ki lefele igyekszik, a felvonó közelsége kítűnő lehetőséget biztosít megmászni a hegyet - kényelmes háromnegyed óra, és lent is vagyok a Grand Montets nyergében, ahonnan három és félórája indultam. A völgyek megtelnek köddel, délkeletre a kiálló, kisebb csúcsok szigetként állnak ki a vastag felhőpaplanból, amelyet a lefele tartó nap  a sárga árnyalataival terít be. A felvonó középső állomásánál bandukolok a rengeteg ember mellett, pár perc múlva leesik: hisz ezek mind a felvonóra várnak... csalódottan nézem a sor végét, aztán nekifordulok a lezárt, jeges sípályának. Hágóvasat újra fel, és már közel a korai, téli este feketéje, amikor elérem Argentiére-t.

 


































No comments:

Post a Comment