HÓ ! ( Bucsecs-hegység, Románia) - dec. 23

   A Moraru egyik szakadékvölgye jó ötletnek tűnt, még annak ellenére is, hogy nem nekivaló időt jelzett a meteorológia. Illetve, a kérdés nem igazán került terítékre, azon megjegyzésen kívül, hogy : „ havazást mondtak”. De ezt is csak úgy alig, és evvel  - ahogyan vettem észre – a téma ki is volt merítve. Amit én nem is bántam, mert nekem  igazán mindegy volt, hogy mi lesz, csak már havat s jeget s telet lássak, mert Luxemburg nem igazán kényeztet el ilyesmivel. Mondom ezt úgy, hogy december elején ott „rekordmennyiségű” hó esett, vagyis elérte a hihetetlen 15 cm-es vastagságot is helyenként ! J

   Őszintén szólva annyira nem is érdekelt az, hogy mi lesz az eredménye a túrának, hogy feljutunk 2400 méterre vagy nem, hogy sikerül-e a kinézett úton felmenni… közel tíz éve nem jártam erre, de nem is ez számított, hanem a felállás, a társaság. Bizonyosan van annak is évtizede már, hogy utoljára túráztunk együtt….

   Hótornádók támolyognak át az autó előtt, a szétfagyott erdő ágait vadul rángatja a szél, amint a jeges-havas úton a Gura Diham menedékház felé haladunk. Tél van itt, nem vitás, a reggel erősödő fényeiben minden fehéren ragyog, a hegység lába néha kivillan a kavargó felhőtömegek csordájából – már amikor a meg-megerősödő havazás függönye látni engedi. Hidegért sem kell a szomszédba menni, mint kiderül ama röpke negyedóra alatt, mialatt az induláshoz készülődünk a parkolóban.

   Az erdő vastag hótakaró alatt rejtőzik, a patakot is kövérre hízott jégpáncél rejti. A szél magasan az erdő koronájában reked, dühéből csak a fákról lesodort hószitálások jutnak nekünk. A hóréteg egyre vastagodó paplanát nem töri meg semmi friss nyom, láthatóan az éjszaka folyamán hullhatott. A Moraru-völgy tisztását elhagyva már lábszárközépig ér. A menedékháznál hozzánk csapódott két kutya is beszorul a nyomvonalba, egyre gyakrabban kell őket noszogatni, mert néha esünk keresztül rajtuk, annyira lassan mozognak. Meg-megállva bánatos pofával bámészkodnak, mintha csak kérdeznék: hova a szemetek világába mentek, miért is nem fordultok meg, hát nem látjátok, hogy alig lehet menni? De jönnek rendületlenül, aztán hogy a hűség vagy a hátizsákból kiáramló kajaillatok miatt nem hagynak minket, az még kérdéses, de szerintem az utóbbi az, ami nagyobb súllyal esik latba.

   Elhagyjuk a turistautat, beváltunk a Moraru-völgy torkolata felé vezető csapásra. A meredekséggel arányosan a hó mennyisége is nő, és mert a vastag erdő szövedéke mögöttünk marad, a szél is rögtön tomboló dühvel támad. A törpefenyő bozótja rezignáltan tűri a kegyetlen időjárást, ágai beszorulnak a méteres hóréteg alá, megnehezítve a mi dolgunkat is. Bukdácsolunk a mély hóban , a nyomtörés kemény fizikai munka bizony. Fölöttünk ki-kibukkan a kavargásból a Moraru tömbjének behavazott lába, a konglomerát minden kis hasadéka dugig van telve hóval és jéggel. Jókora lavinalejtő aljában küszködünk a egyre durvább időjárással. A hó itt már combközépig ér, és feltűnik a mai nap célja is, a "Valea Adinca", amelynek keskeny torkából kis hólavinákat sodor ki a szél .

   Hát ha a tél hiányzott, akkor itt van – minden savával-borsával. Nem is zavarna különösebben, de az már szinte biztos, hogy ma nem jutunk fel a platóra. A vályú nyakig telve friss, mély hóval. És ki tudja mióta havazik, mi jöhet le rajta…jobb az óvatosság.

   Aztán megyünk vissza, miután a kupaktanács eldönti, hogy itt már nincs amit kezdeni. De aztán hová? Ötletben persze nincs hiány. Menjünk el a Malaesti völgy felé ! Hát legyen… A kutyák boldogan loholnak előttünk a széttaposott nyomokban, aztán zavarodottan forgolódnak, amint nekivágunk a "La Prepeleac" tisztása felé vezető szűz hónak. És kezdődik a nyomtörés a behavazott, álomszép téli tájban….

   A társaság fele feladja a Bucsoiu oldalában, valahol a "Valea Rea"  környékén. Érthető, hisz pár óra küzdelem a méteres hóval nem igazán pihentető mulatság, és a változatlan időjárás sem igazán motiváló tényező. Inkább fogják a jégmászó cuccaikat és elvonulnak valami ilyenfajta miliőt keresni.

  A másik rész – úgymint Barni meg én ( meg a két kutya is) – csakazértis alapon felkínlódjuk magunkat a "La Prepeleac" kilátójához.  Nem egyszerű dolog ám, elérni 1700 méterre, keményen megdolgozunk a sikerért az utolsó szakasz szélhordta, derékig érő havában. A kutyák szószerint úsznak benne, de nem adják fel, jönnek - ideje átértékelnem a motivációjukat, úgy nézem. A kilátón majd lesodor a szél, és tudva, hogy az eddigi lett volna a Malaesti felé vezető útvonal könnyebb része…Malaesti? Felejtős…

   Messze a múltba repülnek a gondolatok itt állva, az őrjöngő szél pillanatnyi szünetei közepette. Közel húsz éve annak, hogy ugyanitt álltunk ketten,  talán ugyancsak decemberben. Nekem ez volt életem első komolyabb magashegyi túrája, és a mai naphoz hasonló sikerességel  fejeztük be… vagyis megfordultunk, de nem innen, hanem száz méternyivel magasabbról. Igaz, akkor csak kemény mínuszok voltak, köddel, de szél nélkül. Meg persze nem ilyen felszereléssel  ( hát igen, a méregdrága goretex kabátokat  még a messzi jövő zárványa rejtette – számunkra – de legalább volt hágóvasunk ! Akarom mondani kettőnknek egy pár, és hogy tovább finomítsak a dolgokon: az erdészek vasmacskáknak nevezték, szóval nem igazán hegyi terepre valók voltak…). De a lelkesedés az a maihoz hasonlóan megvolt, és ez azóta sem változott.

   Visszafele begyűjtjük a füves-sziklás-jeges terepen gyakorló társaság többi tagját, aztán irány az autó. A szél változatlanul őrjöng felettünk, a havazás is marad, a változás csak annyi, hogy elérve az alacsonyabb magasságot a kavargó hópihék elnehezednek, puhán  szitáló esővel áztatva a téli erdőt, aztán amire elindulunk a menedékház-beli szieszta után, arra már az est takarója is kezd ráereszkedni a decemberi tájra. 

Társaság: Barni, Andris, Laci, Józsi, kutya1, kutya2