GAIA

VADÁLLÓKÖVEK ( augusztus 29)

Ha lúd, legyen kövér... pár nappal a Mátrai mászás után újra otthoni túra, ezúttal B. Péterrel. Hogy ki ő, mi ő? Origami-művész, hűtőmágnes-varázsló, webmester, de elsősorban hegyi ember. De még mennyire ! Elég csak az itt következő honlap-csokorra kattogtatni ( Egyeskő, Retyezát, stb.) amelyek az adott tájegység egyik leggazdagabb információforrását rejtik...

A mi megismerkedésünknek és közös munkánknak is megvan a maga nem mindennapi története, amelyet itt hosszú lenne kifejteni. Elég annyi, hogy kb. négy évnyi közös munka után - segítettem Péternek a Királykő honlapjának szerkesztésében egy keveset - sor került az első személyes találkozásra és közös túrára is...

Itt ő a vezető, a kisujjában van minden a magyarországi túraútvonalakról, ezért én szó nélkül beleegyezek, amikor felveti, hogy menjünk az ún. "Vadálló-kövekhez". Nekem ugyan mindegy, hogy hova az eddigi magyarországi túratapasztalataimmal...

Ezek a kövek a Visegrádi-hegység vulkanikus eredetű sziklatornyai, pontosabban a Prédikálószék gerincéből kiálló andezittömbök. Még mászóiskolák nyomait is fel lehet fedezni rajtuk, ha valaki nagyon keresi... Hogy hol kell megközelíteni, milyen helység, milyen útvonal .- ezt tőlem ne kérdezze senki, én annál jobban nem jegyeztem meg. Jelzett turistaútvonalon indulunk, a Duna mellől, majd egy rövid erdei sétát követően a terep meredeken emelkedni kezd, és a váratlanul elfogyó magas fák átadják helyüket egy amolyan összecementeződött kőgörgeteg jellegű , meredek és csupasz kapaszkodónak , amelyet alacsonyabb növésű fák tarkítanak hellyel-közzel. Itt aztán a táj kitárul, körbeforoghat a tekintet: messze, kilométerekre ellátni, Dunára, Visegrád környékére, a Börzsöny-hegységre. Meg látni azt is, hogyha nem igyekszünk, jókora égiháborút kapunk a fejünkre. Messze a távolban, magasan a síkság fölött tömörödik az égbolt, és bár minket még hétágra süt a délutáni nap, ott már hosszú esőcsíkok kötik össze a mennyet a földdel, és idáig hallhatóan meg-megmorran az ég is.

Középhegységi erdő, még kellemesen járható turistaúttal. Nem marad ez ilyen sokáig.

Kőgörgeteg, ami a látszat ellenére mégsem az, ugyanis az egész össze van cementeződve. Meg jóval meredekebb, mint azt a kép sugallja.

Magyar hegyek panorámája

Túravezető akció közben

Itt még akciósabban

Kiérünk a gerincre. Az ott az első Vadálló-kő. Pontosabban a "Nagytuskó".

Ez már az első torony tetejéről készült. Ott hátul meg készül már a zuhany.

Kint vagyunk egy teknőszerű völgy szélén, előttünk a Prédikálószék baloldalt enyhébb lejtésű, fával benőtt, jobboldalt meredek gerince emelkedik. Kisebb-nagyobb tornyok állnak ki belőle, amelyek vonala a teknő tetejéig húzódik, majd a völgy túlsó oldalán tart lefele egy hasonló, de erdővel sűrűbben benőtt gerinc. Hát, akkor rajta....nézzük ezeket a "Vadálló-kövek"-et, amelyek mindenike igencsak tiszteletreméltó nevekre hallgat: Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Szélestorony, Bunkó, Nagytuskó... azt hiszem, felsoroltam az egészet. Hogy melyik melyik, azt ugyan nem tudom...

Itt látszik az andezittornyok kőzetének - vagyis az andezitnek :-) - a struktúrája

Ez az első Vadálló-kő a sorban, vagyis a "Nagytuskó". Remélem jól tippelek...

B. Péter akcióban. Harmadszor is.

Nagytuskó ugyancsak. Péter akcióban, ugyancsak...

Csodálható teljes pompájában.

Ennek a nevét már nem tudom megkockáztatni, de azt hiszem, hogy helyszínileg a második.

Nem is én lennék, ha nem másznék fel rá...persze, csak a fotó kedvéért :-)

Az ég egyre feketébb, egyre jobban morog, egyre inkább tolakszik irányunkba, és mi egyre magasabbra kerülünk. Szegény Suunto órám úgy látszik teljesen összezavarodott ezektől - az általa megszokott 3000-4000 méter helyetti - alacsony magasságoktól, mindenáron azt akarja mutatni, hogy már a Prédikálószéknél is - ami a legmagasabb pont itt - magasabban vagyunk. Most akkor neki higgyünk?:-)

Az utolsó nagy , talán a legnagyobb kiterjedésű kőtömeg után ellaposodik a gerinc, a zivatar előtti csend fojtóan nyomul be a Prédikálószék felé emelkedő, szélesre taposott erdei úton. Fejünk felett a zöld lombsátor résein át komorszürke ég szűrődik át, percek kérdése már csak a zivatar. Ki lesz a gyorsabb?

A Prédikálószék nagy sziklájáról letekintve páratlan kilátásban lehet részünk; nekem még új, Péternek már megszokott, de azért ő is szorgalmasan kattintgat. Dunakanyar, Visegrád vára és a környező középhegységek még mutatják magukat, de a balról benyomuló fekete felhőtömeg kíméletlenül tör előre, mennydörgés zavarja szét a nyomasztó csöndet körülöttünk. Sokat nem is időzünk, megyünk vissza az erdőbe, de a szomszédos gerinc tornyait már egyre sűrűbben hulló esőben érjük el. A gerinc alatti törmelékes, sziklás ösvényt követjük, kerülve a tízméternyire felettünk emelkedő sziklatornyokat, mert az zivatar hangja már itt csattog a fejük fölött, emiatt az erdőből kiálló sziklatornyokat látogatni most istenkísértés lenne.

A Prédikálószék ( 639 m) gerince a Vadálló-kövekkel, még napsütésben.

Péter az egyik Vadálló-kő tetején. Elégedetten.

Visszapillantás ahonnan jöttünk, a gerinc utolsó szakasza. Ezután már csak erdő meg erdő folyamatosan 10 percig, aztán a csúcs.

Lám, itt is vagyunk, a Prédikálószék-csúcs.

Kilátás a Prédikálószékről.

Ugyancsak.

Szerencsére megússzuk, nem sikerül nagyon elázni - fentről. Inkább a buja és magas útmelléki vegetáción való átgázolás az, ami ronggyá áztatja a cipőt, meg a nadrág alsó fertályát, merthogy a gazdag szedertermés minőségét és mennyiségét leellenőrizendő be kell oda nyomakodni...

Jó egy túra volt, hiánypótló, köszönet Péternek a kalauzolásért !

MAGYARORSZÁG SZIKLÁIN - A KÓSTOLÓ ( augusztus 25)

Nagyítóval lehetne keresni itt a blogon az olyan bejegyzést, amely valamiképp magyarországi túrákkal kapcsolódik - de úgysem lehetne (még) találni semmit. Érthető is meg nem is. Érthető, mert egy elkötelezett alpesi rajongó mit is keressen egy olyan országban ugyebár, ahol a legmagasabb pont is "csak" 1014 m...( csak idézőjelben, mert a jelenlegi tartózkodási helyem - Luxemburg - legmagasabb pontját /560 m, Kneiff csúcs/ fölényesen veri a Kékestető:-)) ). Nem érthető, mert ha magashegy nincs is, de rengeteg jó sziklamászó terület van az országban, tehát sziklamászóként illene kicsit legalább otthon lenni. Ideje tehát ezen változtatni...

Középhegységi erdőben baktatunk, a ritkásan álló fák kellemesen szűrik a kora délutáni nap melegét. Kissé elveszetten követjük Rebivel a kis patak mentén haladó halvány ösvényt ,amely néha bizony keresteti magát az avar és a mohás kőtömbök labirintusában. A jelzett út elmarad, a szkennelt leírás pedig sok segítséget nem nyújt. De amint keresni kezdünk ,azonnal találunk is: az erdőbe tisztást hasít a meredek hegyoldal kőtörmeléke, a tapasztalat azt mondja, hogy fent falak vannak. Meg is találjuk a kényelmetlen, meredek megközelítést, és hamarosan kis,növényzettel benőtt, alacsony sziklatornyok közé kanyarog fel az itt már jól követhető ösvény. Mögötte pedig szemnek tetszetős, sima falak emelkednek, 10-12 méter magasan enyhülve bele újra a zöld növényzetbe. Fel is fedezzük az első, mászóra/mászásra utaló jeleket: az utak neve halványan kipiroslik a szikla sötétjéből. Megérkeztünk...

A Mátra egyik legjelentősebb mászóhelyén vagyunk, a Báránykő nevű sziklafalnál. A megközelítésről, és a mászóutak leírásairól, és egyéb infókról ITT lehet tájékozódni, én itt csak az első ismerkedés impresszióit próbálom megörökíteni. Melyik legyen az első út? Andeziton - ami egy vulkanikus eredetű kőzet - nem nagyon másztam még. Rebi javaslatára - Ő már volt itt, mászott itt - elballagunk az egyik legismertebb trasszéhoz. A kalauz sok segítséget nem nyújt, amolyan hozzávetőlegesen tájoljuk be csak, hogy mi is az amibe be akarunk szállni, kiegyezve abban, hogy ez most egy IV-es nehézség, és éppen jó lesz bemelegítésnek. Jó hosszú útnak néz ki, ezért - miért is ne - hadd másszuk már kötélhosszként ki, csapatként !

Rég voltam sziklán utoljára, de azonnal otthon vagyok. Ösztönös, ismerős mozdulatokkal haladok, mind magasabbra e vertikális birodalomban; a pillanatok határai elmosódnak - az idő szétesik, nincs múlt, nincs jövő, csak jelen, intenzíven.

Könnyű, élménydús mászás - a szikla örök-ismerősen és mégis minden pillanatban új arcát mutatva simul a fogást kereső ujjak alá. Rétegzett, jó fogású kőzet ez, emlékeztet a gneissz tömörségére. Az útra - mint később kiderült "Kétszöges" a neve - jellemző, hogy gyakran járt, jól szögelt , törésbiztos trasszé, amely egy repedés vonalát követi szinte a kiszállásig A stand kitűnő helyen van kiépítve, bombabiztos gyűrűkkel, a kilátás páratlanul szép. Ülök és nézelődöm, a hegység csúcsain végighúzódó, egybefüggő zöld erdőtenger látványa lenyűgöző. Közben Rebi is indul, ügyesen feldolgozza magát az általa nehéznek titulált kulcsrészen is, aztán egy gyors kötélereszkedés, és lent is vagyunk a beszállásnál. A falrész neve ugyancsak "Kétszöges", és még egy V-ös nehézségű út az ,ami leköti a figyelmünket. Ez már egy lapos falrész látszólag nehéz útja, de arról Rebi is meggyőződik - miután kimássza- hogy nem volt az olyan nagy ördöngősség...sőt.

Egy szűk VII-es nehézség az, ami a szemembe ötlik - egy kis torony, igaz, hogy a sok pókháló utal arra, hogy ez nem épp a legnépszerűbb utak egyike. Nem figyelek oda, és ki is esek belőle hamarost, nagy meglepetésemre meg a Rebi meglepetésére, akit váratlanul kirántok a bizonytalan biztosítóhelyről. Rövid, de erős hetes, megdolgozott rendesen, ítélem meg miután elérem a standot. Ez bizony törős, koszos út volt...

Az egyik legszebb élménymászás a "Nagy repedés" Hosszú, és változatos , könnyű VI-os, talán egyike a leghosszabb utaknak a zónában. A mellette lévő VII- még nagyon tetszik, de elhatározzuk, hogy inkább egy keveset sziesztázunk, majd utána meglátjuk még.

Aztán meg ellustultunk, az ég is kezdett elborulni, a nap végét szárazon megúszni szándékozván visszatalpaltunk az autóhoz. Kellemes egy beavatás volt , azt meg kell hagyni, ha lehetőségem lesz még rá, akkor végiglátogatok ott még pár utat. Nem beszélve arról, hogy a völgy másik oldalán is van egy kihívás, a Csókakő útjai...

GRAN PARADISO 2013 ( augusztus 18)

Milyen is meglátni az Aosta -völgy hegyfalait, amint a táj fölött meggyűlt, ritkás felhőtakaró közt dicsfényként áttörő, lemenő nap sugarai mézszínű bevonattal lágyítják szelíddé a háromezresek marcona gerinceit - annak, akinek több mint féléve nem volt része a magashegyek komor és felemelő univerzumában? Ki lehet ezt szóban fejezni?

Az autópálya szürke szalagja bevész a völgy alján gyűlő szürkületbe...de nézz föl, ott fény van, oda megyünk! Az idő lelassul - végtelen ideig gurulunk, szembe az estével, a fénnyel; az eljövendő hegy ígéretével: gyertek, hazajösztök... közös világba zártan oldódva azonossá a pillanat könnyfakasztó-torokszorító nagyszerűségében...

A Gran Paradiso - amely egyike a legnépszerűbb és legkönnyebb négyezreseknek - már az év elején, május-június hónapokra be volt tervezve, de egyre inkább háttérbe került a tavasz alatt halmozódó akadályok miatt. Már le is mondtam róla, amikor - úgy is lehet mondani - napok alatt komolyan tervbe lett véve és végre lett hajtva, legnagyobb meglepetésemre. Még ha nem is úgy. és nem azzal, akivel elterveztük.

Luxemburgtól eléggé messze esik Olaszország egyetlen olyan négyezrese, amelyről büszkén ( ha olasz az ember) ki lehet jelenteni, hogy széltében-hosszában talján hegy, és nem is akármilyen, hanem a legmagasabb ! Mert ugye, a Mont Blanc bizony itt is van, ott is van - igazából határhegy. Hol francia, hol olasz...attól függ honnan akarunk felmászni rá. De visszatérve a Gran Paradiso-ra: augusztusban, egy budapesti kirándulás idején sikerült beiktatni egy gyors tervezést, került egy jó partner, aztán autóba és irány az 1200 kilométernyire lévő Pont Valsavarenche ! Néha a távolabbi van közelebb..:-)

Meglepődök a települést rejtő völgy szépségén: az Aosta-völgy autópályája amint elfogy, rögtön szűk, látványos hegyekkel és sziklafalakkal övezett kanyargós hegyi úton jutunk fel a faluig, ahol hatalmas medencévé tágul az eddigi keskeny völgy. Kalandozhat szabadon a tekintet, ameddig ellát, a völgy végén szikrázó gleccserek meglepően messzinek tűnnek innen a völgyfenékből. A Gran Paradiso háromezres szomszédai - mert egyedül van bizony őkelme a négyezres magasságával - állnak őrt a völgy felett, miközben a vidék óriása messze mögöttük rejtőzik sziklatarajos üstökével. Egy olyan hegy, amelyet sem a Vittorio Emanuelle II ( 2735 m) menedékházhoz vezető turistaútról, sem a völgyfenékből nem lehet meglátni. Egyszerűen nem volt sehol olyan helyszín, ahol a Gran Paradiso-t teljes valójában megcsodálhattuk volna.

Eltérően az utóbbi évek túráitól - ahol legtöbbször szólómászóként próbáltam feljutni a kiszemelt csúcsra, és ehhez méltóan a gyorsan fel - gyorsan le stílusú, teljesítményorientált mászás stílusa volt, ami vonzott - most jókora hátizsákkal megrakodva kapaszkodunk fel a menedékházhoz vezető , jól kijelzett, kövekkel kirakott (!) turistaúton. A szokatlan súlyú zsákok ellenére is relatíve hamar felérünk a házhoz, a 780 m szintkülönbség nem nagy kihívás. Hasonlóan az Alpok többi népszerű hegyéhez,augusztusban nagy itt a nyüzsgés, egymást érik az emberek. A ház melletti tó is telítve van turistával - szó szerint, mert egyes bátor vállalkozók bele-belemerészkednek a kristálytiszta vízbe, amely láthatóan nem ideális egy élvezeti úszkáláshoz, amint az a delikvensek tűrőképességén is lemérhető... egykettőre kiugrálnak a napmeleg ellenére is dermesztő vízből.

Jólesik a lazsálás a tó mellett. Elnézegetjük az embereket, próbáljuk kiszűrni a magunkfajta mászókat is, de itt kevés az ilyen, sőt félóra múltán megállapítom, hogy nincs is. Részben mert ez természetvédelmi terület, tehát büntetik a sátrazás, bivakolás mindenféle formáját, részben meg ugyan minek sátrazni? jó nagy az a ház, a legtöbb idelátogató meg vezetős parti. Óra után felcihelődöm, mert már benne járunk a délutánban, és éjszakai szállást kellene keresni, amolyan észrevétlen módon. A ház mögött indul a Gran Paradiso-ra vezető útvonal, amint azt egy jókora tábla is hírül adja - nehogy valaki már a La Tresenta-ra induljon véletlenül ! Az említett háromezres csúcs ugyanis ott görnyed a ház fölött, láthatóan magának akarván tulajdonítani a népszerűséget. Eljegesedett falain kíváncsian keresem a felvezető útvonalakat, és csak a topókat nézegetve jövünk rá, hogy az nem a Gran Paradiso, bármennyire is magas, bármennyire is annak hisszük.

Tehát, indulás szállást keresni. Az előzetes infók alapján nem messze a háztól akad sátorhely, igaz hogy ajánlatos este felhúzni és reggel pirkadat előtt lebontani a ponyvahotelt, egy esetleges mélyen zsebbenyúlós büntetést megelőzendő. A köves-poros morénanyelveken addig kapaszkodom, amíg a magasságmérő már közel 3000 métert mutat, amikor kellemes kis helyre akadok - ideális, mert közel van a víz, közel a csúcsra vezető ösvény, és a háztól egyáltalán nem látszik.

Az esti sátorhúzás elmarad, illetve a kora délutáni felhősödés esőt hoz magával, ezért épp annyi időnk van négy óra körül, hogy - ellenőrök ide vagy oda - felverjük a szállást, és már dörömböl is a hegyi zápor a ponyván. Nem is hagyja abba egész sötétedésig, meg-megújuló rohamai elgondolkodtatnak: lesz-e ebből holnap csúcsmászó idő? Az előrejelzés azonban nagyon optimista volt, hát mi is azok vagyunk...

Szokatlan csendre ébredek éjszaka; a sátor anyaga tompán szűri meg a telihold fényét. Végigömlik a tájon a varázs , fölöttünk a Tejút egymásra zsúfolódott csillagai próbálják túlragyogni a Hold ezüst hidegét. Az alpesi éjszaka csendjébe halkan pattogó kövek zaja omlik, és a szomszéd gerinc peremén kőszáli kecskék profilja gazdagítja a látványt. Megnyugodva bújok vissza az épp tesztútján lévő, testmeleg pihezsákba: jó időn lesz.

Ember tervez, hegy végez; reggel négykor, amikor az ébresztő éles zaja belehasít az álmok puha birodalmába, már zárt égbolt fogad. Csapadék az nincs szerencsére, és nagyon reméljük, hogy a nap folyamán nem is lesz hozzá szerencsénk. Így gondolják ezt mások is, mert hamarosan fejlámpák gyöngyfüzérét látom kígyózni a háztól elfelé. Amire elkészülünk, lebontjuk a sátrat és megreggelizünk már jópár csapat elzörög mellettünk, ahány annyiféle irányba persze. Most meg találja ki az ember, hogy hová is induljon...A völgyfenékben vannak többen, ezért - a tegnap előzetes felderítésre nem maradt idő, meg lusta is voltam hozzá eléggé - utánuk indulunk.

A völgyfenék útja aránylag egyértelmű, de kellemetlen meglepetést okozhatnak a hóból kiolvadt sziklafelugrások - nem is a nehézségük miatt, hanem mert tízfős csapatok hosszú percekig kínlódnak át rajtuk, hátráltatva a folyamatos haladást.

A gleccser szélén vagyunk már, bekötve teljes szerelésbe, amikor végigömlik az ébredő nap fénye a szomszédos háromezresek sziklás gerincein. Bátortalan fénysugarak törnek át a reggel hideg homályán, kontrasztossá merevítve az éjszaka sötétje által szétmosott sziklafalak komor feketeségét. De a sötét legyőzetett: egyre inkább erőre kap a narancssárga sugárzás, hamarosan diadalt ülve és aranylágy mázzal borítva be a hegyek ormait. Nincs megállás - amikor kiérünk a gleccser első meredek szakaszaira, akkor már az éjszaka sötétjét szánalmas kis árnyékokká száműzte a nap ereje.

Könnyű terepen mászunk felfele, lassan, de biztosan előzve a csapatokat. Ez a szakasz nem igényel nagy technikai tudást, egyszerű kutyagolás a néhol jeges hólejtőn, de a kilátás kárpótol mindenért. A La Trezeta lentről ijesztően meredek északi fala innen nézve megszelídül, és hamarosan rácsodálkozhatunk a csúcsára is - amely lealacsonyodva marad alattunk.

A felsőbb szakaszok meredekebb részein saját utat választunk: nem kis szerepet játszik ebben egy állatnyom, amely a minimum 45 fokos lejtőn 3500 m magasan nyílegyenesen tart felfele. Fogalmam sincs milyen állat lehet, majd az okosabbak megmondják...

Amikor a hegy oldalából kimászunk egy széles, lapos gerincre, meglátjuk a Gran Paradiso szaggatott üstökét. Sziklatornyokkal sűrűn megtűzdelt sziklás gerinc vár ott fent, de addig még van bő 300 méter szintkülönbség, és az eddigiektől eltérően elég húzós lesz; nem a technikai nehézségek miatt, hanem a gonoszul támadó, jeges szél miatt, amely itt alant a napsütés ellenére is fagyasztóan hideg, de fent gonoszul kavarja-tépi, hurcolja a felhőtömegeket. És amikor ráfordulunk a gleccser azon szakaszára, ahol a Chabod-menedékháztól induló út is becsatlakozik a csúcs irányába tartó ösvényre, már sokat nem látunk, mert a vadul kavargó, hókristályokkal támadó szél vastag felhőbe burkolja a csúcsra igyekvő csapatokat.

Nem volt még az Alpokban olyan négyezres csúcsom, amelyet viharban értem el - hát, ha eddig hiányzott, akkor ez az űr is betöltődött. A peremhasadékot - "bergshrund", - leküzdeni, hála a késő tavaszi havazásoknak alig követel meg többet, mint egy kis ugrást. A csúcsgerinc alatt zsúfolódnak a csapatok - egyre többet várakozunk, toporgunk a sarki szélben. Amúgy látványos lehet ez a sziklagerinc: keskeny, kitett, magas tornyokkal szaggatott sziklaformáció, már amennyi kivehető belőle a kavargó ködben. A kulcsrész egy kb. II nehézségű átlépés, keskeny és kitett, pár méternyi traverz, amely nekünk ugyan nem okozna gondot, de sorban állnak előtte az emberek , és eléggé nyögvenyelősen halad a sor. A másik oldalon meg még többen vannak azok, akik a híres-nevezetes Madonna-szobrot zsongják körül.

Állunk, várunk, fázunk. Az utóbbit egyre jobban, legalábbis ami engemet illet. Nekem meg nem is a Madonnára fáj a fogam, mert nem az az igazi csúcs - az még arrább van, a gerinc végén, de ezt kevesen tudják. Negyedóra múltán azonban olyan érzésem van, hogy ez nálunk is csak elméleti síkon marad, mert egyre idegesítőbb egy talpalatnyi helyen várakozni, kitéve az elemek dühének. Negyedórája figyelem, amint egy csapat öregebb mászó kínlódja át magát a kitett részen, egyikük épp a nittbe akasztás manőverével küzd már percek óta...

A szél le-letépi a viharvert Madonna rezignált arcáról a ködöt, ott van tőlünk tízméternyire, pár méterrel magasabban. Gyorsan döntök, - fotózás, amennyire ebben a viharban lehet, aztán visszamászunk a gerincen és megindulunk lefele a gleccser napsütötte részei felé.

A visszavonulás lassú és élvezetes, bámuljuk a pazar kilátást, közben meg a csúcs körül még mindig dühöng a szél. Visszajövök erre a hegyre, a másik oldalért főleg, mert egy nagyon szép északi fal vár ott. Huh, gyűlni kezdtek ismét a projektek :-))

Jó tudni, hogy felmenetkor, a gleccser előtti szakaszt nem muszáj a völgyfenékben legyűrni, mert a mellette lévő sziklagerinc jóval kényelmesebb . Jó, ha azelőtt az ember le tudja járni a gleccserig, mert másnap nem kell botladoznia mások után, akik ők maguk se tudják ki után mennek :-)

Élmény volt a hegy, élmény volt az út. Egyike azoknak a hegyeknek, ahol kevés az objektív veszély, nem kell az átlagosnál szigorúbb erőnlét és technikai tudás. Kitűnő bevezető lehet a négyezresek világával ismerkedőknek, az élmény garantált ! Csak lehetőleg nem viharban kell próbálkozni...