WEISSMIES (4017m); SZEPTEMBER 14 2010

A Weissmies megmászása egyáltalán nem volt tervbe véve. Habár egyike a legkönnyebben megközelíthető négyezreseknek, a csúcsra vezető út – annak ellenére, hogy csak 950 métert kell mászni a Hohsaas síliftjétől a legmagasabb pontig – mindvégig hasadékos, eljegesedett terepen vezet. A Lagginhorn szólója után bizakodva átböngészem a mászókalauzt: a hegy dél-délkeleti gerince is inkább sziklamászásként jellemezhető, és ami az én esetemben a legfontosabb - a megközelítés könnyű, jégmentes, kivéve pár kis hómezőt. A felső szakaszok ejtenek csak gondolkodóba: egy sziklás gerinc után havon, jégen keresztül kell elérni a főcsúcsot. Remélem, nem egy hasadékos gleccsertető van ott...

Semmi nem tökéletes – még Svájcban sem – és dühösen keresem reggel 6-kor az Almageller-menedékház felé vezető turistaút kezdőpontját. Irányítótáblák... A településen – Saas Almagell – eléggé nyakatekert módon elhelyezett táblákat követve húszpercnyit kóválygok a reggeli sötétben, amíg sikerül megtalálnom azt, amit keresek. Le kellett volna járnom az első órányi szakaszt, akkor most nem bajlódnék ezzel – gondolom. De aztán a kindulópontként megtalált hídon való átkelést követő meredek hegyoldal kapaszkodója feledteti velem a bosszúságot. Bemelegítésnek elég durva az első százméternyi szint, izzadtan és kifulladva érem el a laposabb szakaszokat. A hely, ahol járok hihetetlen szépségű; szűk kanyon mellett hozott fel az út, vízesések lépcsői zuhognak többszáz métert le. Ezt inkább sejtem a reggeli szürkületben, mint látom, de visszafele is itt fogok jönni, és akkor majd lesz időm közelebbről is szemügyre venni. Az út 2000 méter magasság után teljesen megváltozik: hosszú, glaciális völgyfenékben laposan kanyargó, látványos ösvénnyé szelídül. Hosszú gyaloglás, kevés szintemelkedéssel. Mintha csak valamelyik fogarasi nagy katlanban haladnék fölfele – igaz, a völgyet körülölelő dekoráció kissé grandiózusabb...

A hátam mögötti Mischabel-lánc hegyein kibontakozó reggeli színjáték most kevésbé köt le, mert késésben vagyok, későn indultam, erre még rájön az Almagellben elvesztegetett idő is. Az út lassan, de biztosan emelkedik; én meg folyamatosan baktatok fölfele a kora reggelben. A jó tempó titka a saját ritmus megtalálása: menj lassabban, de folyamatosan; ha néha lassúnak is tűnik a haladásom, de tudom, hogy ez nem igaz. Körülöttem a völgy kitárul, gleccserek, sziklagerincek úsznak be a látókörömbe, aztán egy nagy lapos mező közepén feltűnik az Almageller-ház. Háta mögött a Dri Hornlini 150-200 méter magas sziklataraja, mint történelem előtti ősállat csupaszra mart váza őrzi a völgyet; aranysárga sziklatáblái a környék legszebb alpesi sportmászóútjait rejtik. Amint elérem a házat, megállok pár percre, hogy pihenjek, reggelizzek; azonban ezt kihasználva a reggeli árnyék hidege rögtön gonosz szellőként támad. Az órámra pillantok: 2894 méter, reggel 09:00 óra. Ahhoz képest, hogy az eddigi út átlagideje 3 ½ – 4 óra, elég jól haladok. Mondhatni jó formában vagyok, így hát ennek tudatában már bátrabban szemlélem a Weissmies innen még könnyűnek látszó déli gerincét. De odáig még van amit menni: 3300 méteren van a beszállás, és még el kell érnem egy nyerget. Meglepetésemre jól festett jelzések indulnak a háztól abba az irányba – így megkímélődök az útkeresés kételyeitől. 

A nap sugarai még laposan sütnek be a katlanba, a hegyárnyékok hidege egyre szelesebb. Nem maradok itt tovább, elhatározom, hogy utolérem a napot – hadd legyen egy meleg reggelim. Megyek a Zwischbergenpass( pass= hágó, átjáró, nyereg) felé, azonban a nap fényes pászmái mindegyre elmásznak előlem. Visszapillantok; alattam az aprócska ház ragyogó színekbe öltözik, amint a meleg sugarak végigsimogatják – fene, én még mindig árnyékban kapaszkodok. Rettentő éhes kezdek lenni, de a nap még mindig menekül előlem. Kietlen, hideg kősivatag vesz körül, merev, hideg síkok és kockák káoszán haladok át – alpesi geometria... Ha nem mászni indulnék, ámulva figyelném a hideg színek tobzódását ezen a geológiailag meglepően változatos tájon.

A Zwischbergenpass napsütötte szikláit elérve bámulatos panoráma fogad. A hágó túlsó oldala egy meredek, százméteres letörés. Vad hegyi világ mindenütt, sokkal, de sokkal vadabb és látványosabb mint az, amelyet a szomszédságban, a Lagginhorn lábánál, ugyanezen tengerszint fölötti magasságban megtapasztaltam. A napfényben végre érvényesülnek e vad sziklavilág igazi színei: sárgák és vörösek tombolnak a fehéren csillogó gránittömbök közt. Kaotikusan összedobált, háznyi kőtömbök közt keresem az utat a gerinc beszállásához. Aztán poros, törős harántok, jéggel kevert törmelék, furán erodálódott sárga tornyok mögött feltűnik egy fehér katedrális – látszólag csak a szentlélek tartja össze a pengeéles, merev táblákat.

Tövében asztalnyi, alig centinyi vastag lemezek: milliós korának lehullott cserepei. Visszafojtott lélegzettel óvatoskodom el köztük – ha egy szálka kicsúszik, az egész rám dől, az az érzésem. Aztán összetört, sárga gneissz a folytatás, és elérem az első komoly akadályt. Tornyok. Kettő-három is, mély, sötét szakadékok köztük. Mászóéknál az ilyen nem okoz gondot ( szűk III-as UIAA), de mi van mögötte? Rövid habozás után - megkerülendő - lemászom a keleti oldalba, de középúton már meg is bánom - veszélyes a törős, poros szikla miatt. Húszméternyi csúfság a lemenet, aztán az első lehetőségnél iszkolok is vissza a gerincre, közben meg idegesen kémlelek felfele: fölöttem a gerinc egyre meredekebb, egyre áthajlóbb lépcsők követik egymást. Valahol mélyen mocorog kárörvendően a gyávaság: vissza fogsz fordulni csemete, nehéz dió lesz ez neked. Dühösen tapodom el magamban, aztán belefogok az első nehezebb letörésbe. A mászás mozgásai összefolynak, a pillanatok izzó tölteléke nem hagy helyet csapongó gondolatoknak. Vaskos, egymásra dobált táblák alkotják nagyrészét ennek a szakasznak, néhol baljósan billegnek a kiálló lapok a rosszul kiválasztott fogás-állás miatt. A napokkal ezelőtt hullott hó maradékaiban felfedezem az első emberi nyomot. Az első könnyebb helyen belenézek a kalauzba. A leírás szerint általában nem a gerincet másszák, hanem a jobboldali hólejtőn kell felmenni kb. 3500 méterig, aztán visszamászni a gerincre. Azonban a hólejtőig omlásokon, törmeléken vezet át az út, a lejtő meg bőven meg van szórva ráhulló sziklatömbökkel – és a napmeleg hatására meg fog indulni a hullás. Maradok a gerincen. 

A legkönnyebb rész is technikailag nagyobb nehézségű, mint a Lagginhornra felvezető gerinc kulcsszakaszai. Pedig a két út általános nehézsége ugyanaz: PD ( peu difficile=kissé nehéz). Igaz, a Lagginhorn gerinc végső szakaszának hólejtője igazolja is ezt a fokozatot.

Itt a meredek részeken aránylag egészséges, jófogású gneisz simul a kezeim alá, még ha a függőleges szakaszok riasztó magasságúvá is nőnek néha. Mögöttem, messze lent a hágó déli oldalán kiélesedik a Portjengrat, a gerinc tűi átszúrják a színtelen eget. Bizony, ez már nem egy ragyogó őszi nap, mert a felső légrétegek lassan, de biztosan áramló szürkeséggel telnek meg, és egyre sűrűsödő fátyolfelhők udvarolják körbe a Dom és Taschhorn csúcsait. Az előrejelzések szerint erős felhősödés várható a magas zónákban , és egy esetleges havazásra csak holnap-holnapután lehet számítani. 3500 m után tízpercnyi járóterep, aztán az utolsó, legmeredekebb és legszebb mászószakaszok következnek. Az egyre szürkülő ég ellenére már tudom, hogy meglesz a hegy. Lázasan mászom végig az elém kerülő akadályokat, aztán 3900 méter körül szinte keresztülesem egy négyfős német partin. Azon már meg sem lepődöm, hogy a háztól indultak ma reggel... Nem akarom őket megelőzni, ezért leülök pár percnyi fotózás kedvéért egy sziklára.

De amikor másodszor is utolérem a társaságot, udvariasan előreengednek...és pár méter mászás után magam mögött hagyom a sziklát, és végre! előttem a széles hólejtővel induló gerinc, amely az előcsúcshoz vezet. Két síbottal, nagy vehemenciával vágtatok fel a lejtőn, miközben a sziklás gerincet elhagyó németek komótosan előszedik a hágóvasakat, csákányt. Aztán habozva lassulok, amint meglátom a keskeny, ide-oda kanyargó párkányos hógerincet.

Ezek a magashegyi, hóból-jégből építkező gerincek sokfélék lehetnek. Az egyszerű, alig áthajló és az enyhe lejtésű hólejtőket koronázó tarajtól kezdve a porhóval vastagon megrakott, óriási hópárkányokból álló törékeny képződményeken át a rettentő fotogén és rémisztően kinéző, több tíz méter magas késpenge élességű firn-gerincekig, ezerféle variációt lehet találni... és ennek megfelelően, mászásuk is típustól függően változó – és veszélyes. Végig lehet táncolni egy egyszerűnek tűnő, szilárd hópárkányon, aztán arra riadni hogy a kötéltárs alatt szakadó repedés magával húzza a párost a mélybe...Nem azok a magashegyi képződmények, amelyeken csak úgy egyszerűen el lehet sétálni.. Ez, amely itt nyújtózik, szerencsémre nem egy véglet: elegáns, szépen kanyargó, inkább látványos, mint veszélyes építmény. A friss hóban előttem két-háromnapos nyomok... az ember szépen, óvatosan rakosgatja a lábait egymás elé, közben élvezve a borotvaélen táncolás lázas örömét...aztán még pár méter mászás jeges sziklákon és ott is vagyok az előcsúcson. Újabb gerinc, ez már jóval kitettebb, majd látóterembe beúszik a hópárkányokkal diszített jégkupola – a Weissmies teteje.

Népszerű hegy, percenként váltják itt egymást a csapatok. Lepillantva a nyugati, szakadékos hólejtőre apró hangyacsapatok araszolnak felfele a normál úton.A Lagginhorntól eltérően ( hirtelen átpillantok pár nappal ezelőtti mászásom helyszínére), itt széles hókupola borítja a csúcsot, elférünk a vezetős partival, amely épp akkor érkezik a csúcsra – a velem ellenkező irányból. Egy csúcsfotó készítésére bátorkodom megkérni a vezetőt, aki azonban figyelemre se méltat, de egy kedves kliense elkattint rólam egy képet. Szerencsére elmennek, pár percre egyedül maradok. Sokat nem téblábolok, az idő egyre szürkül, a felhők mind vastagabban táncolják körbe a Dom-ot. Fotózok, benézek a keleti oldal néptelen vadságába, majd a messzi olasz hegyek kék párájába, aztán megyek is le. Az előcsúcs oldalában negyedórát várok, amíg a német csapat átóvatoskodik a hógerincen.

Hideg a szél, kíméletlenül befúj a sisak, vékony kesztyű alá – alig várom hogy induljak. A havas részek után pár fotó még a Monte Rosa óriási méretű keleti faláról, aztán leindulok a sziklás gerincen. Meglehetősen fárasztó, mert minden métert vissza kell mászni, ellenben meglepő módon kevésbé terhelő mentálisan, mint felfelé. Baljós morajlással görögnek lefele a mellettem lévő hólejtőn a túloldali gerincből a napmeleg hatására kilazuló tévényi kövek – ezeknél jóval veszélyesebbek a kisebb, emberfejnyi nagyságú, kerek sziklák, mert ezek addig gurulnak egyre gyorsuló sebességgel, ameddig egy nagyobb stabil kőtömböt el nem találnak, és onnan ezer darabra hullva pattognak tovább észvesztő gyorsan, rendszerint a hágó keleti oldalán lefele igyekvő ösvény környezetében landolva. Mászom lefele; az egyetlen pihenős szakasz a 3600 m alatti járóterep.

Fáradtan érem el hágót. Most nem sziesztázom, igyekszem haladni megállás nélkül, ha lehet, mert a bakancs egyre követelőzőbben gyötri a sarkamat. Az utolsó, Saas Almagell települése fölötti, kanyonos-vízeséses rész melletti szakasz maga a gyötrelem. De még van egy fejezet,...az a tízpercnyi aszfalt, amely a parkolóig vezet. Na, úgy látszik Saas Almagellel nincs szerencsém, mert az ott töltött perceim legtöbbjei általában fájdalommal, eltévedéssel és... pénzkidobással jártak. Már csak vigyorgásra futja az erőmből, amikor meglátom a türelmesen várakozó Subarut a parkolóban. Van benne egy lágy, bőr félcipő... Néha nem kell sok hozzá,hogy elégedett legyen az ember...

FOTÓK:

http://picasaweb.google.com/urielz29/Weissmies4017mSzept14#