MIAGE-BIONASSAY TRAVERZ 02. rész ( július 30)

Durier-menedékház, reggel 03:50


A "Voye Royale", ahogyan a Mont Blanc csúcsáról látszik; a távolban a Domes de Miage vonulata, a mély nyereg a Miage-nyereg, a kép jobb szélén az Aiguille de Bionassay ( fotó: 2008 november)
   Utolsóként lépek ki a ház ajtaján, menetkészen; erős szélroham taszít meg váratlanul, fölöttem a csillagos égbolt milliárdnyi sziporkázó fénypontja üdvözöl. Az időjárás-jelentés  fokozatosan romló időt jelez mára, remélhetőleg sikerül eljutni a végcélig, mielőtt a délutánra beharangozott instabil, viharos front megérkezik. A szél erős, de nem túl hideg, ha a Bionassay hógerincein is ilyen lesz akkor az még tűrhető, ha megerősödik akkor bizony az már probléma. 
   Előttem, magasan fent az első csapat fejlámpái néha előtűnnek, én meg igyekszem utánuk  - habár az út itt még jól követhető, mert a sziklalejtők törmelékébe sok láb taposta be a keskeny nyomvonalat. Sokat nem kell haladnom, máris ott vagyok az első meredek hólejtőnél, amelyen a hágóvasak nyoma nyílegyenesen tart felfele. A hó csontkemény, több mint tökéletes, a hágóvasak fogai keményen harapják a meredek lejtőt. Ez igen, ezen lehet haladni, meg meredek mint a templomtető, csak semmi lapos sétálás ! 
   A reggeli nem volt változatos, de bőséges volt, épp elég a kezdeti órák energiaszükségletéhez. Végigaludtam az éjszakát, jól vagyok, fitt vagyok, nagyon is mehetnékem van. Hamarosan utól is érem a második csapatot, de az előzéssel még várok, mert nem vagyok biztos benne, hogy a sziklás szakaszokon hol is az út. Egyre meredekebb hólejtők követik egymást, lelassul a csapat előttem, aztán megunom és előremegyek, amint az első ún. "false summit"-ot elérjük. Keskeny hógerinc tetején visz a nyomvonal, majd sziklás, kitett gerinc keskeny hátán egyensúlyozok felfele, jellegzetesen táblás, lemezes kőzeten. Újabb kis havas csúcs, enyhe ereszkedés és ott is vagyok a Bionassay sziklabástyájának tövében, előttem az első csapat kliense épp átmászik az első akadályon, ami egy II-III nehézségű falrész. A második akadály egy ennél nem sokkal nehezebb kémény, és itt érem utól az első csapatot. A vezető mászik, a kliens vár , én is várok - túl komplex falrész, túl sok lehetőséggel, és félek hogy a sötétben valahová félremászkálok, ez meg nem az a terep amely engedi az ilyen tévedéseket. 
   És igy megy ez a következő órában; ők másznak, én várok, aztán én is mászok, aztán várok. Nehezebb hosszak következnek, de nekem semmi gondom velük, a zsák ugyan kissé nehéz, de annyira nem , hogy akár egy pillanatra is kételkednem kellene magamban. Beleveszek a mászás világába - fogás, állás, a hágóvasak zajosan karcolják a vörösarany sziklát, a fejlámpa fénye messze, magasra vetül - van még amit mászni. 
   Szóló; se partner, se kötél, semmi ami zavarjon. Ez itt a "most" világa, és a világ nem létezik a karnyújtásnyira elérhető sziklafalon kívűl. Csak mászol, követed a szikla felületét, része leszel, ráolvadsz, akár a csendesen csordogáló víz. Nem tévedhetsz, mert tudod, hogy ha csak egy pici kétely is maradna benned a saját képességeidet illetően, akkor nem jutottál volna el idáig. Amikor várok, akkor visszajön a világ - mintha csak kibukkannál a víz alól;  és meglepetés az előtted lévő csapat beszéde, a szél rohamainak támadása; felfedezed magad alatt a reggel szürkületében kibontakozó sziklagerincet/falat, a két előcsúcs elegáns hógerincét, rajta az utolsó csapattal, amint épp a szikla aljához érnek, ahonnan te is indultál, mikor is? ...nincs az  időnek most megfoghatósága...
   Ülök egy kitett bütykön, alattam mindkét oldalon százméterekre letörő meredekségek. A vezető épp az utolsó hossz rejtelmeit magyarázza a kliensnek. Mehetnékem van, alig várom már, hogy a kliens is kimássza az utolsó részt. Ez egy traverz, majd egy kémény - a topo szerint ez egy négyes jellegű mászás. 
   Énszerintem a traverz utolsó lépése a kulcsrész - technikailag nem nehéz, de nagyon kitett, keskeny oldalazás, itt nagyon kell figyelnem a zsákra, nehogy kilengjen épp a mozdulat közepén. Morbid örömmel nézek le a kémény aljába - barátom, ami itt leesik... a reggel árnyai feketén esnek bele a az olasz oldal Bionassay-gleccserének szaggatott szakadékaiba, alattam 700-800 méternyire. 
   Még hátravan néhány rövid, I-II kategóriájú hossz a sziklagerincen, aztán elérem a csúcs alatti kis jégfalhoz vezető, elegáns hógerinc taraját. Pihenés, evés-ivás, meg próbálkozom a kibontakozó reggel egyre erősödő színeit megörökíteni a kis kompakttal. A vezetős parti előttem már közel van a csúcshoz, és amikor elindulok, már ott is vannak fent - aztán eltűnnek mögötte. Nekem még hátravan öt perc, egy utolsó capás a csákánnyal, és nincs tovább...
   Régi álom volt már ez a hegy , egyszer próbáltuk Előddel a Gouter felől, de a célt akkor csírájában fojtotta el a reggeli hóvihar. Meg tartottam tőle - a keleti és déli gerinc elegáns ,  látványos hógerincei hírhedten veszélyesek. 
   És most lám, itt vagyok-  szólóban, miután végiggyötörtem a hosszú Domes de Miage traverzet , megküzdöttem a démonaimmal, amelyek minduntalan visszafordulásra intettek, kihasználva minden kínálkozó lehetőséget-  , és alattam a világ. A csúcs gerince csak épp annyira széles, hogy elfér a két lábad, egy óvatlan mozdulattól könnyedén leszánkázhatsz az északi fal 1200 méteres mélységeibe. Körülöttem épp kibontakozóban az új nap ígérete - tökéletes pillanat, felejthetetlen. 
   Todd Skinner szerint, ha nem ijedsz meg az előtted álló hegy kérte feladatoktól, akkor rossz hegyet választottál, mert jóval a képességeiden belül  van - de nincs sok lehetőséged a fejlődésre. Mivel térsz haza a csúcsról? Ha végigtekintek a Bionassay-t megelőző időszakon - ami a cél meghatározását, felkészülést rá illeti - kijelenthetem, hogy volt azért idegesség bennem. Ismeretlen hegyek, bivak , szólómászás technikai terepen - megannyi ismeretlen tényező. De ez a félelem hozzásegített ahhoz, hogy figyelmesebb legyek , hogy száz százalékra odategyem magamat, bármely aspektusáról is van szó a útnak. Elkönyvelhetem fejlődésnek? Azt hiszem , hogy igen. Túl kell jutnod a félelmeken, át kell lépned azt a határt, amelyre nincs rálátásod ( mert ha lenne, akkor az már meghatározott lenne). 
És itt a szóló lényege. Parnerrel elérhetsz valamit, de ott a döntés a kettőtöké. Amikor egyedül vagy, akkor meg minden pillanat irányát te határozod meg - és a félelmeiddel is egyedül kell megküzdened.
   A Bionassay az egyik legtökéletesebb csúcs, minden értelemben, amelyet valaha is másztam. Voltak ennél sokkal nehezebbek, fárasztóbbak, amelyek értékei csak azután bontakoztak ki , amiután visszakerültem róluk - de fent a fáradtság vagy kényelmetlenség miatt nem volt lehetőség a nyereség felértékelésére. 
   A Bionassay más. A reggel ragyogó fényeiben hófehér, makulátlan gerince szinte transzcendens magasságokba tud emelni. Az a pár perc megtelik ürességgel, szétszór minden emberit - a létezés pillanatnyi teljessége , semmi más. Csendes, nyugodt áramlás ez, idő és tér korlátai nélkül. Nem vagyok fáradt, nem félek, nincsenek vágyak, gondolatok, senki a közelben,  nincs ami megakadályozza a teljesség örömét. És amikor elindulsz, annak a ragyogó, makulátlan gerincnek a tökéletessége kitörölhetetlenül ég beléd...
   Végigsétálok a geincen. Keskeny, enyhén kezd lefele lejteni  - ime, itt van , a hírhedt, AD nehézségű rész. Ez lenne az? igaz, hogy nagyon jók a kondiciók, a hágóvasak csak karistolják a felszínt, nincs friss hó, veszélyes hópárkányok.Az egyetlen kritikus tényező a szél, eléggé erős, de még nem annyira, hogy veszélyesnek érezném.  A hógerincek mindig lenyűgöznek - végigtáncolsz rajtuk, egyik láb a másik előtt, csak könnyedén, vidáman, még akkor is, hogy tudod az első bizonytalan mozdulat az életedbe kerülhet. Félsz? na neeeem.... lehet, hogy nem vagyok normális, de ez itt olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna, annyira természtetesen jön ez az egész egyensúlyozgatás. Előttem a csapat meglassul, alig haladnak, a vezető kétszer is megkérdezi, hogy el akarom-e őket kerülni. Nem, még nem, majd a Bionassay-nyeregben, annyira jó fotótéma a parti a keskeny gerincen...
   Tehát a mai Bionassay-mászó partik közül mégiscsak elsőként kapaszkodom fel a Piton des Italiens-re.  Itt is elég keskeny a hógerinc, a szél is komolyabban támad. A gerinc benépesül, csapatok jönnek az olasz oldalról, mennek le, vége a magánynak. Kilenc óra, amikor elérem a Dome du Gouter csúcsának kerek kupoláját. Az ég kezd beszürkülni, a cirrusok egyre vastagabb szövedéke lebeg magasan a Mont Blanc fölött. Hmmm...választásra kényszerülök: még mindig van kb. kétórányi séta a Mont Blanc csúcsáig - az a "Voye Royale" végcélja. Épp előkaparom a telefont egy fotóért, amikor jön az sms: gyere le, az idő gyorsabban változik, mint ahogyan előrelátható volt ! Fene...
    Két és fél óra múlva lent vagyok a Nid d'Aigle állomásnál, vonatra várva. A Bionassay csúcsát már fehér maszat tekeri körbe, a szürkeségben szétfolyik a Gouter ház is a gerincen. Az állomásnál felfele mutogatnak az emberek: fura formájú felhők szövedéke kavarog az égen, én meg kapkodva kaparom elő a gondosan elcsomagolt kompakt kamerát: hol van na, hol van már ?? soha nem láttam még ennyire érdekes struktúrájú felhőket, gyorsan változnak , lenyűgöző látvány.
   Ez volt a nap utolsó csodája, ajándéknak érzem; húsz perc múlva már sűrű esőfüggöny mögé vesznek a Tricot-gerinc zöld csúcsai, a vonat ablakán ideges táncot járnak az eső kövér cseppjei...




















No comments:

Post a Comment