A via ferrata (jelentése olaszul: vas út; németül: klettersteig) olyan hegyi út, amelyen
előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (a
kiépítetlen részek csupán képzett sziklamászók számára elérhetőek). A Via Ferrata
túrázás is némi gyakorlatot, fizikai állóképességet és megfelelő felszerelést igényel. Mivel
jellegű túrák elengedhetetlen része. (WIKIPÉDIA)
A kilátás innen fantasztikus. Előttem a kora őszi, kristálytiszta levegőn át lélegzetvételnyi közelségbe kerülnek a Mischabel –lánc négyezresei: karnyújtásnyi illúzió a Lenspitze vágyott északkeleti fala,meg a fájóan tűhegyes gerinc a Lenspitze-Dom-Taschhorn hármasa közt .Mellettük meg tompa trapézként trónol az Alphubel,lenézően pillantva kisebb testvérére, az Allalinhorn-ra . A Vallis-i Alpok ékkövei...
 |
| Balról jobbra: Strahlhorn (4190m), Allalinhorn ( 40127 m), Alphubel (4206m),Taschhorn (4491m),Dom (4545m), Lenspitze (4294m), Nadelhorn (4327 m) |
Betelten a keleti nagyok látványával, lassan elfordítva fejemet bekémlelek a hátam mögé: igen, ott van, nagyon is elérhető közelségben ( röpke órányira) a cél, amelynek akarása még egyelőre csendesen pislákol – túl sok még az ismeretlen tényező, pici még a láng. A Lagginhorn négyezer métere ott tornyosul fölöttem, közönyösen nézve a Weismiess-ház ( továbbiakban: Weismiesshütte) háta mögött ücsörgő apró figurát. Szemléljük egymást a szeptemberi délelőtt tiszta ragyogásában...nem, ma még nem találkozunk közelebbről...Túl korai lenne.Visszafordulok a ház felé, kíváncsian figyelve egy rövidnadrágos csoportot, amely épp indulni készül a magasabb részek felé, és céljukat csak a kis hátizsákokra kötözött sisakok árulják el. A Panorama-Klettersteig irányába tartanak, ha jól látom.
Saas-Grundból feljönni idáig az új bakanccsal nem volt valami szívderítő dolog.Első útja, ezért már az első 300 méter szintemelkedésen kikészítette a lábamat. Eredetileg amolyan akklimatizációs sétának indult az út , aztán egyre inkább csábított a magasság, egyre kevésbé figyelve a lábaimra. A Kreuzboden-liftállomástól már látszik a Weissmieshütte – mi az a pár száz méter szintkülönbség egy mászónak? A hátizsákban még ott rejtezik egy özönvíz előtti klettersteig-szett is ,mert van egy titkos terv is, amelyet csak akkor húzok elő, ha úgy érzem alkalmas vagyok rá. A háztól nem messze emelkedik a Jegihorn elegáns, 3000 métert meghaladó sziklatornya, amely egy hasonló nevű gerinc nyugati bástyája.
Délkeleti falában egymást érik a kitűnő mászóutak, és van egy hosszú, nehéz és látványos vasalt út is ( a továbbiakban klettersteig). Ha már sziklát nem mászhatok itt egyedül (szólózni túl nehezek nekem az utak), megpróbálhatom ezt az utat. Ez lenne az első ilyenfajta utam ,és kíváncsi vagyok milyen lehet. Persze, ha még marad bennem energia 1300 m szint után...A klettersteig „nehéz” kategóriás, 400 méternyi, közel függőleges mászás, és átvisz egy látványos függőhídon is. Nagyon remélem, hogy ősrégi Zypher felszerelésem alkalmas lesz rá.
Félóra múltán ott egyensúlyozok egy porhanyós moréna oldalában, feladva sarkaimnak az utolsó kenetet a mozgó kőtömbökön egyensúlyozva.Előttem a csoport eléri a beszállását a vasalt útnak, épp a beülőket szedik magukra, amikor odaérek.Láthatóan nem kezdői az ilyesfajta foglalatosságnak. Letelepedve egy óriási lapos kőre meglehetős buzgalommal pásztázom a távcsővel a kietlen kősivatagot a Lagginhorn irányába – van nekem jobb dolgom annál a klettersteignél,ugyebár...közben meg félszemmel lesem, hogy mit csinál a csapat. Hamarosan elindulnak ,követve a beszálláshoz vezető keskeny ,drótozott párkányt, eltűnnek az első kapaszkodó mögött. Szedem én is magamat – legalább felpróbálom az a szettet... Megindulok a párkányon, de egyelőre túl egyszerűnek tűnik a szikla, semhogy bajlódjak az akasztgatással. A beszállás után változik a helyzet, de amúgy igazából csak a hecc kedvéért rakom be néha a drótra a biztosítást. Namármost, hogy lehet ezt elképzelni: adott egy meredek mászószakasz, mellette meg egy drótkötél, amely minden ötötik-hatodik, esetleg tizedik méterben rögzítve van.
Az ember fogja a szett két szárán lévő karabinerjét, beakasztja, aztán elindul felfele (embere válogatja, hogy folyamatosan a drótkötelet fogva mászik, vagy anélkül...). Elérve a rögzített pontot először átkapcsolja az egyik, majd a másik karabinert a drótkötél következő szakaszára, így egy ponton mindenképp rögzítve van ,minden pillanatban. Eddig egyszerű, nem?
Nekem is úgy tűnt...a kezdeti részekre jellemző a könnyű mászás, jókora járószakaszokkal tarkítva. Kitett persze, de egyelőre élvezem, mert a szikla nagyon jó fogású, egészséges gneissz, semmi szükség a biztosításra, nem bajlódom vele.Ellenben hamarosan meredek kémények alatt találom magamat – mászószemmel nézve ezek nem túl nehéz de kitett, 3-5(mászónehézség) szakaszok.
Itt bizony elmegy a biztosítás, főleg mert helyenként az út a könnyebb füves-földes részeket követi, itt meg könnyű hibázni. Itt kezd idegesítő lenni először a karabinercsere: én örömmel mászom a sziklát, rutinosan, de a drótkötél a legtöbb helyen teljesen váratlanul ránt vissza, mert elfeledem, hogy váltani kell. Valamilyen oknál fogva mindig a leglehetetlenebb pózokban kell cserélnem azokat az átkozott karabineres szárakat, és itt belép a másik kellemetlenség: a karabinerek amolyan „Ballpoint”-os zárószerkezezttel ellátott kütyük, amelyek automatikusan záródnak. Jókora erőkifejtés kell, hogy egy kézzel kezelni tudjam őket, és egy idő után elkezdenek tőlük kegyetlenül fájni az ujjaim. Két kézzel meg nem megy a dolog, mert egy kézzel kapaszkodni kell...kezdek dühös lenni.
Az út egyre kitettebb, nagyon szép éleken, gerinceken és falszakaszokon mászok végig, ha egyszer lehet csak a sziklát használva. A keleti fal mászóútjaiban sokan vannak, irigykedve figyelem a lazán, egyszál könnyű kötéllel mászó partikat. Fáradok, egyre gyakrabban állok meg pihenni – az akklimatizáció hiányára is foghatom, hisz tegnap még 300 m tengerszint fölötti magasságban voltam. Végül már ott tartok, hogy csak egy szárba akasztok, idő- és erőnyerés céljából. Aztán megjön az eszem, és az egyik karabinert lecserélem igazi csavarosra. Na, így már könnyebb... 3000 méter körül elérem az első létrát; itt aztán még cifrább dolog az akasztás. Mászol a létrán, húzod magad után a beakasztott szárakat, aztán meg persze jól elhaladsz a biztosítóponton túl..vissza kell hajolni, így meg beakasztani az automatazáras karabinert;a szett szárai meg persze hosszabbak mint a karom - kész kínlódás...a második létránál már nem foglalkozom vele. Amúgy is kiérek a kisebb csúcsra, innen továbmenve tízméternyit a drótok levezetnek a függőhíd bejáratához. Na, ez még egy érdekes alkotmány: a főcsúcs és az közt feszül amelyet épp elhagytam. Hossza kb 50 méternyi lehet, összességében 4 szál drót.
Elhagyva a hidat, az utolsó szakasz ( ez az út legnehezebb része) már inkább kalandparkra emlékeztet, mint magashegyi mászásra: függőleges, hálószerű alkotmányon, majd beépített fogásokon kell felkapaszkodni. Az előttem lévő csapat két részre oszlik: ketten átmerészkednek a hídon, a többi meg lemegy a két csúcs közti nyeregbe. Rövid próbálkozás után én is ezt választom, mert a függőhíd biztosításához nem elég modern a szett...A nyeregből felvezető gerincrész nagyon szép mászást kínál szerencsére,semmi szükség a drótra és fémlépésekre, pár méternyi szakaszt kivéve.
A csúcsra én érek fel elsőként, majd negyedórányival később jönnek a németek is. Mert azok, mint később kiderült. Arra már én szorgalmasan összekaparom az utolsó darab kis havat is , amely a pár nappal ezelőtti havazásból még maradt...mert hogy, hogy nem, alig fél liternyi vízzel indultam meg Saas Grundból, és az már rég elfogyott. Mielőtt ideérnek a németek, még marad pár percem a nézelődésre, fotózásra is..tíz perc magány, amiért megérte ide három órát mászni...Itt végre teljes egészében előttem van a Lagginhorn. Ha minden jól megy ,hamarosan arra is sor kerül...
 |
| Csúcs, háttérben a Lagginhornnal (4010 m) |
Elmeditálok a megtett úton. Most már itt az Alpokban is nagy divat ez a fajta magashegyi élményeszköz, a vasalt út. Egyre többet építenek, egyre nehezebbeket – megvan már a saját nehézségi listája is az utaknak. Számomra jó volt feldobni az akklimatizációs sétát, de én mindvégig mászó maradok. zavar a sok mesterséges eszköz, a sok fém, drót, lépés. Zavart a biztosításhoz használt technika, meg komolyabban belegondolva, egy esés meglehetősen riasztó következményekkel járhat. Voltak részek, ahol hat-hét méter is volt a két biztosítás közt. Ilyen helyen megcsúszva, az ember nem fogja megúszni pár karcolással, mert párkányra, kiálló sziklákra esik...a drótkötél meg nem egy dinamikus biztosítást nyújtó eszköz. Megvannak a rajongói, meglehetős élménydús végigmászni...de én nem leszek elkötelezettje, az biztos.
A normál úton való lemenetnél rámzuhan a fáradság, fájdalom, szomjúság...kegyetlen, boka-térd és vádligyilkoló kőgörgetegek követik egymást,ahol – több szem többet lát alapon – felváltva keressük a németekkel a jelzéseket, majd meredek, kavicsos, poros lejtő...:Aztán 2500 m körül az első csobogó, hegyi forrás. Eldőlök mint egy darab fa, aztán csak iszom, iszom...
No comments:
Post a Comment