ALLALINHORN (4027 M); ELŐSZÖR....(július 05 2011)

Normál út (Északkeleti gerinc); az út vonala (és nehézsége) körülménytől függően változhat, mint itt a képen is látható

 Eltérően a tavalyi évtől, az idei első négyezres megmászását nem egyedül követtem el; M. Andris abban a szerencsében részesített, hogy a svájci Saas-völgy egyik könnyű hegyére velem jött. Az Allalinhorn (4027m) technikai szempontból az egyik legkönnyebb svájci négyezres, ideális viszonyok esetén nem nehezebb egy enyhe meredekségű hótúránál. De ha nem ideálisak azok a viszonyok... akkor az  F (facile=könnyű) besorolás ellenére számolni kell a gleccser hasadékaival és a felső szakaszok meredekségével. Megközelítését nagyon megkönnyíti a Mittelallalin metró(!) végállomása (3500 m): innen már csak 500 méternyi kapaszkodó a csúcs. A csúcs, amelynek panorámája kivételesen szép. És erre persze rengeteg ember kíváncsi: boldog-boldogtalan nekimegy, legtöbbjük persze vezetővel. Érdekes "hegymászókat" lát itt az ember...Na de legyen elég a rosszmájúságból :-), hiszen én is ilyenképp megyek fel rá ( Igaz, nekem van még egyéb is a tarsolyomban, de ezt majd később).

Reggel 9:00 órakor tehát Andrissal ott állunk a metró kijáratánál ( jah, egy másik "leg..", ami csak Svájcban van: metróvonal 2989 m-től /Felskinn felvonóállomás/ 3497 m-ig), a többi, csúcsra vágyó "alpinistával" egyetemben, aztán megindulunk a fagyott sípálya felszínén a beszállás irányába. Meglehetősen kényelmetlen ezen a felületen haladni, alig várjuk már, hogy elérjük az igazi kapaszkodót. Aztán 3590m körül szépen beöltözünk, úgy ahogyan kell - hágóvas, jégcsákány, gleccserhez való bekötés pruszikokkal meg mindennel -, mert akármilyen könnyűnek mondják is az utat, nagy része gleccseren halad, és az ördög nem alszik: a hasadékokkal nem érdemes hazardírozni. Miután hajszál híján eltapos egy irgalmatlan nagy lánckerekes szerkezet (valami pályakarbantartó gép, akkora mint egy kombájn, és lazítja a havat, tömi a repedéseket, készítve a pályát a héttel később induló nyári síszezonra) a készülő sípályák labirintusában, sikerül ráakadnunk az enyhén emelkedő , helyes irányba tartó, kitaposott nyomokra. Kerülgetjük a csapatokat - van előttünk jópár - szerencsére a nehezebb, kitett harántozásokra már lemarad nagy része. 

 

A körülmények több mint tökéletesek: rengeteg a hó, eltakar minden hasadékot, a hófelszín szilárd firn, amelybe biztosan harapnak a hágóvasak. Előttünk kanyarognak a nyomok, tágul a tér, a szérakok elmaradnak és hamarosan kinyílik a táj...elérjük a Feejoch-ot. Hasadék még mindig sehol.

A háttérben a Fletschorn-Lagginhorn-Weissmies triád

Vezetős csapatok a Fee-nyeregben (Feejoch)

A két első kötélparti, fent balra a csúcs

 Az utóbbi napok ragyogó időjárása ma is tart; előttünk a Wallisi-Alpok nagyjai és hírességei: a Matterhorn látványa innen is páratlan, a Breithorn vonulata meglepően nagy tömegű és rápillantva az Alpok egyik legszebb (ha nem a legszebb) csúcsára, a Weisshorn-ra, másodpercekbe sűrítve újra előttem vannak az egyik legszebb alpesi mászásom emlékei. A Rimpfischorn elegáns gúlája szinte ránk dől az Allalinpass túloldaláról - fogazott, nehéz gerince izgalmas, meg-kell-legyen túrára invitál.

Matterhorn

Rimpfischorn

A Saas-völgy nagyjai: Taschorn és Dom ( ez utóbbi Svájc legmagasabb pontja)

Weisshorn

Rövid pihenő a Feejoch-nál, aztán megkezdjük kapaszkodásunkat az utolsó nagy lejtőn, amely a csúcshoz vezet. Fogynak a csapatok, már csak kettő araszol felfele előttünk. Hóval takart óriási hasadék keresztezi az utat, gyakorlatlan szem enyhe lejtésű hólejtőnek gondolná - de ott van alatta a csapda, amely még ártalmatlan ugyan, de a fölötte húzódó hóhíd ereje napról-napra csökken a nap romboló sugarai hatására. Tíz perc sem telik el, az előttünk haladó páros - középkorú "igazi" hegyjáró házaspár - udvariasan félreáll előlünk. Dicséret illeti meg Andrist: magashegyi, tapasztalt turista, aki  egyre inkább elhatalmasodó influenzája ellenére zokszó nélkül, jó ritmusban, makacsul  tapodja a fárasztó métereket. Annyira jól, hogy hamarosan utolérjük az első csapatot, egy vezetős partit. Mekkora a különbség az előbb elhagyott házaspár és e parti közt ! A vezető - mintha csak állatot biztatna - gyors, türelmetlen szavakkal nógatja a rövid kötélre fogott, irgalmatlanul szuszogó klienst, aki épp csak hogy emelni tudja lábát egy meredekebb szakaszon. Kelletlenül állnak félre, amikor megunva a mögöttük való téblábolást, kilépek a nyomból, és megpróbálok a járatlan részen eléjük kerülni. 

Elsők vagyunk, gondolom - és valóban azok, mert a csúcson lévő csapat több mint bizonyos, hogy a Hohlaubgrat-on jött fel, amely az Allalinhorn igazi, alpinisták járta útjának számít. Sziklák közt felkanyargó, kitett szakasz - és ott is állunk az Allalinhorn csúcsáig vezető, látványos, kényelmesen széles gerincen. Még száz méter - aztán ott a jókora csúcskereszt, méternyi magasságú fekete sziklasor tetején trónolva.

Andris - csúcsfotó

Andris a csúcs gerincén

Előttem az Allalin csúcsa

Alattam, messze lent a Fee-nyereg és alkalmi látogatói

Sok időnk nincs. Öt-tíz perc, aztán ott is van a nemrég elkerült parti, és utána nem messze már ott vannak a nagy, többfős csapatok. A csúcson pedig kevés a hely...és mindenki fotót akar. Pár képet készítünk, aztán visszavonulunk a gerinc elejére, egy szélvédett helyre, amely hamarosan megtelik táplálkozó, nézelődő és társalkodó embercsapatokkal. A tömeg nagy része most jön fel, a csúcsot megjárt csapatok pedig indulnak le; vannak pillanatok, amikor 15-20 ember is nyüzsög a szobányi helyen. A népszerű hegyek átka...

A visszaút kevesebb gondot okoz, mint gondoltam. Az egyetlen odafigyelős részen már mélyre taposott ösvény húzódik, és  - bár a szél mindegyre feltölti az út fölött őrködő jég-szérakokról, és meredek oldalakról lepörgő hóval a nyomokat, amely ezért körültekintőbb haladást követel - hamarosan újra ott állunk a meglágyult felszínű sípályán. Még húsz perc a Mittelallalin-ig - én élvezettel csúszkálok a lágy hóban, véleményem szerint sokkal kényelmesebb, mint a reggeli megközelítés - de látom Andrison, hogy ő nem így gondolja. A lejövet a hegyről még jól ment, de ez már kiszívja az erejét, az influenza pedig alattomosan előretör. De becsülettel kibírja, igazán akkor ijedek meg, amikor a felvonóban ájulással ijesztget. Lent helyrejön, aztán csak döglünk a jó meleg napon, a zöld fűben a felvonóház előtt....

Végszóként mit lehetne mondani? Gyönyörű, emlékezetes túra, számomra könnyű, Andrisnak  - szerintem - nehezebb. Az ő útja volt ez, nem az enyém; ő sokat, jóval többet beleadott, mint én.

De majd eljön az én időm is... amikor majd leróvom a tiszteletet egy ilyen hegy előtt. Úgy mászok fel rá, ahogyan az őt megilleti, ahogyan az ébrenlét álmaiban él;  felnőve hozzá és megköszönve a lehetőséget.

De ez már egy másik történet.