GHAWDEX ( GOZO) - március 16-17

  Felriadok a kényelmetlen, szaggatott alvásból, amint a repülőgép motorjainak mély dübörgése élénk sivításba vált; az élesen bedőlő gép alatt kibomlik a táj, és az éjszaka feketéjét milliónyi fénypont töri át: Málta.

  Szabályosan elrendezett, kockaszerű, egyforma magasságú háztömbök közé mélyülnek be a keskeny utcák, mintha csak kanyonokkal szabdalt fennsík fölött repülnénk, ez az első benyomásom. A megvilágított  Mosta-i Dóm masszív tömege magasra emelkedik ki környezetéből, de sokáig nincs időm szemlélni, mert a gép meredeken ereszkedni kezd, a táj felgyorsul alattam, a fények elszáguldanak mellettünk, a házak sora ijesztően közel van, aztán már csak másodpercek kérdése a landolás - nagyot zökkenve érjük el a kifutópálya betonját.

   A késő délután aranyló sugaraiban ragyogó Dwejra-öböl  szélcsendes, az egész nap erőteljesen fújó szél erejéből már csak gyenge fuvallatokra futja. Kellemes meglepetés ez, mert már aggódtam, hogy ha este is olyan vehemenciával fúj, mint ma egész nap , akkor nem lesz kellemes éjszakám itt Gozon, Málta második nagyobb szigetén.

   Van még bő két óránk naplementéig, ezért még belefér egy rövid hajókirándulás is. A sziget ezen része is lenyűgöző geológiai látványosságokkal büszkélkedhet: nem messze a Fungus-sziklának nevezett hatalmas sziklatömb állja a tenger ostromát, és itt volt a híres-nevezetes Azúr ablak is. Az „ Inland Sea” , nevéhez illően egy zárt, jókora öböl, amely szűk alagúton keresztül kapcsolódik a nyílt tengerhez. Az alagút fölött százméternyire emelkedik a függőleges mészkőfal, ezt töri át az átjáró, amely annyira alacsony, hogy a kis csónak épp csak átfér alatta. A vezető kivisz oda, ahol a nemrég lezuhant (  pontosabban két hete) Azúr Ablak emelkedett. A kristálytiszta vízen fehér mészkőtömbök sejlenek át: itt volt hát, mondja a vezető. Az esti tenger lustán csapkodja a mészkőfalak alját, és nehezen képzelhető el, hogy ennek a víznek és szélnek együttes ereje képes volt letaszítani egy masszív , közel százméternyi sziklatömböt a talapzatáról… az ablak tetejének friss sebhelye élesen kilátszik a sziklarétegekből, tanúsítva, hogy még mindig a Természet az Úr.

  Felsétálunk a sziklafalak tetejére, az öböl lapos partjai elmaradnak mögöttünk, és az itt már százméternyi magas mészkőfalak alját lustán pusztító víztömeg hullámainak zaja sem jut el idáig. A lemenő nap sugarai sárga mázzal  vonják be a fehér falakat, a tenger kékje is elmélyül, közeleg az este – ideje szállás után néznem. A holnapi viszontlátás ígéretével búcsúzom az útitársaktól, aztán elindulok a sziklák tetején, keresve egy alkalmas helyet a bivakoláshoz.

  A vastag, durva növényzettakarót széttöri a súlyom, a matrac alól kiszivárgó kamilla nyers illatától terhes a kezdődő éjszaka. Felettem egy áthajló kis mészkőterasz véd a sziget belseje felől élénkülő széltől. Előttem méterekre letörik a sziklafal, százméternyi mélyéből nem hallatszik fel a hullámok mormolása – legnagyobb sajnálatomra. Az éjszaka bársonyán csillagok milliárdja hunyorog át, apró kis szentjánosbogarak a tenger bőrén – halászhajók talán?

   Élénkülő szél hidege ébreszt ; a csillagok eltűntek, a hold éles, fehér fénye elnyomja pislákoló birodalmukat. Hatalmas hajó úszik a láthatáron, fénye sárga gyöngyfüzér a parttalan időben.

   Váratlanul riadok fel, a kora reggel halászhajóinak dohogása tompán szűrődik fel a mélyből .Keskeny sárga vonal a tenger és ég határa, körülöttem azonban még mindig ott van a szürkület színtelen homálya. Lustán várok, ameddig a fény végigömlik a mészkőfalak rétegein, aztán szedelőzködöm, és indulok, mert hosszú út vár rám. Végigjárni a Dwejra-öböl és a Marsalforn közti partszakaszt, aztán találkozni az útitársakkal a sólepárlóknál – ez lenne a terv.

   Gyönyörű mészkőformák közt haladok, soha nem láttam még a kőzet ennyire szokatlan előfordulási formáit. A tengerbe leszakadó  falak mészkőrétegeit ismerem, de azok fölött egy vastag, okkersárga réteg fekszik, amely a felszín részét is képezi, és előfordulási formája a lösztakarók szélformálta alakzatait idézi. Nem tudom eldönteni, nyitott kérdés marad sokáig. Néhol szépen kipreparált tengerisün-vázak halmozódnak, keverten más puhatestűek héjaival ,és ez az, ami miatt nem tudok állást foglalni kőzetügyben. Karsztfelszín lenne?  Nem baj, majd később kiderül…

   Haladok a part mentén, egy könnyen követhető ösvényen, amely néha csak méterekre van a tengerbe szakadó, áthajló falaktól. Sehol egy lehetőség a tengerhez való lejutásra,  a partszakasz kilométereken át függőleges sziklák birodalma.  Elgondolkodom rajta: ha belefordulnék a mélységbe, és túlélném a több mint félszáz méternyi zuhanást, hol a fenében tudnék kijönni?

  Az ösvény melletti, áthajló sárga falak megnőnek, alattuk lágyan ívelő, megfagyott hullámokra emlékeztető formákat képez a kőzet. Harq il-Hamiem –  neve van, így hivják, nézem a térképet. Lenyűgöző, döbbenetes. A sárga mészkőréteg – mert az, mint kiderült – egymásba folyó, lágy medencéket képez, a hullámok vastagon borítva gyönyörűen kipreparált sünvázakkal. De törmelék sehol, mindössze egy sárgás por található néhol összegyűlve. A kőzet kemény, esélyem sincs kifeszegetni pár fosszilíát. Az okker sivatag tetején kőtömbök: egy pusztuló korallmészkő réteg szétszórt darabjai. Vékony sárga nyakon egyensúlyoz egy tömb, a gomba lyukacsos, eróziómarta kalapját látszólag az első széllökés képes az alant robajló tengerbe taszítani. Közel merészkedek a parthoz, keskeny peremen egyensúlyozok ki a szélére, akárcsak egy hópárkány lenne....A falak alját  annyira szétrágta a tenger dühe, hogy bármennyire is előrehajlok, nem sikerül felfedeznem a szikla és tenger találkozási pontját. Hatalmas barlangszáj ásít ott lent, magassága biztosan van félszáz méter, mélyét nem lehet látni. Valahonnan a torkából ritmikus időközökben kirobajlik a sziklát dühösen támadó hullámok dühe.

   Rövid közjáték a Wied il-Ghasri szakadéka. Meleg van, jólesik lemászni a keskeny lépcsősoron a magas falak árnyékába zárt öbölhöz. A hullámok csendesek, nincs helye a hányavetiségnek itt. Rövid szieszta után visszamászok a parthoz, és tovább vándorlok az itt már széles, néhol növényzettel tarkított, hullámzó sárga mészkőrétegen – amelynek a neve „ Globigerina mészkő” ( amint egy információs tábláról megtudom). Nagyon kedvelt lehet a biciklisek és motorosok körében, mert mindenütt keréknyomok feketéje csúfítja a lágyan emelkedő-süllyedő felszínt.

    A Wied il-Mielah sziklaablakára véletlenül bukkanok rá, mert felfedezek néhány kiszállóstandot. Aha, mászóhely, nézzük meg közelebbről. Átsétálok egy mély bevágás másik oldalára, és lám ott is van, percekkel ezelőtt ott álltam a tetején és nem is tudtam róla. Kisebb, mint a néhai Azúr ablak, meg népszerűségét szerintem nagyon befolyásolja az a tény, hogy elég nehezen fedezhető fel, a szárazföld irányából alig látszik, nem igazán jó fotótéma.  A környező falak, meg persze az ablak is meg van rakva mászóúttal, rögtön izzadni kezd a tenyerem, amint az ablak tetejét képező mészkőtábla aljából kilógó közteseket észreveszem. Keskeny lépcső vezet le az ablak aljához, kozepén lezárt kapu: eddig és ne tovább ! Naná, hogy átmászok rajta, aztán a lépcsőn - itt már nincs korlát - egész az dühödten kavargó, fehér  tarajú hullámokig ereszkedem. Halászok használhatják a kikötéshez, ez már nem turistáknak való rész...

   A sólepárlók váratlanul tűnnek fel a partvonalat felépítő globigerina mészkőbe vájva. Az egyenletes mélységű, szabályos medencék aljában néhol só is akad, de a szezon még nem jött el, és valójában csak egy nagyon kis részüket használják még. Marsalforn város közelében lehet látni pár munkást, akik dolgoznak velük, de nagy a gyanúm, hogy leginkább turistacsalogatás a céljuk. Pár kilométeren keresztül húzódnak ezek a medencék, néhol szabályosra vájva, néhol pedig kanyargó, girbegurba csatornákkal szabdalva. ( Jót derülök, amikor egy információs táblán, már közel a városhoz, olvasom: ne rakj bele szemetet, meg ne aludjál bennük :-) ) A partvonal szikláinak magassága itt már „csak” húsz-huszonöt méternyi lehet, és folyamatosan csökken, ahogyan a város irányába tartok – de még mindig elég magas ahhoz, hogy feltegyem a kérdést: hogy jön ide a tengervíz, főként mert egyes medencéket akár ötven méter is elválaszt a parttól ?

  Kerekre meg négyszögletesre vésett lyukak fogadnak, amelyek lenyúlnak az alant dübörgő hullámokig, amint kíváncsian keresve a választ, elsétálok a partig . Bennük bevágások vájva kéznek és lábnak, amolyan kőlétra – és meg is van a válasz hát. Valószínű, hogy vedrekkel húzkodták ki a vizet onnan lentről.

   Autó imbolyog szembe a sivatagi felszín hullámain,  a világ megélénkül. Munkások, halászok meg persze turisták tűnnek fel, amint a város melletti sólepárlókhoz érek. Közel tizenöt órája embert csak messziről láttam… Aztán jönnek az útitársaim is, nagy örömömre a reggelijük maradékaival. Sütit ide !

   Lehetne még írni sok-sok mindenről… Ez a tizenegy kilométeres vándorlás a sziget északi részén esszenciája  Málta geológiájának. Nem igazán vagyok oda a vízszintes kutyagolásért, de ez nagyon megérte, nagyon melegen ajánlott, ha valaki arra jár, akkor ne kerülje el. Egy tengermelléki éjszaka magánya, a naplemente-felkelte párosa a végtelen víztükör fölött, hallgatag üldögélés a sziklafalak tetején sokkal közelebb visz Gozo szabadságához, mint bezárva a négy fal közé…

DWEJRA-ÖBÖL

HARQ IL-HAMIEM

WIED IL-MIELAH

WIED IL-GHASRI

REQQA POINT, IX-XWEJNI, A SÓLEPÁRLÓK VIDÉKE