...ÉS ALLALINHORN (4027) MÁSODSZOR (július 12, 2011)

Technikai adatok:

• Nehézség: AD+ / D- ; hó/jég 55°
• Magasság: 570 m ( a Mittelallalin állomástól)
• Kalauzidő: 3-3 1/2 óra ( a Mittelallalin állomástól fel), Saját idő: 2 1/2 óra, állomástól állomásig

Az Allalinhorn hófehér csuklyája ott lebegett magasan a völgy felett; néha a szeptemberi nap lágyan végigkószálta kijegesedett lejtőit, néha hideg őszi szél hordta, eltévedt ködfelhő kóválygott meredek hólejtői fölött, és a gerinc - a gerinc, amely nem is gerinc, mert éles hótaraja laposnak tűnő, platószerű hólejtőbe fordulva felemelkedik egy meredek, álomszép jégfalba, amelynek makulátlanságát csak az őszre szakadékká mélyülő peremhasadékok baljós árnyéka zavarja - ott volt; és senki nem mászta. 

A hegy közönyösen tűri az egyszerű feljutást hajszoló emberhordák rohamát; fehér koronájának legmagasabb pontját céljukat elért, fáradt emberek zsongják körül napi rendszerességgel. 

Aztán pár napig sötét felhőket hajkurász a szél, a hegyek komoran bebújnak hideg takarója mögé, és amikor újra kék ég ragyog a Saas-völgy fölött, a hegy vakító, fehér palástja már a tél ígéretét hordozza. Álomszép.

És még mindig nem mássza senki.   

Tűnődve nézem - két hétig bámulom, napnyi rendszerességgel azt a fehér, égnek tartó, fény-árnyék rajzolta útvonalat. Mindig ugyanaz, de mindig új. Megmászom a Weissmies ragyogó hókupoláját; felegyensúlyozok a Lagginhorn csúcsára - napok telnek el. 

De mindennap megnézem a gerincet. Ott van. Elképzelem, hogy rám vár.

Ez volt 2010 szeptemberében. 

***

Az út a lényeg most, az út - a belső és a külső, a fizikai és mentális. A csúcs? az csak ráadás, egy pont, ahonnan minden újra elfordul egy más irányba  - talán kezdjük elölről. Lejövünk, újra felmegyünk - minek mindez ? De van a kérdésnek értelme?

Júliusi reggelben zajló kósza gondolatok ezek, a kápolnákkal szegélyezett úton Saas Fee felé.  Az út - biztatom magam, amint a nyüzsgő civilizáció körbeölel a felvonónál. Ez nem a tiszta, "purista" hegymászás napja - az áhított, völgybeli megközelítést nem merem bevállalni. Túl sok a gleccser rejtette veszély a magányosnak, túl nagynak ítélem a kockázatot. Egyedüllétem burkába süllyedek a zajongó embercsoportok között, amint az Alpin metro fémdobozába zárva zakatolunk fel a sötét alagútban, a ragyogás, a gleccserek és beteljesítendő vágyak irányába.

A sípálya tükörsimára van nyomva, mert megkezdődött a nyári síszezon - egy hete még fagyott hógöröngyökön bukdácsoltunk fel Andrissal a normál út beszállása irányába,  most meg egyedül sietek fel, kényelmesen és gyorsan az Északkeleti-gerinc alá. A csapatok elmaradnak mögöttem - mind többfős parti, sehol egy magányos figura. Aztán teljesen elhagyom őket, mert az én utam balra visz, fel a nyeregbe, a peremhasadék mellé.

Ide már hágóvas kell, pedig még a sípályán vagyok. Meredek, százméternyi kapaszkodó, fölöttem ott zakatolnak a sífelvonó karjai, és hamarosan lezárja az utat a tábla: "gleccserhasadékok, továbbmenni tilos !" - vagy valami ilyesmit ír;  és megalapozottan, mert átbújva a tiltott zóna határát jelölő kerítés alatt ott is van az első hasadék - 20-30 cm széles, könnyen átléphető képződmény, szóra sem érdemes... Pár perc, és a nyereg szikláira épült sílift állomásának oszlopai közt áthaladva elérem a gerinc beszállását. 3597 m... Lenézek  innen a Hohlaub-gleccserre: alattam pár száz méterrel terpeszkedik, a hasadékok még épp kivehetők az utóbbi napokban hullott hórétegek alatt.

Gépek morognak mellettem, az állomás ajtaja tárva-nyitva, sehol egy ember. Egy kis betonplató épp ideális a beöltözéshez....és pár méterre tőlem ott van a beszállás, amely meredek, de könnyű hófallal kezdődik. Fura hely, az biztos; nem sok úttal találkoztam, amelynek beszállása ennyire közel van a civilizációhoz.

Felnézek az előttem magasodó gerincre. Egy héttel ezelőtt pár csapat mászta a gerincet, a nyomokat az azóta hullott hó részben betemette, de még kivehetően kanyarognak fel a gerinc látható részén. Reggel 8 óra, a nap egyre erősebben süt, ez a hófelszínen is meglátszik. Nem a legideálisabb időpont az induláshoz, ha jeget akar mászni az ember....Idegesen nézegetem a beszállást, közérzetemet nem javítja a peremhasadék fölötti leszakadt hólejtő - kb. méternyi vastag és 40-50 méternyi széles, óriási táblás lavina szakadt rá a peremhasadékra napokkal ezelőtt. Az én utam ott fog elvezetni mellette... Érzem, hogy a tapasztalat és tudás adta önbizalom kezd szétolvadni .  De elég ! Elő a cuccot - akármilyen szólómászás, de  minimális felszerelés azért kell - , beülő, pár jégcsavar, a harmincas kötél a zsákban marad; a két jégcsákány megnyugtatóan simul kézbe, technikai vasak kaparnak a betonplatón  - aztán indulás. Indulni, mielőtt a félelem, a kétely előveszi az embert: 
jól csinálom-e vajon...
D nehézségű utat nem szólóztam még...

még visszafordulhatsz...

ha leszakad a hó mi lesz...

ha kicsúszok nincs ami megfogjon...

a hó leszakadhat mert már egy része leszakadt...

meleg van olvad minden ajjjjjj... 

...és így tovább, gonosz, pusztító kis aljasság jön bentről, a félelem az ismeretlentől, tehetetlenítő, gyávító,  megfutamodásra biztató, egyéniséget pánikba hajszoló, szétbomlasztó gondolat-kötegek, egyre gyorsabb iramban ....nem szabad neki engedni. Neki a hólejtőnek, a csákányok mélyre szakadnak, a nyomok enyhén fagyottak, tartanak, de akkor is szétrohadt hóval küzdünk, én és a csákányok, én és a vasak és más senki - nincs partner a kötéllel, nincs más felelősség csak a tied, egyedül tied minden egyes lépésed elhatározása, és csak a most számít, nincs múlt nincs jövő - 

Aztán felébredsz - tiszta, napsütötte hófelszín előtted, meredek mint a templomtető. Látod a dolgokat és uralod. A létezését (jogosan) féltő primitív ember visszavonul, legyőzetett a racionalitás által.  A pánik, félelem visszahúzódik, szóba sem jöhet többé, fókuszban az akaró egyéniség. Most már otthon vagy, a mászás helyrezökkent. A hó rossz, olvadt, néhol térdig szakad be alattad, a csákányok nem találnak támaszt, kimerítő - de megkaptad a helyedet. A beszállás melletti sípálya-állomás teteje szürkén felragyog alólad, amikor visszapillantasz - messze vagy már tőle, végtelen messze. A biztonságos civilizációnak csak messzi látványa szűrődik fel ide, és avval sincs amit kezdened itt. Ott lent sízők nyüzsögnek, automatizált gépek surrognak szüntelen... Itt fent?  Magány, ami nevel. Környezet, amitől nem kapsz kíméletet, ha tévedsz. Egyszerűség, tisztaság.Szembeállít magaddal.

A hó minősége változik: egyre jegesebb, egyre jobb rajta haladni. Egyre meredekebb, de engem nem zavar, élvezem a dolgot. Egyre többször kell állnom a vasak elülső fogain a kemény jég miatt - ez is jó. Körbevesz a hegy letisztult formája, a szél által kialakított hó formái elbűvölőek. A jégszérakok beúsznak a látóterembe, egyre közeledek hozzájuk. Aztán jönnek a hasadékok.

Az út viszonyai több, mint ideálisak. Az alsó, enyhébb meredekségű szakaszok mély hava megkínzott, az igaz, de technikai nehézség - a kitettségen kívül - eddig nem akadt. Előttem a hasadékokat még mindig vastagon takarja a hó, csak a hófelszín enyhe változása árulja el jelenlétüket. Mindenesetre, nagyon óvatosan mászok át fölöttük. A lényeg - a szérakok melletti nagy peremhasadék - még hátra van . Hosszú, meredek traverz visz fel oda, és gyönyörűségesen borzongató a mászás, amint pár méterre a gerinctől belenézek az északkeleti fal sziklás mélységeibe. 

Elérem a peremhasadékot. A peremhasadék - "bergshrund" szaknyelven - nagy megkönnyebbülésemre tele van hóval, de amennyire lehet, megpróbálom nem érinteni. Mi van lent? Lehet több méter vastag hóréteg, de lehet vékony hóhíd is... Úgy mászom át rajta, mintha tojásokon járnék.

Előttem nyújtózik az út legkönnyebb szakasza, ötvenméternyi lapos plató - lapos úgymond, és szinte meglepődöm, hogy az eddigi meredek, négyvégtagos világ után fel tudok állni két lábra. Lavinák maradványai mellett haladok el - óriási hókoloncok, amelyek a felső falról szakadtak le. Onnan, ahova nekem is menni kell.

Aztán újra havas hasadékok, újra mászós terep következik....Előttem meredeken emelkedik az utolsó kétszáz méternyi falrész, az út lényegi és nehéz része. A leírások 55°-os jégfalnak adják meg. Jelenleg itt csak jó kemény firn van, az igazán jeges részek elhanyagolhatók . De végre !!! Ezt kerestem...Felsétálni  ezen a meredek falon, ég és jég között függeni a jégcsákányok és hágóvasak fogain, szabadon - körülöttem meg a végtelen tér, a ragyogó, napsugárral átszőtt, mélykék égbolt. Ezt csak megélni lehet, leírni, elmondani csak szánalmas kísérlet...

A mászás monotóniája elzsongat, a rövid pihenők idején megpróbálom megörökíteni a külső világot a fényképezőgép segítségével, de nem igazán megy, mert elég nehéz forgolódni a géppel -  amelynek ideális beállításához két kéz kellene - ezen a jéglejtőn. Standot nem akarok csinálni, mert nagyon le kellene bontani a hófalat az igazán egészséges, jégcsavarbiztos jégig. Így hát marad a kattogtatás...és a remény, hogy valamennyit át tudok hozni abból a világból a hétköznapokba.

A szemüveg párásodik, a látóterem beszűkül, az előttem emelkedő lejtő végtelennek tetszik. Nem tudom, hogy órák múlnak el vagy percek - egyedül csak az ITT és MOST-nak van jelentősége.  Nincs idő, nem vagyok, örökké itt voltam és örökké itt leszek....

***

A csúcskereszt.

Váratlanul tűnik fel, alig harminc méterrel magasabban, fölöttem. Ott sötétlik a kék ég hátterén, jelezve, hogy hamarosan fordulóponthoz érkezem. Egy hete ugyanott álltam, és pár perc múlva ismét ugyanott állok. Ezúttal teljesen egyedül. Alattam a világgal....

A normál úton lefele kissé furcsán néznek rám a felfele tartó csapatok. Technikai szerszámok, egyedül...vajon honnan jöhetek?  Látom a kérdést a szemükben. Valószínű, hogy legtöbbjüknek ez az első négyezresük. És valószínű, hogy épp olyan boldogok lesznek vele, mint én a magányommal az északkeleti útban. 

Óriási hasadéknál torpanok meg, amely egy hete még nem volt itt. Jó nagyot kell lépnem, hogy átérjem, és ahogyan látom, pár mászó elég figyelmetlen volt a hóhíddal kapcsolatban - a beszakadt lábnyomok helyén ott ásít a sötét, akár halálos mélység.

Civilizáció, amint újra 3500 méteren vagyok... Rohangálok cikk-cakkban a sípályán, ha valamelyik síző eltrafál, akkor nekem annyi. De megúszom...

Alant, immáron biztonságos távolból visszanézek. A hegy, minden emberi beavatkozás és civilizációs jelenlét ellenére fenséges. Az Északkeleti gerinc újra üres. Lábnyomaim ott vannak még , de hamarosan befújja a szél - változtattam valamin, változott valami?

Én igen.

FOTÓK:

Beszállás és civilizáció; a felvonóállomás árnyéka vetül rá az első peremhasadékra

A gerinc alsó szakaszai: technikailag könnyű, 40°-os lejtő, de fizikailag kimerítő a lágy hó miatt

Alattam a felvonóállomás teteje - ott az út beszállása

Egy hasadék hóhídja

Közeledem a szérakokhoz és a nagy peremhasadékhoz, amely az út egyik kulcspontja lehet

A"bergshrund" - szerencsére nem okoz technikai problémát

A "bergshrund" felülről; háttérben jobbra a Mittelallalin állomás, balra pedig a Fee-gleccser

A plató. Az út középső, könnyű része (járóterep)

Visszapillantás a felső szakaszokból. Alant a bal sarokban látszik a "bergshrund", és a rajta átvezető hóhíd

Csúcskereszt

Csúcsfotó - másodszor

Háttérben az Allalinhorn csúcsa

,