Alig
hagyjuk el Svájcot - a Nadelhorn után -
, már rögtön új terv körvonalazódik:
mászni kellene, sziklát, és lehetőleg minél hamarabb, vagyis
holnap.... az lenne igazi pihenőnap a
négyezres után. Hamar megvan a cél, nem
kell messze menni: ott emelkedik Argentiére fölött a Chéserys-fal, tele jobbnál jobb sportutakkal. 150-200 méter
magas szektoraiban mindenki talál maganak kihívast. És a megközelítes sem nagy problema, alig egy óranyit kell menni Argentiére-ből...
Dél van már,
amikor felballagunk a beszálláshoz.
A tegnapi hosszú ereszkedésre még mindig emlékeztetnek a sajgó labizmok. Ragyogó,
meleg szeptember délután van , a
közeledő őszt csak a szubalpesi zóna
aranybarna fűtakarója, meg a bokrok
élénkvörös színekben pompázó gyümölcsei vetítik előre. Kőszáli kecskék sziesztáznak az alpesi
cserjék közt, vastagodó világosbarna
szőrzetük a télre való készülődést jelzi, és bumfordira hízott mormoták éles füttyei harsannak, amint meglátnak, fényes szőrükön
végigtáncol a déli napsugár.
Egyik
legkönnyebb utat választjuk, mert nem épp a
teljesítményen van a hangsúly - pihenőnap,
nem? A "La Jaune" egyike a szektor legkönnyebb és legnépszerűbb
útjainak : 5b maximális nehézsége épp jó lesz megmozgatni a tegnapi naptól még
zsibbadt izmainkat.
Jókor
érkezünk meg nem is.... az útból épp
akkor száll ki egy csapat, de ugyanakkor indul is egy másik. Hát ez nem
ideális.... most nyugalom kellene, nem
várni és ücsörögni a standokban. Hamaroaan elnéptelenedik a fal alja, csak a második biztosítóhelyet elért
mészópáros marad, mint emberi
tényező. Mi meg henyélünk a a
napon,élvezzük az őszi délután meleg nyugalmát és várunk, eltolva a
döntés kettősségét egyőre. Előttünk a
Mont Blanc vonulata lustán nyújtózik, mint ősallat gerince, havas taraján
csillog a jég. Az Argentiére gleccser
főfalának világoskék jege meredek, tornyok és szérakok labirintusával törik bele
a hatalmas medencébe, ahol evezredekkel/szazadokkal (évtizedekkel? ) ezelőtt még vastag
jégrétegeket szorítottak össze a meredek falak. Hirtelen robaj zavarja meg a
bágyadt délutánt - leszakad az egyik jégtű, darabjai óriási porfelhőt löknek a levegőbe
az öreg gleccser felszínén osszegyűlt kőtörmelékből. Mintha csak jelzés lenne, megelevenedik a világ körülöttünk, emberi hangok foszlányai hullnak ránk a
magasból; valakik ereszkednek egy másik útból
- milyen másik út is van
itt? A mászókalauz hamar megmondja:
" La Blonde", és többet kér
mint az eredetileg tervezett út, már ami
a mászónehézséget illeti... persze, relatív, mert az 5b belefér bőven még a "plaisir" kategóriába , különösen végignittelt útban... Ah, az út nagyrésze táblamászás, ( "reibung", magyarosan :-) ), ami nem épp a szívem csücske, az igaz...
Addig késő, amíg elindulsz... utána már csak a pillanat kihívásai maradnak, beszűkül a világ; másodpercek kérdése csak a perspektíva cseréje. Napsütötte szikla melege, fogások erdeje engedelmesen simul a mászó alá.... séta ez, puhán és könnyedén felfele, csak az első hossz nehezebb része töri meg a mozdulatot , de ez is csak pillanatok kérdése, vagy évek telnek el közben? Ez az, amelyet nem tud visszadni sem fotó, sem videó, megpróbálni leírni is csak a felszín enyhe kapargatása... éld meg !
A délután nyugalma zsongító, itt, az első stand széles teraszán. Ebből a perspektívából nem látszik túl meredeknek a következő hossz, de ezt bőven ellensúlyozza a fogások hiánya. Szokásos táblamászás következik, érzékeny egyensúlyozgatás a minimális, alig-látható kapaszkodókon. Kompakt, tömör gneissz van itt, aranysárga alapszíne nyugalmát csillogóra törik a beépült színes kristályok. A harmadik stand nem épp a legkényelmesebb, de ücsörögtem már rosszabban is... A következő hossz trükkösen indít, az áthajlás szorgos agymunkára késztet, de az ezt követő könnyű és látványos, relatíve meredek 4b-s szakaszon felmászni elemi.
Az utolsó hossz meredek, közel függőleges fallal indít...végre ! Jó a tábla, de ez itt inkább az én elemem, ez a meredekség, peremes fogásokkal, bár az 5b-s szakasz meglepően szívós: a rövid traverzben nem igazán találom a mozdulat eleganciáját... bizony, hiányzik a folyamatos sziklamászás otthonossága. Lazább alpesi mászások töltötték ki a nyarat, ami nem igazán segít a technikai utakra való felkészülésben.
A szél hűvös, elkelne a második réteg a kiszállóstandnál. Késő délután van, a nap fáradtan ereszkedik be az Aiguilles Rouges tömbje mögé, elfeledkezik rólunk, a koraest árnyékai pedig nem kímélnek. Hosszú, 50 méteres kötélereszkedések, de az útban minden a helyén, külön ereszkedőstand is akad, amikor szükség van rá.
A mormoták őrszeme még mindig ott van, ahol a délben, türelmesen üldögél kövér hátsóján, és időközönként kötelességszerűen füttyent egyet.... nem kéne ezeknek már aludni ? Aztán elfeledkezünk róla, mert a hirtelen dörej az Argentiére-gleccser irányából eltereli a figyelmet. Hatalmas vízesés (?) robajlik le a gleccser mellett, ujabb kő/gleccseromlás ? Nem, ez folyamatosan áramlik lefele, hosszú percek múlva jövünk rá, hogy ez egy mesterséges vízesés , amelyet valami földalatti medencéből engednek kifele. Most már ismerem az okát, hogy miért is vannak jó - és kegyetlenül nehéz - kevert ( mix ) utak abban a zónában februárban...
Az estéből nem marad már sok, amikor leérünk Argentiére csendes utcáira. A szezonnak vége, lustán mozdul a városka , a néptelen főút vége elvesz a Mont Blanc estéjének kék ragyogásában. Pihenünk, tervezünk, mert holnap új nap, új cél...
RÁADÁS ( "VIA CORDA DAMOU" )
Sikerül totálisan elnézni a vasárnapi célt... Kövesd csak a narancssárga jeleket ! mondja a szűkszavú leírás. Követtük. Azt már nem tudtuk, hogy a nittek is narancssárgák, amelyeket követni kellene; jah, rájöttünk, amiután belekeveredtünk egy többkötélhosszas útba - mint később kiderült. Furcsa volt, hogy a 3a-s nehézség egyre keményebb... aztán persze megtaláltuk a narancssárga kiszállóstandot, messze-messze a mi , "via corda"-nak hitt utunktól. Mentség legyen, hogy a trasszét mindössze két hónapja rakták össze a helyi vezetők, ennek megfelelően elég hiányos a leírás is.
No comments:
Post a Comment