"VIA CORDA ALPINA" - mászás? séta ? ( június 27)

Hol? Rocher de Mottets, Chamonix
Kivel? Yvonne
Nehézség: max 3c, kis falrészek, köztük járóterep. (PD I)
Szint: 558 m ( 1080/1638 m)
További info: klikk ide ! nagyon jó és bőséges leírás képanyaggal, francia nyelven

    Nagy hegyre bizonytalan időt jósolnak, ezért marad a sziklamászás. A választás egy hosszú, közel 500 méternyi mászást kínáló útra esik Chamonix-tól nem messze. A leírások szerint az út egyfajta keveréke az alpesi utaknak meg a könnyű sziklamászásnak, a leírások előszeretettel ajánlgatják azoknak, akik megunva a jelzett utakat, ismerkedni akarnak a magashegyek sziklavilágával. 

   A megközelítés nagyon egyszerű és könnyű , alig húszpercnyi, enyhe emelkedőn való felfele menetelés után ott is vagyunk a "beszállásnál" . Az első pár száz méter amolyan durva trekkingnek felel meg, ahol jól lehet együtt haladni anélkül, hogy biztosításra szükség lenne. Egymást jól ismerő , tapasztaltabb partik végigmászhatják az utat folyamatosan együtthaladva. Én - amolyan vezetői minőségben - jobbnak láttam a nehezebb részeken megállni, nem ismerve a partnernek az ilyesfajta alpesi terepen való tapasztalatát. Az út alsó részeire jellemző, hogy a kis, pár tíz méter magas falszakaszokat  hossszú, erdei csatangolások szakítják meg ( egy adott ponton meg voltam győződve, hogy eltévedtünk, és vaktában lófrálunk kötélbe kötve egy fenyőerdőben; de nem, mert hamarosan beértünk a falak alá, ahonnan aztán folyamatosan mászni kellett, hál'istennek). Az útra jellemző, hogy igazán meredek részei nincsenek, inkább a táblamászás a meghatározó ( aminek megvannak a trükkjei, de azért annyira nem nehéz,  egy jó túrabakanccsal is végigjárható az út) . A felső szakaszoknál, 1500-1600 méternél kitárul a táj, a mászó háta mögött ott meredezik a Petit Dru háromezres tömbje, jelen esetünkben felhőbe veszően, alatta irgalmatlan mély szakadékba zuhog alá a gleccserek vize - páratlan látvány, igazi alpesi miliő .

    Együttmozgáshoz elég egy 30 méteres kötél, de ha a partner bizonytalan, akkor érdemes hosszabbat vinni, hogy a biztosítóhelyekhez eljusson az elölmászó. Az út végig van nittelve , pár expresszen kívül egyébre nincs szükség. A felső szakaszoknál - közel a tömb csúcsához  - ajánlatos odafigyelni, mert az ösvényt nehéz megtalálni. Az utolsó szakasz kényelmes séta, a tetőn váratlanul bukkan elő a "Buvette de Mottets" kis kunyhója, körülötte jókora, napsütötte sziklahátakon lehet kipihenni a mászás fáradalmait. 

     Melegen ajánlott útvonal, egyike a legszebb és leglátványosabb sziklaútnak Chamonix környékén.

     Teljesítménycentrikusok kerüljék, nem azoknak van kitalálva....

HAVAS IMPRESSZIÓK 02 ( 2015 TÉL)

Snowboard  - avagy mindig megéri újat tanulni ( március első hete)

  Közel évtizede annak, hogy hódeszkán álltam utoljára... egyszer, kétszer talán? Igazából nem is vonzott, mert mindig ott volt a magashegyek másfajta kihívása...

  Miért is ne? Chamonix házai belevesznek a hóesésbe... mit lehet holnap csinálni? A döntést nagyvonalúan átengedem a hölgykoszorúnak, aminek meg is lesz az eredménye, laza egy perc alatt... holnap hódeszka ! Ez van, ha az ember baráti köre zsúfolva van  mindenféle-fajta olyan egyénnel, akiknek csak egy istenük van: havas hegyek és ami vele jár, legyen az mászás, sízés... meg persze hódeszka...

   Fay sem ma kezdi a csúszkálást; rettentő szerencsém van, amikor arra biztat, hogy ő már bizony elfogad tanítványnak, sőt, hogy csábítóbb legyen az ajánlat azt is hozzáteszi, hogy fizetnem sem kell az első óráért... ami nem kis dolog, tekintve, hogy edzőként ( 60 € órabér !) meglehetősen értékes órákat veszteget el velem...

  Nem megy... az úristennek sem tudom megcsinálni azt a visszafordulást... három órányi bukdácsolás, csúszkálás után eléggé fájdalmas a kemény hóval való minden egyes konfrontáció. Csak idő kérdése, biztatom magam, aztán újra és újra felállok, aztán meg újra és újra odavágom magam, de mindennek ellenére élvezem... amikor pár pillanatra összejön az egyensúly, a mozdulat eleganciája - az feledtet mindent. 

    És tényleg csak idő kérdése... ki a makacsabb ? 

  A világ beszűkűl, a kavargó hóesésen áttörő nap néha végigtáncol a járhatatlanná havazott hegyeken... nem érdekel. A rengeteg esés miatt lüktet a fejem, minden egyes rosszul sikerült kanyar után ostorként vág végig a fájdalom a tarkómon ... nem érdekel. Csak idő kérdése...

   És ez így igaz... a másnapi ragyogó napsütés újra ott talál a pályán, de ez már nem a tegnapi kis lecsúszás, most már komolyabb az ereszkedő... és a délelőtt végére már sikerül többször úgy lejönnöm, hogy nagyjából én kezdem uralni a deszkát, és nem ő engem. Lesz ebből valami... a gyötrő fejfájás ellenére újra és újra lecsúsznék, de egyelőre ennyi elég... az alapok lefektetve, a szenvedélytől már nem lehet szabadulni... mikor is kezdődik a következő szezon ? :-)

   Másnap felmegyünk a "La Flégére" felvonóval 2500 m-re... lustán kóválygok a pályák környékén, üresen és elégedetten, bőven elég a hegyek látványa, a hó fehérsége, a hegy jelenléte... pár fotó, pár kényelmesen odavetett vázlat a Mont Blanc láncáról még belesimul a délutánba....

Jég ( március első hete)

     Hogy kerül ide a kutya??

   A helyzet elég komikus... Laci a jégesés első csavarját rakja be épp, amikor a jókora kutya boldogan "körbetáncolja" - ha lehet ezt annak nevezni egy fagyott vízesés kb. 50 fokos meredek falán.  A füves párkány benyúlik a jeges részbe - amely itt eléggé könnyű és kevésbé meredek mint a fenti részek -  ezen sikerül bejutnia a blökinek. Persze sokáig nem marad ott, és szerencsére a nehéz rész  épp Laci fölött kezdődik, de így is elég körülményes a biztosítást elhelyezni, amikor egy  jó nagy darab, lelkendező  állat képen akar nyalni...

   Argentiére-től húszpercnyi járásra jókora, néhol több kötélhosszas jégesések törik meg az erdő egyhangúságát ( La Crémerie ). Nehézségüket tekintve a könnyebb kategóriába tartoznak , amolyan tanulófalak, és ha az embernek egyéb dolga nem akad, akkor jólesik rajtuk egyet lazulni... Kötél dolgában elég szűken állunk, négy embernek elég kevés egy 50-es madzag... így hát marad az egy kötélhosszas felderítés.... 

   Jah persze, a kutyás történetnek az a vége, hogy az állat elszáll a csúszós közegen és szépen leszánkázik a tízméternyi , enyhe lejtésű jéglejtőn a Laci biztosítását intéző Robi fejére, ami nem kis zavart okoz fiatalemberünk eddigi zavartalan ténykedésében...

REFUGE "DE LA PIERRE A BÉRARD" (1924 m) - március 4, Franciaország

   A bakancs alatt lustán szörcsög az olvadó hólé áztatta talaj - a tavasz kérlelhetetlenül tör előre, még annak ellenére is, hogy a fölöttünk ragyogó két- és háromezresek sziklafalain vastagra rakódott friss hóréteg őrzi a tél hidegét. A nap kellemesen melegít  itt, a falu fölötti nyílt mezőkön  már a reggeli órákban is , de az erdő mélyének jeges lehelete sapkát, kesztyűt követel. 

  Rövid időre megállunk a Bérard-vízesésnél... a patak jégpáncélja alól kiszabaduló víztömeg dühödten ostromolja a lenti sziklavölgyet, párája vastagra fagyva ott terpeszkedik a túraút melletti lépcsőkön, veszélyessé változtatva az amúgy kényelmes kapaszkodót. 

   Óriási lavinák görgetegei fehérlenek át az erdő fáin, miközben utat törünk az itt még alacsony, friss hóban. Az első nagy nyílt tisztás szétterül a völgy fenekén, a vastag, itt már szűz hóréteg alól a havasi éger lavinák gyötörte ágai nyújtóznak, és elvakulva kapkodunk a napszemüvegek után  - a friss hóréteg által bevakolt hegyoldalak visszavert sugárzása kibírhatatlan. 

   Törjük az utat a széles, alig emelkedő völgyfenékben, körülöttünk tucatnyi lavinavályú vastagra nyomott hógörgetegei figyelmeztetnek: nem tanácsos még hazardírozni a hóval. Előttünk szélesre nyílik a Bérard völgye, a menedékhely helye csak a térkép alapján azonosítható be - illetve feltételezzük,  hogy itt van, ha felpillantunk a hegyoldalak hava alól kitörő sziklaalakzatok kuszaságára.

  1700-1800 méteren vagyunk,  - már magasan a szubalpesi zóna fölött járunk, néhol lavinacsatornák kőkeményre préselt havát taposva. Szélesre hízik itt már a völgy, előttünk meg meredeken emelkednek fel az Aiguille Rouge csúcsai alá a behavazott oldalak, makulátlan fehérségüket gyámoltalanul töri at néhány sziklaalakzat. De hol a menedékhely? A térkép szerint hamarosan elérjük, de én az égvilágon semmit nem látok azon a pár sziklán kívül. Értetlenül forgatom a gps-t a kezemben - mert végül megunva a találgatást előveszem a táblagépet - , de csak nézek hitetlenül , amikor azt mondja: " menj 40 métert a célig"...

   Aztán leesik a tantusz - a sziklatömb előttem a házikó otthona, az aljához ragasztott - nem is kicsi - ház teljesen eltűnik a vastag hó alatt. Y. már elérte, a tetőn állva diadalmasan kijelenti:  na, itt van ! És ez a két-három négyzetméternyi bádogtető csak,  amely arra utal, hogy elértük a célt. De bemenni, neadjisten rájönni a bejárat jelenlétére már olimposzi feladat lenne, mert egyszerűen hozzáférhetetlen... Ezért nagyot sziesztázunk a tetőn, miközben a körülöttünk elterülő fenséges környezet konkáv hólejtői alattomosan szórják ránk a nap koncentrált sugarait...

    Mi lenne, ha felmennénk 2000 méterig ? Hiszen nincs is messze, csak 200 m szintnyi a kapaszkodó. Figyelembe véve a körülményeket -  a lavinaveszély mértéke ma és holnap 4-5-ös fokozatú a napokban esett friss hó miatt -,  nekiszaladok egy enyhe lejtésű oldalnak, amelyről kiderül az első 100 méter után, hogy bizony eléggé meredek. A nyomaimon törtető Yvonne egyszer rémülten kiált rám: beroppant a hegyoldal !  Én már magasan fent járok, a lejtő tetején, ahol a  hóréteg alól vastag foltokban vöröslenek ki a párnanövények szívós cserjedombjai... Biztonságosnak ítéltem a lejtőt, fogalmam sincs, hogy Y. mit hallott... mindenesetre meglehetősen óvatosan traverzálok át az enyhébb lejtésű oldalakon, miután elérve a 2050 m-t, megindulunk visszafele.

   A hegy közben benépesül, túrasízők ereszkednek az Aiguille Rouges csúcsai közül, majd lekanyarognak  a völgy irányába, ahonnan jöttünk. Irigykedve nézem őket, amint elegánsan lecsúsznak a lejtőkön, percek alatt letudva azt a távolságot, amely nekünk órákig tartott...

   Délutánra befelhősödik az idő, és amire visszaérünk az autóhoz már csak itt-ott bukkanak elő a csúcsok a vastagodó felhőrétegekből, aztán a délután folyamán szitálni kezdő eső sűrű havazással búcsúztatja a napot...

   A túra - amely csak egy laza, párórás kirándulásnak indult - emlékezetes és tanulságos marad...  A völgy falairól visszavert sugárzásra  közel másfél hétig fájdalmasan emlékeztet ronggyá égett arcom - mert  a napkrémet feleslegesnek ítéltük cipelni, hisz csak egy pár órás kiruccanásról volt szó relatíve alacsony magasságban...

HAVAS IMPRESSZIÓK 01 ( 2015 TELE)

(07/02/2015) 

   Reggel 5 óra... az esőcseppek unottan kergetik egymást az autó szélvédőjén.Luxemburg csendes, kihalt ebben a reggeli órában, a hajnal hidege jelzi csak, hogy itt tél kellene legyen. Ázott, nedves, monoton, már napok óta... vagy hetek óta? Nem érdekes már, magunk mögött hagyjuk, megyünk telet keresni, szikrázó napsütést, vakítóan fehér havat, hideget... magashegyek havát..

   Az esőcseppek sűrűsödnek, kis patakokká egyesülnek, majd őrűlt táncba kezdenek, amint  az üres autópályán a gyorsuló autó lerázza magáról őket...

Hosszú órák múltán a Col des Montets hágójánál vagyunk, amikor  - végre ! - ránkragyog a nap, ott elől meg fehérre vakolt hegycsúcsok lebegnek a völgy aljából emelkedő ködrétegek fölött...

   Chamonix...

*****

   A Loriaz ház alatti hómező enyhe lejtéssel tart a völgy irányába, nagy része még mentes a hótalpak nyomaitól.  Háznyi szikla van előttem-alattam, tetején méternyi kereszt feszül a napsütötte égnek, alatta meg messze ott a völgy, abban meg Chamonix, a hegymászás/sízés európai fővárosa - amely pillanatnyilag nem látszik, mert vastag ködréteg gomolyog fölötte, amely csak néhol ritkul annyira, hogy tengermélyként bukkanjon elő néhány részlet a lenti világból. A köd fölött meg a látóhatár minden irányába ott  terpeszkedik a az Alpok végtelen hegyrengetege, friss hóval borítva, fenségesen. Hagyom, hogy elszívjon a táj, a végtelenség, pillanatokra elfeledkezem mindenről, üres héj vagyok csupán...   

  ...valahol lustán mocorog egy gondolat: fotózni kellene...

   BANG !!  - a világ darabokra törik, széthulló szilánkjai  jéghidegen csattanak a koponyámon, a hideg zuhany közepette elfulladtan kapkodok levegő után....miazistenvan ?? !! 

Idő telik, míg tudatosítom, hogy hógolyó volt, tökéletes időzítéssel, 100%-os találati  pontossággal... 

     Yvonne ott áll mögöttem félszáz méternyire  és teli szájjal vigyorog... 

     Ennyit a transzcendenciáról.. :-)

( sífutás) 

   Soha az életben nem csináltam... de sosem rossz valami újat tanulni, nemde? 

   Eléggé trükkös ezen a két vékony lécen megmaradni... illetve fennmaradni mozdulatlanul, mert egyelőre még - visszatartott lélegzettel is - ez a legkönnyebb módja annak, hogy még vertikális pozicióban szemléljem a világot.  De aztán meg kell indulni, a végtelenségig nem lehet egy helyben szemlélődni, nem lesz jobb attól semmi....

 Órák múlva még marad elég erőm ahhoz, hogy irigykedve nézzem, amint a profik szépen  és lazán elhúznak mellettem, miközben azt sem tudom már, hogy milyen testrészem fáj jobban a rengeteg eséstől. De haladok a tanulással, s minden kényelmetlenség meg kezdeti sikertelenség ellenére érzem, hogy ez nem csak egy napi kísérletezés lesz...

  A második alkalom már sokkal jobb... néha ráérzek a ritmusra,  belelendülök aztán akkor csak suhan a világ... de most már jóval gyorsabban  haladok, ezért az esések is váratlanabbak, és persze érzékenyebben érintenek.  De  hihetetlenül élvezem, rég nem volt már mozgásforma, amely ennyire jól és egyenletesen átmozgatott volna. Lesz ebből valami... Sajnos, a szezon vége már közel, de azért belefér még egy harmadik alkalom is.

  A Grand Montets felvonó melletti pálya jóval durvább, mint az eddigiek. Itt már elég komoly emelkedők vannak, amelyekre felvergődni  nekem (még) nehezebb, mint feljutni egy négyezresre :-)  De nem adom fel, még annak ellenére sem, hogy az ereszkedések a meredek és hosszú lejtőkön általában avval érnek véget, hogy teljes lendülettel trafálom telibe a kanyaroknál elhelyezett védőpárnákat... még jó, hogy a fák védelmére is gondolnak a pályafenntartók ugyebár, mert ha nem így lenne, akkor  a fél erdőt már learattam volna... :-)