CHAMONIX 01. "REFUGE DU LAC BLANC" ( 2352 m) - augusztus 23

   Milyen egy nap !
Reggel 5: Luxemburg...( 304 m)
Dél 12:30: Chamonix, Les Praz ( 1062 m)
Délután 15:30: Lac Blanc ( 2352 m)

   Luxemburg nyirkos ege alól  csak valahol Colmar környékén, a svájci határ közelében sikerül kibújni, de egész a Martigny fölötti Forclaz-hágó tetejéig a magas hegyek rejtve maradnak. Aztán Chamonix... be-bebújik a napsugár a városba, de a Mont Blanc -csoport hegyei makacsul takarják magukat. Ezt látva bánatosan dobom vissza a fotógépet a Les Praz parkolójában hagyott autóba. Aztán szokás szerint átkozom magam, amikor fent ránkragyog a nap...

   A "Les Aiguilles Rouges" fölött is kavarognak a felhők, de azt lehet mondani, hogy jó időnk van, csak a Lac Blanc menedékház közelében teker be a köd nyirkos takarója percekre, hogy aztán a hideg szelet hagyva maga után elvonuljon, hadd csodáljuk a Lac Blanc ikertavának lenyűgöző környezetét. Szokatlan színösszeállítás, mert a szikla piszkosfehér színe ( nem mészkő, épp ezért szokatlan) miatt a tavak színe is más, mint az eddig megismert "tengerszemeké". Hát ezért " Fehér-tó" (Lac Blanc)...

   Összebarátkozom a menedékház körül csellengő havasi csókával. Tiszteletreméltóan szemtelen egyéniség, lábai sűrűn rakva ornitológiai jelentőségét hangsúlyozandó gyűrűkkel. Nem bír ellenállni a luxemburgi pékek kenyerének , de ezt kénytelen a kezemből elfogadni.Szórakoztató intermezzo:  

   Jólesik a meleg menedékházba behúzódni a hideg augusztusi szél elől. A Mont Blanc-csoport láthatatlan, a Mer de Glace lába az csak, amely kikanyarog a sötét felhőréteg alul, na meg néha előtűnik a Bossons-gleccser töredezett felszíne. Kár , mert a legszebb kilátás innen van a nagy hegyekre...

   Tea, kávé, alkalmi ismeretség... aztán felcihelődünk, immáron négyesben, hadd járjuk körbe a tavakat.

   Látványos körút, végül elgabalyodunk és a tavak közti kis kiemelkedésen kötünk ki ( Les Chéserys, 2506 m). Vágyakozva nézem az Aiguille Rouges tömbjeit, innen csak 450 m alpesi kapaszkodó lenne...

   A zóna kőszáli kecske-állománya említésre méltó, sőt ! Nem is emlékszem, hogy ennyit láttam volna egy helyen.. .  ha azt mondom, hogy legalább 100 darab - nagyrészük nemrég született gida - volt a becslés, akkor nem túlzok. Több a kecske, mint a turista, szószerint egymáson esünk keresztül, kerülgetni kell őket. Pedig a turistaállomány sem elhanyagolható ám, még a rossz idő ellenére sem !

   A gyors 1300 méter szint felfele azért megdolgozott, lefele ezért lazábbra vesszük a figurát. A felhők még mindig makacsul kapaszkodnak a négyezresekbe, én meg nagyon remélem, hogy a holnapra tényleg a beigért napos, tiszta idő lesz.... nagyon kellene már a Mont Blanc látványa...

VONZÁS ( Téte de la Draye/ 2077 m) - augusztus 14 / Franciaország

 

   Másztunk, egész nap. Argentiére La-Bessée lustán zsongott ott alant az augusztusi melegben, miközben mi a mászószektor furán rétegződött mészkövére álmodott utakat próbáltuk megfejteni...7 út vagy 10 út, 5c-6a+?  ki számolta? csak másszál...
   De nem volt elég, dehogy volt... Ailefroide magas hegyekkel közrezárt kempingjéből kiűz valami; elég félóra pihenés, aztán menni kell, keresni a napot, fotózni a hegyeket, mindegy hogy milyen céllal, csak menj, mozdulj, juss fel, minél fennebb...
   Téte de la Draye; egy kétezres kis kiemelkedés a közel-háromezresek árnyékában. Nekirohanok... ki a koraesti völgy árnyékos zsongásából. A mászószektorok elmaradnak mögöttem, a meredeken emelkedő ösvény a hosszú utakból ereszkedő mászókkal van tele. Senki fel, mindenki le.... érthető, hisz este 6 óra van már.
   Alattam szűkül a völgy, felettem a nap lustán ráteríti meleg sugarai palástját a háromezres Clouzis sziklatornyainak káoszára. Megyek, el akarom érni... mindenáron. A sziklás részek elmaradnak mögöttem, a szubalpesi rész vörösfenyői közt meredeken emelkedik az ösvény, és a természet esti csendjét csak a sziklás letöréseken bukdácsoló patakok zaja töri meg. A völgy civilizációjának zsongása is elmaradt már rég.  
    Gyorsan és csendben mozgok, önkéntelenül is alkalmazkodva a körülöttem lévő miliőhöz. Megállni, pihenni  - még annak ellenére is hogy ömlik rólam a víz - minek? Ősi vonzás ez a rohanás , ki tudja minek a maradványa - valami , amelyet rég eltakart a civilizáció máza ? Nem tudom, és az adott pillanatban a felmerülő gondolatok nyomtalanul hullanak a jelentéktelenség kútjába, mert most más a fontos: ráolvadni, beleolvadni hegybe, fába, kőbe, együtt lüktetni a mindenséggel: vadásznak lenni, zöld fűnek, időtálló sziklának , mindent mozgosítani az egységet elérendő, csak a pillanatnyi létezésre figyelni. Nem  tartok sehova, nem jövök sehonnan -  röpke kapu nyílik egy más valóságra....
   Szétszakad az erdő zöldje; tisztás, három oldalról meredeken leszakadó falakkal határolt hegytető, és itt egy  "steinmann", a méter magas kőhalom - itt vagyok hát, a célnál. De csak pillanatra nézek körül a kinyílt tájban, aztán szinte önkéntelenül fordulok rá az ösvényre, amely alig láthatóan kanyarog fel a hátam mögött emelkedő sziklás gerincek irányába - oda, ahol a nap még mindig ott vergődik a hegyes sziklatornyok fogságában.
    Szél bukdácsol át a hegytetőn. Enyhe, de ostorként vág végig rajtam, az agyonizzadt póló nem sokat véd. Tovább ! Racionális gondolatok próbálkoznak: fejlámpa van, de csereruha nincs, ezért ha megállsz meg fogsz fagyni :-). Tudomásul veszem, aztán kinézem a következő, száz méternyi szinttel fennebb lévő sziklatömeget: csak addig, de tényleg csak addig megyek, aztán pár fotó és le...
   Ott vannak, innen már látom őket: a Dauphinéi Alpok négyezreseit ölelő Blanc-gleccser kibújik a kisebb hegyek rejtekéből, hátam mögött a völgy túloldalán a Pelvoux-hegy 3900-as tömege nagyra nő, feje körül makacs felhőt próbál áttörni a nap.... Körülöttem alpesi plató, kitágulnak a határok. A kinézett cél ? már rég elmaradt, jelentéktelen sziklahalom innen fentről nézve, az előttem levő meg magasan, messze tornyosul... még. Az ösvény határozatlanul szóródik szét a sziklás-füves meredeken, ezért egyszerűen nekimegyek az előttem lévő emelkedőknek...  felfele mindig.
   2500 méter magasban vagyok már, de a napot nem érem el. A Pelvoux-hegyet koronázó felhőt nem tudja áttörni, pedig most, ahogyan megálltam, jólesne a késő esti sugarak melege. Tovább nincs... illetve lenne, de tudom tapasztalatból, hogy az előttem meredeken felugró sziklás falrész szöge csalóka.  Közel 300 méter szint az "Aiguille de Grand Saint Pierre" (?) csúcsáig. Meg most már érzem, hogy elég, hogy ez kellett, hogy ez nyugtalanított a völgyben. Állni egy darab sziklán, alattad a hegyek univerzumával, a kinyílt táj közepén, és csak nézni, látni , befogadni. A szél halkan szöszmötöl körülöttem - nem, még nem zavaró, még nem fázom, még van időm a feloldódásra, a szétszóródásra, az én feledésére. Spirituális?... ezt modod majd talán, amikor majd lent a völgyben a rendszerező elme megpróbálja megmagyarázni és a dualitás skatulyájába gyömöszölni az ilyesfajta létezés élményét...
   A hideg szél gyorsan és kegyetlenül vág végig rajtam. Közönyösen, tekintet nélkül a magasztos elmélkedésekre... és ez így van jól. Még van időm pár fotót ellőni, smst megirni - mert egyedül éled meg, de nem szeretnéd csak magadnak megtartani. Még belefér az időbe előszedni a térképet, megnevezni a hegyeket, végigpásztázni a pár nappal ezelőtt mászott négyezres hegy megközelítését - aha, ott az a gleccser, amelynek a szélén mentünk - , aztán indulni kell. És lám, pár perccel azután vakító erővel ömlik rám a nap , sikerült neki kibújni a Pelvoux mögül ! Igaz, csak pillanatokra, de ez is elég ahhoz, hogy késő esti aranymázzal teljen meg a körülöttem lévő környezet...
   Ülök a Téte de Draye-n, és bámulom a kilométer mélyen lévő, árnyékba borult völgyet. Közel tökéletes az a háromszög, amelyet az Ailefroide körül emelkedő hatalmas hegyfalak alkotnak. A kemping élénk színei közt zajlik az élet, de ide a civilizáció zaja nem jön fel. Félórányi szieszta a szélcsendes helyen, aztán még egy utolsó pillantás a lebukó nap sugarai által beszórt hegyláncokra és belemerülök a sötétedő erdő csendjébe, most már alig-mozdulva, lustán és elégedetten.

DOME DES ÉCRINS ( 4015 m) - augusztus 12 / Franciaország

HOL?: Franciaország, Dauphiné-Alpok

KIVEL?: szóló

ÚT JELLEGE: gleccsertúra, F / III

SZINTKÜLÖNBSÉG: 965  m 

IDŐ:  4 1/2  óra ( bivaktól a csúcsig, meg vissza a bivakig)

   Reggel fél hat - tűnődve nézem a Barre Noire jégkuloárjában mozgó fejlámpákat. Kellene még egy jégszerszám... Ha tudtam vona, ugyebár ...

   Aztán megmarkolom a túracsákányt, s nekifordulok az Écrins négyezreseihez vezető normál útnak. Fölöttem ott kuporognak a jégtuskók, a kevésbé stabilak romjai közt épp most igyekszem keresztül - annyira gyorsan , amennyire csak lehet. Amolyan Damoklész kardjaként őrködnek ott fent, és nem egy életbiztosítás alattuk mászkálni, ezért száz méter szint és a kemény tempó után megkönnyebbülve pihenek meg, már kint a veszélyes zónából. Gyerünk tovább... 

    Gleccser, aljától a tetejéig, anélkül, hogy egy parányi szikla útbakerülne. Az Écrins négyezreseinek északi falát csak fönt koronázza egy sziklagerinc, de aki a kisebbik négyezresre készül, annk tényleg csak a hó meg a jég jut... na meg a hasadékok.

   Azokból meg van bőven. Próbálom számontartani, hogy melyik mennyire veszélyes - illetve mennyire lesz az a későbbi órákban, ereszkedéskor - , mert most a reggel fagyában a hóhidak mindenütt stabilra vannak fagyva. Az út szeszélyesen kanyarog köztük , néhol akkora szakadékokat kerülgetve, hogy egy fél falut beléjük lehetne dobálni akár. Az előrejutás amúgy nem nehéz a csonttá fagyott felszínen, és meglepetésemre eléggé meredek a fal átlagos dőlése, ezért gyorsan lehet haladni felfele. Kerülgetem is szorgalmasan a csapatokat, nem akadályoz sem kötél, sem partner - megvannak a szólómászásnak is az előnyei. 

   Már jóval 3500 méter fölött járok., amikor a nap első sugarai végigtapogatják a gleccserek felszínét. Fölöttem a csúcs tiszta, de körülöttünk a felhőfoszlányok egyre nagyobb tömegben csoportosulnak, és a szél is megerősödik. A csapatok torlódnak a nehezebb részeken, és előrenézve nem tetszik amit látok - pár csapat toporog egy , általam még nem látott akadálynál, és legtöbben betartva a biztonsági intézkedéseket - kötélbiztosítás, standépítés - haladnak tovább.

   Na, itt a vége- gondolom, de aztán odaérve látom ám hogy miről van szó. Másfél méternyi  széles hasadék, a lejtő miatt a felső pereme szinte méterrel magasabb mint az innenső. Hóhíd nincs, technikai eszközökkel lehet csak áthaladni rajta, és meg is értem az óvatoskodást, amikor odaérve belenézek a mélységbe: falai mint az üveg, az alja... na, az nem látszik, mert kb 50 méter után már csak az éjszaka sötétjét látni a mélységben. Riasztó egy látvány, az már biztos...

   Izgalmas egy dolog, amint átlépek fölötte, és a csákányt határozottan belevágom a szemközti fal tetejébe. Még van időm lepillantani a mélybe - milyen egy látvány ! Már csak ezért is megérte feljönni, gondolom...

És talán ez volt az egyetlen komoly nehézség az egész útban, állapítom meg, amint elérem a kisebbik négyezres csúcs alatti peremhasadékot. Technikai problémát nem okoz , az utána lévő meredek letörés esetleg lemászáskor lehet odafigyelős. 

   Hajszál híján lelök a szél, amint kilépek a csúcsgerincre, és elhagyom az északi fal  relatíve szélcsendes menedékét. Egyre romlik az idő, a szélrohamok sötét felhőtömegekkel támadják a Barre des Écrins csúcsgerincét. Átmegyek a Dome des Écrins-re, gondolva, hogy a nagy négyezrest hagyom későbbre. A csúcs előtti enyhe nyeregben gonosz szélroham támad váratlanul, jégdarabok kartácstüze kényszerít térdre, szó szerint. Amikor továbbmegyek, a spanyol csapattal találom szembe magam., akik eredetileg jégmászásban gondolkodtak, de amikor rákérdezek, közlik azt, hogy elég most a kisebb csúcs, túl erős a szél ezért mennek le. 

   Egyedül vagyok fent. A Barre des Écrins könnyű sziklagerincén csapatok küzdenek a széllel, de errefelé még nem jön senki. Magány - hálásan fogadom. Olyan ritka a népszerű csúcsokon...

   A déli oldalról rohanó felhőtömegeket néha sikerül a szélnek darabokra szaggatnia, ekkor lélegzetállító panoráma tárul fel - hogy mennyire szép a dauphinéi Alpok hegytömege, azt azért nem gondoltam !

   Indulnék már, amikor nagyobb csapat közeleg, ha jól hallom, akkor ezek is spanyolok. Várom, hadd legyen valaki aki elkattint egy fotót rólam. Sajna, nincs szerencsém, mert amint elérik a kis nyerget olyan szélroham éri őket, hogy egyikük elveszti az egyensúlyát és elcsúszik az oildalon. Szerencsére belegabalyodik a kötélbe és nem esik le, ellenben amikor a társa is elesik , akkor már aggódva kezdem figyelni a jelenetet. Látszik, hogy tapasztalatlanok, megriadnak, mi lesz most ? A váratlan szélcsend a segitségükre siet, gyorsan összekapják magukat és - visszavonulnak. 

   Köd burkolja már a Dauphiné-Alpok legmagasabb pontját - a Barre des Écrins 4012 m magas csúcsára ez esetben nem gondolhatok. Pedig csak 100 m szint és félórányi mászás választ el tőle. Kitett gerinc, ilyen szélben nem egy biztonságos mulatság... De legalább van okom rá, hogy  valamikor visszajöjjek ! 

   A hideg miatt nem olvad a gleccser, a hóhidak stabilak, a hágóvasakkal nagyon hamar sikerül lejutnom rajta, habár kegyetlenül boka- meg vádlikínzó ereszkedés vár rám. Az igazán fárasztó dolog a Blanc-gleccser lapos felszíne, amelyet reggel óta ér a nap, ezért eléggé beolvadt. Viszanézve 3000 méterről már nem látom  hegyet, csak az alsó szakaszokat. Vastag felhő burkolja, pedig az időjárás szerint ma egész nap jó idő volt várható. Nohát, az időjárás ezt nem tudja, vagy nem így gondolja...

   A gleccseről a bivakig fel kell másznom még 125 métert - és ez nehéz volt, fárasztó. És ha arra gondolok, hogy van még le 1300 m szint a parkolóig... dehát ez ilyen: a csúcs, az mindig csak félút, onnan még le is kell jönni...

BIVAK ( 3175 m ) - augusztus 11/ Dauphiné-Alpok, Écrins-hegység

     A bivakzsák csattogó zajára eszmélek - hol is vagyok ? Élénkül a szél , a jókora kövekből lazán rakott fal résein átsüvöltő légáramlat felakad a ponyván, dühösen ráncibálja azt,  aztán amilyen hirtelen jött, épp olyan hamar elenyészik. Fázik a lábam - állapitom meg tárgyilagosan, és álomtól kábán próbálok gondolkodni, hogyan is lehetne ezt a helyzetet megoldani a legminimálisabb erőfeszítéssel, mert lusta vagyok a szűk hálózsákban elnyert kényelmes pozíciót feladni. Az összehúzott csuklya aprócska nyílásán beáramló levegő hideg, fagyos, hisz 3100 méteren vagyunk... csak úgy, és egy szál bivakzsák vékony ponyvája az, ami véd a hegy közönyös miliőjétől. Na, ezt nevezem én természetközeliségnek; tudatosan választottuk, mert minek is kellene felhurcolni a sátrat ide, amikor így is lehet ?

   Egész nap lestem a hegyet. A Barre des Écrins tömbjére makacsul ráragadt szürke felhő alól csak az északi fal hasadozott jege látszott ki, meg a gleccser leszakadó darabjai helyén kifeketedő szikla. Este nyolc volt már, és az éjszakát elősodró hideg szél első rohamaitól borzongva készültünk a bivakhoz, amikor a hegy szürke takarója nem bírta tovább a szél támadását - meghasadozott, kapkodva menekült, hogy végre ! előbukkanjon a Dauphiné-i Alpok két négyezrese . 

    Az kora est kék fényei végigömlenek a  gleccsertakarón, amely a fal tövétől kilométer magasba nyúlva fogy csak el a Barre des Écrins sziklás gerince alatt. A nappal erőtlen fényei megtörnek a jég töredezett felszínén, kirajzolva a mérhetetlenül vastag jégréteg gyenge pontjait. Pillanatról pillanatra változó, álomszép színjáték,  de hamarosan vége van, mert az Écrins-nyereg felől már jön az újabb felhőtömeg, beáramlik a Blanc-gleccser széles felületére, feltöltve a völgyet, valószerűtlenné mosva hamarosan a hegy körvonalait. Én pedig menekülök vissza a hálózsák melegébe, mert a kőfal nem sokat véd a hideg szélrohamoktól... 

     Éjfél körül jár az idő, amikor újra megébredek  - zokniproblémát megoldandó. Muszáj valamit csinálnom, ezért nagy elhatározással húzom szét a csuklyát, utat engedve a hideg és kristálytiszta éjszakai levegőnek. Felemelem a fejem... és pillanatokra elfeledkezem hidegről, zokniról, mindenről.

      Elfelejtettem, hogy telihold van...

     Varázslatos, éles fény ömlik végig mindenen, olyan dimenziót adva a környezetnek, amelyre a nappali fény soha nem képes. A hideg ellenére felerészt kimászom a hálózsákból, hadd lássam a teljes panorámát körülöttem. Lenyűgöző pillanatok... semmi nem mozdul az időnként megélénkülő szélrohamokon kívűl, a gleccser lapos felszínén minden kis részlet tisztán látszik, és mint nyitott könyv úgy olvasható a körülölelő hegyek minden kis részlete. Csillagfény  hull az immáron már felhőtlen Barre des Écrins tömbjére, jégletöréseibe akadálytalanul táncolja be magát a telihold sápadt fénye. Éles, tiszta, makulátlan, és én rezonálok vele, átengedem magamon ezt a szennyezetlen tisztaságot. Most lehet, most kell befogadni, mert majd eljön a nappal kétértelműsége hamarost.... A fotógépért nyúlok akaratlanul, de aztán abbahagyom a mozdulatot: ezt megörökíteni nem lehet, csak megélni...

    Végigborzongok a szél újabb rohamától, amely figyelmeztet arra, hogy a varázs ellenére egy szigorú  és minden emberi iránt közönyös környezetben vagyok, amelyhez alkalmazkodni kell. Alkalmazkodom hát, fájó szívvel hagyom a ezüst világ varázsát, és reszkető kezekkel rángatom össze a hálózsák zárjait, hamarosan visszacsúszva az alvás kába dimenziójába.... Reggel négykor még áttöri az álmok burkát Árpi telefonjának ébresztője, de csak akkor ébredünk öntudatra igazából,  amikor a háztól induló első csapatok zajai elvonulnak mellettünk. 

    A készülődés kapkodó igyekezetében van időm ránézni a környezetre: a holdfény maradéka mint tavasszal széteső hó maradványa olvad bele a feltámadó szürkületbe, felhőkkel szennyezett égbolt mögül próbálnak kileskelődni a csillagok... és az éjféli tapasztalat tiszta világa csendesen visszahúzódik bennem..... 

"REIBUNG ! " - aug. 10 / Franciaország, Ailefroide

Reibung
Olyan fogás vagy lépés, amin nincs semmi amiben megakadhatna az ember keze vagy a talpa. Ez egy lejtős falfelület amit nagyon nehéz jól megfogni, illetve meglépni. Érdes, szemcsésebb kőzeten elég jól használhatóak ezek a formák is, ilyen a gránit vagy a homokkő. Olyan út, fogás, lépés, illetve technika ahol a mászó a tapadási súrlódást használja ki. Más néven tapadásos mászásnak is nevezik. Általában befelé dőlő falak. ( forrás: szikla.hu, alpinetrade.hu )


******

(forrás: Internet)

   A sikertelen Matterhorn (Cervin) látogatás után borongós hangulatban hagyjuk el Olaszországot. A hangulaton sokat nem enyhít az autópályák kapurendszere (irgalmatlan drágák!), de aztán a Dauphinéi Alpok felé közeledve az egyre jobb idő, tisztább égbolt és napsütés meghozza a kedvet. Ismerősként üdvözlöm a tájat - én  valamikor már jártam ezen a  vidéken, de Ailefroide nevét eddig még csak mászókalauzok révén ismerem. Az Écrins Nemzeti Park szélén elhelyezkedő mászótelepülés minden oldalát sötét gránitfalak szegélyezik, tele különféle nehézségű sportmászó-szektorokkal. Álomszép környezet, egy nagyon  jól kialakított, meglehetősen olcsó kemping, ahol szinte mindenki mászó - ez kell nekünk !

******( szektor: Fissure d'Ailefroide)

   Furák ezek a sima gránitfalak  - alattuk állva az a meglehetősen csalóka érzésem támad, hogy ezek egyáltalán nem is nehezek, hogy talán túlértékelt a nehézségi fokozatuk. ( na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna... )  40-45 fokos, üres falak, ahol a nittek élesen kiválnak a környezetükből, mert itt aztán kiemekedés, bütyök, repedés nem nagyon van, itt tapadni kell.  A mászószektor nem túlzsúfolt, de azért a könnyebb nehézségű utakban ( 3-5) elég sokan másznak. Ismeretlen szikla, ismeretlen technika  - és látszólag mennyire könnyűnek is tűnik ! Árpi is úgy gondolja, ezért az első választás rögtön egy  három kötélhosszas, 5b, 6a+, 6a+ nehézségű útra esik. Az első hosszt én indítom; amúgy én szeretem a táblamászást, ezért lelkesedésben nincs is hiány.

   Apró bütykök, kis, függőleges repedések, amelyek éppcsak arra jók, hogy a kényes egyensúlyi helyzetet stabilizálják... a második biztosítópontig (nitt) nincs is bajom. De aztán jön egy áthajlás, jókora inverz fogással, előttem a harmadik nittel, aztán ... aztán semmi. Előttem lapos, meredeken emelkedő tábla, és hiába látom a lehetőséget, sehogyan nem kapom azt az egyensúlyi helyzetet, amelyet megbízhatónak ítélnék a továbbhaladáshoz. Bevállalós...

   Ilyen sem volt.... nem nagyon szoktam vackolni azzal, hogy esek vagy nem, de itt más az ábra. Nem merem bevállalni, nem és nem... egy reibungtáblán esni nem épp a legvonzóbb dolog a világon, főként egy ilyen durva gránittáblán. Próbálom párszor, de mindig visszalépek  - egyre tolakodóbban ott lebeg előttem annak a képe, hogy végigszánkázok rajta és épp az áthajlás pereme lesz az, amiben szépen felakadok. Nem egy megnyugtató alternatíva....

  Hihetetlen... ilyen rég nem volt nálam, hogy ennyit szerencsétlenkedjek; visszalépek, egyre jobban görcsölök, vesztem a mentális egyensúlyt. Most veszem csak észre előttem a nittfülben a vékony kötélgyűrűt: annak bizonyítéka, hogy valaki mást is megszívatott ez a szakasz. Iszonyú mérges vagyok a helyzetre, és annak tudata sem semlegesíti, hogy egy olyan technikával kell mászni , amelyet eddig sehol nem volt lehetőségem próbálni. A  svájci Mittagfluh reibungos, 5c+-os hosszai teljesen más jellegűek voltak. 

   Árpi is megpróbálja, de ő sem jut tovább. Még egyszer belemászok, de érzem már, hogy nem fog menni, ezért utolsó mozzanatként igénybe veszem a kötélgyűrűt az ereszkedéshez, amelynek jelenléte gyógyír a visszavonuláshoz: más is rosszul becsülte fel itt a dolgokat, nem csak mi...

   De nincs vége, tudom hogy nincs. Ha nem megy az 5b, akkor vissza a 3-as nehézséghez, a kezdők útjaihoz. Itt persze repülünk felfele, ahogyan egy rövid, de meredek 5c-s útban is. Árpi rühelli az egészet, neki függőleges vagy  áthajló fal kell, bennem meg egyre erősebb a vágy a táblamászás titkait elsajátítandó: nekem kellenek ezek az utak ! 

Tudom, hogy vissza fogok jönni értük, ezt a fajta fertőzést leküzdeni nehéz lesz... isteni ez a hely !

******( szektor: La Gorge)

Na végre ! ( mondaná Árpi :-) Meredek, áthajló fal, peremek, élek - csak semmi "reibung". Gyönyörű 6a, kompakt gránittábla, pikkelyek meg lyukak, aztán éles grincen támaszkodik a cipő, és bevillan: nincs ez 6a ám ! de a végső 6-7 méter helyreteszi a dolgokat , nagyokat szusszanva érem el az enyhén áthajló rész szigorú inverz fogásai után a standot.
Árpi még bepróbál egy 6b-t, de egy "reibung" ( már megint ! ) kifog rajta, az erősödő szél is egyre inkább eszünkbe juttatja a közeledő estét.
Holnap... holnap már más világ vár.
Hó, jég, gleccser...meg 4000 méter.

Ailefroide, a kemping meg a "Fissure D'Ailefroide" szektort rejtő sziklafal. A "La Gorge" a mély hasadék a fal közepén

MONTE CERVINO, AVAGY HOL AZ OROSZLÁN (LION) ? - augusztus 8-9 / Olaszország

   Az információs iroda alkalmazottja hitetlenkedve  - és érzésem szerint - kissé gúnyosan húzza mosolyra a száját:
 - Fel a hegyre ?
   Eltökélten magyarázni kezdi, hogy pár napja helikopterekkel szedtek le a Lion-gerincről lengyeleket meg oroszokat a mentők, nem tudtak lejönni a nagy hó miatt, és hogy bizony még a helyi vezetőknek sincs szándékukban felmenni ebben az időben... hogy mikor lehetséges? talán, ha jó idő lesz a jövő héten akkor utána már lehet próbálkozni...
   Várunk... szuggeráljuk a Hegy lába körül örvénylő szürke felhőtakarót, hadd tűnjön már a fenébe, lássuk hát miért is jöttünk. Az előrejelzés óráról-órára változik, és egyáltalán nem a megfelelő ( értsd: tartós, stabil jóidő) irányba.
   Cervinia nyüzsög a turistáktól, de egy fia mászót nem látni. Tényleg mi vagyunk itt az egyetlen optimista csapat - vagy ellenkezőleg, a legostobább? Este későn váratlanul emelkedni kezd a felhőtömeg, megvillan a Téte du Lion friss hóval bőségesen megszórt üstöke. Ezzel maradunk...
   Engedünk... wi-fi bárban üldögélve keressük a napot-derűt a világhálón. Dél, Dauphinéi-Alpok;  pár napra stabil időt jósolnak... ez lesz az.
   Reggel még kivillan bucsúzóúl a Hegy oldala - irgalmatlan kőkolosszus, vastagon bevakolva hóval-jéggel, mintha csak december lenne. Körülötte örvénylenek a felhők, és hamarosan újra eltűnik a szeszélyes időjárás kavargó bizonytalanságában.
   Utolsó pillantás Rá, aztán megyünk megkeresni a napot - gyerünk le délre !